Kamarakiállítás Herczeg Klára szobrász emlékére

 
2006. október - 2007. május
„a szerencsés lelki alkatú művész” 
 
Herczeg Klára (1906-1997) halála előtt a Petőfi Irodalmi Múzeum művészeti gyűjteményében helyezte el kisplasztikákból, plakettekből, érmekből álló műtárgy-együttesét, mely munkák - a köztéri szobrok kivételével - teljes életművét tükrözik. A művésznő alkotásait azzal a feltétellel ajándékozta a múzeumnak, hogy rendszeresen az érdeklődők figyelmébe ajánljuk azokat. Idén, 100. születésnapjára, egy kamarakiállításon válogatást mutatunk be műveiből.
 
A korábbi kiállításokhoz képest változást jelent, hogy a hagyatékból most feldolgozásra került a dokumentációs anyag is, mely révén egy bővebb életrajzi áttekintést is kaphatnak a látogatók.
 
Herczeg (Weiss) Klára 1906. október 13-án született Budapesten. Édesanyja Magaziner Regina, édesapja Weiss Adolf. Bécsben töltött fiatalsága alatt, az 1920-as évek elején, egy szabadiskolában kezdett el rajzolni – festőnek készült. Családja nehéz anyagi helyzete miatt munkát kellett vállalnia, egy bronzöntő gyárban lett gyakornok, itt mintázta meg első szobrát, a Furulyázó faunt. 1924–27 között a budapesti Képzőművészeti Főiskolán Kisfaludi Strobl Zsigmond növendéke lett. Tanulmányait később 1929–30-ban Berlinben, majd 1930–32 között Párizsban folytatta, ahol Charles Despiau szobrász volt a mestere. A művésznő németül, angolul és franciául is jól beszélt. 1925 óta jelent meg műveivel csoportos kiállításokon. Bemutatkozott az 1937-es párizsi és az 1938-as New York-i világkiállításon. Ugyanebben az évben Goldmann György szobrász baloldali művészcsoportjával állított ki Helsinkiben.
Az 1930-as évektől a Rosenthal-gyár számára tervezett egyedi porcelán zsánerfigurákat. Claire Weiss néven szignált porcelánjai ma is a keresett márkanevek közé tartoznak. Vázlatokat készített koppenhágai, amerikai és angol gyárak részére, Herenden nyolc tervét sokszorosították, porcelángyári működését azonban csupán megélhetése biztosítékának, kevésbé művészi tevékenysége részének tekintette.
1936-ban házasságot kötött Herczeg László üzletemberrel, az 1950-es évek elejétől azonban egyedül élt. Tőzsgyökeres budapesti volt, 1940-től élete végéig a belvárosi Szalay utca 3. szám alatt lakott. Neve a második világháború után vált ismertté. Több mint húsz köztéri szobor elkészítésére (pl. Vízöntő lány, 1957, Körtánc, 1958, Olvasó kislány, 1963) kapott állami megbízást, klasszicizáló formakincsű, tömbszerű nagyplasztikáinak egy része ma is áll.
1959-től a Százados úti művésztelepen dolgozott. Legtöbb műve kisplasztika, illetve érem, ezekben a műfajokban találta meg saját személyes hangját. Kompozíciói drámai vagy humoros helyzeteket választva, gyakran az erőfeletti próbák elé állított személyiséget mutatják be. „Optimista művész vagyok… minél több optimizmust szeretnék minél egyszerűbben szobraimmal kifejezni. Szívós szobrász vagyok és szeretnék nehéz feladatokat megoldani” – nyilatkozta a Műterem című lapnak. Elismerésként 1960-ban Munkácsy-díjjal tüntették ki. Első gyűjteményes kiállítását 1969-ben rendezték meg a Műcsarnok kamaratermében. „Vannak eszközei az árnyalt hangulatok és a drámai helyzetek megjelenítésére, legszívesebben intim témákkal foglalkozik. Olykor játékosabban mintáz, máskor összefogottabban, szellemesen alkalmazza a mozgalmas sziluetteket is, ötletesen kapcsolja szobrait környezetükhöz” – írta műveiről Pogány Ö. Gábor a Művészet című folyóiratban. Az 1970-es évektől alkotásai tematikájában megjelentek a világirodalom emblematikus művei, illetve a mitologikus, biblikus alakok (Hemingway: Az öreg halász és a tenger, 1972, Orpheus, 1976, Léda, 1976, Zsuzsánna, 1981, Jákob harca az angyallal, 1994).
Kedvelt műfajává vált a portré. Arcképei karakteresek, eredetiek, hitelesek. Témaválasztásában egyaránt előfordultak klasszikus és kortárs alkotók (Füst Milán, 1955, Bartók Béla, 1965, Ady Endre, 1976, Mikszáth Kálmán, 1996). „Azokat mintáztam meg, akiket szerettem, akik érdekeltek, akiknek a gondolata, érzésvilága közel állt hozzám. Amikor arcvonásaikat tanulmányoztam, a gondolataikkal is ismerkedtem. S úgy formáltam hasonlóra a szobrot az eredetihez, hogy emberi lényege is benne legyen” – vallotta a művésznő egy riportban. 1977 óta szerepelt rendszeresen munkáival a Soproni Országos Érembiennálé tárlatain. 1983-ban önálló kiállítást rendeztek műveiből Berlinben, a Magyar Kultúra Házában. Erre az alkalomra megjelent katalógusában szobrai mellett egy önarckép fényképfelvételt is közzétett. Az 1990-es évek elején verseket kezdett írni.
1996-ban életműve elismeréseként vehette át a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztje kitüntetést.
1997. augusztus 6-án hunyt el.
Alkotókedve életének utolsó éveiben is töretlen maradt, műtermében, otthonában mindig keze ügyében volt a formálható anyag. Tiszta humanizmusú szobrászi munkásságát, egész életművét olyan belső rendszerrel építette fel, mint nagyon kevesek. Hubay Miklós író a művésznő halála után így emlékezett meg róla: „Öröksége attól egyedülálló, hogy a több ezer éves mediterrán és a mediterráneumon túli európai civilizáció szintézise jelenik meg benne, egyéni tündérváltozatokban. Hálával tartozunk a szobrász asszonynak, aki ennek a szellemnek az apoteózisát szolgálta, bennfentes cinkossággal, kifogyhatatlan leleménnyel és mindig nagyszerű művészi kvalitással.”
 
Dátum: 
2006. október 1. 15.12