Szöveg-szemelvények

Folyamodvány fogalmazványa 1949 második feléből (magántulajdon)
 
Alulírott, Szabó Zoltán író, ezúton jelentem be, hogy a párisi magyar követségen viselt kulturális attachéi állásomról, továbbá az UNESCO párisi központja mellett viselt állandó magyar delegátusi tisztségemről lemondottam. Lemondásomat a magyar külügyminiszterrel Corshamból (Wilts) június 25-én küldött táviratomban és ugyanez nap a londoni magyar követségnek továbbítás céljából megküldött levelemben közöltem.
 
Az említett levélben lemondásomat így okolom meg: „Lemondásom okai részben magánjellegűek, részben abban az összeférhetetlenségben keresendők, amely a magyarországi politikai gyakorlat és az én szemléletem között már régebben fennáll, s a múlt év karácsonya óta számomra egyre tagadhatatlanabbá vált. Hosszabb ideje képtelennek érzem magam arra, hogy a magyarországi kormány politikai módszereivel általában, irodalommal és művészetekkel szembeni igényeivel szűkebben egyetértsek. Következésképpen morálisan egyre lehetetlenebbnek éreztem, hogy a magyar szellemi életet e kormányzati gyakorlatok ellenére külföldön továbbra is képviseljem. Ezért az a meggyőződés érlelődött meg bennem, hogy munkaköröm ellátását legfeljebb Károlyi Mihály követ hivatalban maradásának végső időpontjáig folytathatom. Erre az ő személye iránti tiszteletem kötelezett, s az adott módot, hogy munkaköröm a párisi magyar követségen olyasminek helyeslésére és kifejezésére, amit önmagammal elfogadtatni nem tudtam, nem kötelezett.
 
Károlyi Mihály nyugalomba vonulása angliai szabadságom idejére esvén, módomban állt szándékomat vidéki magányomban megfontolni és innen közölni, ezzel is kifejezve azt, hogy az lelkiismereti és személyes, róla tudomása, rá befolyása senkinek nem volt. Szinte szükségtelen megjegyeznem, hogy az utolsó magyarországi események elhatározásomat már nem érinthették. Ezúton confirmálom, hogy lemondásomat távirati úton e levél megküldésével egyidejűen közvetlenül jelentettem.”
 
(…)
 
A magyar külügyminiszterhez írt levelem tartalmához a következőket kívánom röviden hozzáfűzni: elhatározásom inkább lelkiismeretinek tekinthető. Okai a magyarországi újabb fejlemények. Ezek meggyőztek, hogy a jövőben kelet-európai kis nép kormányhű fiának megmaradni erkölcsileg lehetetlen.
 
Az általános politikai módszerek közül az elmúlt félév folyamán lelkiismeretemmel nem tudtam összeegyeztetni: az esztergomi érsek perének módszereit, a középosztály és a kisbirtokos parasztság fokozatos felszámolását, amely a magyar társadalmo jelentékeny részét potenciális likvidálttá teszi. Mint magyar bűnnek, mint baloldali hibának tartottam azokat az egyre növekvő kiterjedésű akciókat, amelyeknek célja az volt, hogy Magyarország iránt külföldön undort keltsenek, Magyarországon pedig rémületet támasszanak. Az 1949 évi május 15-i választások semmi kétséget nem hagytak afelől, hogy e folyamatot a sorjában megsemmisített immanens belső erők sem enyhíteni, sem megállítani már nem tudják.
 
Az irodalommal és művészetekkel szemben kifejezett kormányzati igényeket ugyancsak egyre képtelenebb voltam elfogadni. Világossá vált az elmúlt félév folyamán, hogy a magyar szellemi élet erőszakos marxista-leninista gyarmatosítása nem fogja eltűrni a magyar irodalomnak sem nyugati, sem magyar hagyományokon nőtt elemeit. Ezzel éppen a progresszív magyar szellemi élet emberei az alá a keserves kényszer alá kerülnek, hogy nyugati tanítómestereiket, s ezzel egész szellemi formációjukat meg kell tagadniuk. Ez a folyamat lehetetlenné teszi, hogy jövőmet mint író Magyarországon képzeljem el, s hogy a jövőben olyan szellemi élet legyen Magyarországon, amelyet én mint kulturális attaché Párisban képviselni tudok és akarok. Már hosszabb ideje tarthatatlan az ellentmondás, ami a párisi kulturális működésem és a magyarországi szempontok közt fennállt. Míg én mindent megtettem a nyugattal való szellemi kapcsolatok őrzésére és kimélyítésére, a hazai kultúrát eszközként kezelő politika mindent megtett ezek megszakítására. (...)