Hetedik fejezet

Társasági élet a fővárosban

                                                                                                             „Ő kalapács lett, hogy ne kelljen üllőnek lennie.”
(Stendhal)

Ebben az országban semmit – vagy mindent. Szomjas Juli maga is csodálkozott, milyen gyorsan, gördülékenyen változtatták meg az életét. Ha más meséli, nem hiszi el. A lakás – javarészt beépített bútorokkal – ugyan alig különbözött a kollégiumi szobától, de az övé volt egészen. Az ifjúsági kölcsönből a legszükségesebb felszerelési tárgyakat, valamint a heverőt két fotellal megvette. Ruhatárát úgy-ahogy kiegészítette: ezekben a körökben a hangsúlyozott topisság a megbízhatatlanság jele.

A telepen csupa „fiatal” lakott – már kopaszodó férfiak és már szétfolyt idomú nők. Jórészt kocsival jártak a munkahelyükre, Rókahegy a városközponttól negyvenperces buszutazás. Némelyikükért reggelente állami kocsi érkezett. Julival udvarias pillantásokat váltottak, oda-odabiccentettek neki. Amikor a gondnok kiderítette, hogy az utolsó üres lakás Mohl elvtárs javaslatára talált gazdára, a lakók elenyésző része be akart ilyen-olyan ürüggyel Julihoz tolakodni. A többség azonban – érdekes módon – továbbra is udvariasan elkerülte. Juli sem kereste barátságukat. Jobb félni, mint megijedni. Majd ha megcsinálja a karrierjét, nem árthatnak neki! Lesz még idő, amikor ő tartja az ünnepi szónoklatot Szabadvár egyetemén. Semmivel sem butább, mint akiket új környezetében megismert. A külseje előnyös: egy kis igazítással beillik mindenfajta protokollba. Az orosz nyelvet is jól föl tudja használni. Milyen szerencse, hogy nem az orosz tanszék állt bosszút!

Bár Mohl sajnálta, hogy egyetemi tanulmányaiban szakadás állt be, Juli nem bánta azt sem. Majd ha megszerzi a kellő pozíciót, még az egyetem is gyerekjáték lesz: a vizsgáztatók nem mernek sokat packázni. Mohl kifejtette, a diploma és az ezzel párhuzamos szaktudás megszerzéséről nem mondhat le Juli véglegesen: a káderpolitika nem engedheti meg magának a legcsekélyebb támadási felületet sem. Addig is benyomta Julit a felsőfokú ifjúsági vezetőképző foglalkozásra, munkaidő után heti két alkalommal itt unatkozott Juli egy-egy teljes délutánt végig. Az előadóra nem figyelt: ahogy az a száját kinyitotta, ő automatikusan elálmosodott. Csak arra vigyázott, le ne csukja a szemét, és sugározzon arcáról a feszült érdeklődés. Akárcsak az egyetemen, itt is gyakran és szívesen vállalt kiselőadásokat – elkészítésük semmi nehézséget nem okozott. Ügyesen összeollózta és mutatósan szerkesztette egybe a soros témákat, érzelmileg és értelmileg azonban távolmaradt. Tananyag volt számára minden; nem megemészteni akarta, amit olvasott, hanem hibátlanul visszaadni. Csoportbizalmi tisztségét pontosan ellátta, a szemináriumvezető nagy könnyebbségére olykor a házi dolgozatok statisztikai összesítését is elvégezte.

Mohl – aki pártfogó szerepét valóban komolyan vette, s nemcsak formailag, hanem tartalmilag is gyakorolni kívánta – néha próbát tett; gyanús volt neki a túlságosan olajozott stílus, a soha semmin fönn nem akadó folyékonyság. De Szomjas Juli azt mondta: az elméletben egy parányit sem szabad kételkedni, elbizonytalanodni, majd a gyakorlati alkalmazás szüli a helyzethez szabott ésszerű korrekciókat.

Különösen nagy sikere volt „A propagandista személyisége – ideál és valóság” című esszédolgozatával. A szemináriumvezető a pozitívumokban magára ismert, a negatívumokban a saját irányító szervére. Jelentette is – Mohl érdeklődésére –, hogy a fiatal elvtársnő akár arra is megérett, hogy majd a párt tagjaként még komolyabb megbízatásokat bízzanak rá…

Mohl választásában végképp megnyugodott. Egyre büszkébben hívta fel hivatalos és baráti köre figyelmét titkársága új dolgozójára, a szerény, csak a saját képességére támaszkodó Szomjas Júliára.

Juli számára az igazi próbatételt éppen az jelentette, hogy ezekben a körökben helyesen tájékozódjon. Senkitől nem kérdezősködhetett, hiszen nem tudhatta, ki kinek cimborája, ellensége… Meg kellett tanulnia értelmesen hallgatni, s ez sokkal nehezebbnek látszott, mint az értelmes, összefüggő megnyilatkozás. A hallgatás tudományát elsősorban a munkahelyén kamatoztatta. Amit rábíztak, igyekezett aprólékos gonddal megoldani, minél kevesebb kérdéssel zaklatva megbízóit. Nagyon boldog lett volna, ha legalább azt rögzíteni tudja, kézzelfoghatóan, magában, tulajdonképpen az a Különleges Bizottság mivel is foglalkozik. De hamarosan rá kellett jönnie, hogy a Bizottság tevékenységének nincs határa. Semmi sem kötelessége, de mindenre rámondhatja: ebbe vagy abba beleszólni joga van. A munkaidő kötetlen; panaszirodák működnek, ügyosztályok nyüzsögnek, rejtélyes címzések alatt. Irattára kiterjedt, levelezése szerteágazó. Részben ideológiai, részben gazdaságszervezési feladatok nyomják az apparátus dolgozóinak vállát – ha valami véget ér, kezdődik a másik. Intézkedések, azok felülvizsgálata, majd elemzése és összegezése – sosincs a mélázásra idő. Itt valamennyi munkatárs túlterhelt – s ha némelyik egy kicsit könnyebbedne, szinte szégyelli, s máris talál valamit.

A titkárság közvetlenül Mohl alá rendelt; öttagú társulat, a titkárság vezetője férfi, a nők Julival együtt vannak négyen. Gyors- és gépíró közülük kettő, egy a programot szervezi, egyezteti, s előkészíti – a titkáron keresztül – a bizalmas ügyeket. A titkár – negyvenkilenc esztendős kétdiplomás közgazdász, doktor Muti Ferenc, Julitól eleinte tartott. Sose lehet tudni, Mohl elvtárs hol kezdi a levegőben lógó, aktuális fiatalítást. De megnyugodott. Juli készségesen végezte el még a hivatalsegéd-szintű megbízásokat is, és mint elődje, a harcias Vuck Erika, nem őrjítette folyton követelésekkel, az önálló, tapintható „saját munkakört” nem reklamálta. Sőt kávészünetben kivallotta Muti Ferencnek, nem szándéka a távlatokban itt legyökerezni; Mohl elvtársnak is más tervei vannak vele, ha majd ebben a kitűnő kollektívában megszerzi a kellő politikai-szakmai gyakorlatot. Akárhogy is, ő hálás típus – s később sem feledi azt a tapintatot, amivel őt – a kis vidéki Szomjas Julit a bonyolult és szerteágazó feladatokba bevezették… Hiszen – mondta Szomjas Juli és sóhajtott hozzá, neki eredendő hiányosságai vannak, ha levelet diktál, az egybe- és különírásban sose biztos, gombóc szorul a torkába, s mi lenne vele, ha a kedves lányok és mindenekelőtt Muti elvtárs nem sietne a segítségére… Ő, aki sose érezte a kollektíva melegét, végre az állítólag elidegenedett Pesten érezte meg!

Dr. Muti Ferenc – amikor beszámolt Mohlnak Juliról – rokonszenvvel nyilatkozott. Jobb sorsra érdemes gyerek. Az emberi tulajdonságai – szerénység, őszinteség, nyitottság, fejlett közösségi érzék – sem megvetendők, amellett okos, meggyőződéssel teli, tudja a száját tartani, nem kérdez feleslegesen és nem adja tovább az értesüléseit, még a közvetlen munkatársaknak sem! Fáradhatatlan, önkritikus, segítőkész. Egy-két év s nagy horderejű funkciót is elláthat. Nyereség a pártnak, hogy Mohl elvtárs a süllyesztőből kiemelte.

Mohl elégedetten és egyre növekvő személyes szeretettel vette tudomásul védence sikereit. Nem csinált titkot belőle, nyíltan megmondta Julinak, hamarosan itt lesz az ideje, hogy az élcsapat befogadja, s a hely is meglesz, ahol Julit várják, ahol Juli felelős döntések gazdájaként emberek fölött diszponálhat majd – magasabb beosztás, ahol a vezető személyisége kulcskérdés; ezért örül, hogy Juliban nem csalódott, Juli nem mászik uborkafára, nem viselkedik úgy, mint a mókus, amelyiknek elnyírták a farkát… Nem, nem hivatalnoki munka, de nem is „művészkedés”, holmi vörös köd, amire Juli született. Nem kell ahhoz riporternek lenni, hogy a szavára figyeljenek vagy hogy a saját fizimiskáját – női hiúság! – a tévében lássa. S akiben annyi tettvágy buzog, mint Juliban, az a politikai pályán annyi, de annyi jót és hasznosat tehet… a női nem dicsőségére egyúttal, mert az egyenjogúság, mondta Mohl elvtárs, valljuk be, nálunk még gyerekcipőben topog, komoly elvtársakban is él még az előítélet, ha nem is a megszokott „Kinder, Küche, Kirche” hármassága, de valamiféle „machizmo”, férfifensőbbség, amely a nőt mégiscsak vízszintes helyzetben látja legszívesebben. Ő, Mohl, személy szerint bosszankodik: komoly állami ünnepség, s az elnökségben egyetlen nő sem…! Bárcsak lánya született volna – Mohl elkomorodott –, egy lányt jobban lehet befolyásolni, terelni a helyes irányba. Persze, addig még sokat kell tanulni, minden értelemben, ezt Mohl hangsúlyozta.

Szomjas Juli Margaret Thatcherrel, Melina Mercourival álmodott. Egy nőnek miért éppen az állítólagos népi demokráciában elérhetetlen a csúcs?!

Megköszönte Mohlnak végtelen jóindulatát, amelyet talán nem méltatlanra pazarol, s kérte Mohlt, segítsen Zakariásnak: megrendült pozícióját legalább erkölcsileg állítsa vissza Szabadvár egyetemén… Mohl meghatódott, a tanítványi ragaszkodás szép példája hatotta meg; nem az ő hatásköre, mondta, de csinál majd valamit… Juli pedig örült. Cseőkét és Lévait hadd üsse meg a guta, egy kalap alatt!

Juli, amilyen jól játszotta a munkahelyi hallgatást és esetenkénti mosolyogtató járatlanságát, oly nehezen kapcsolódott a társasági, felszíni csevegéshez. Pedig erőlködött – majd nyelve törött. Mohl néha meghívta a házába, amelynek mértéktartó eleganciája lenyűgözte. Mohl – terve szerint – be akarta kapcsolni a lányt az áramkörbe: a nagy elszigeteltség az ilyen alkatnak büntetés. Egyébként nem volt szokása saját munkatársait otthoni környezetébe vonni; furcsának is tűnhetett volna ez az indokolatlan kivételezés a kis titkársági alkalmazottal. Mohl vigyázott: Juli meghívását mindig összekötötte valami munkával, jegyzetei rendezgetését, forrásmunka-keresést bízott rá, s a közös dolgok végeztével személyesen vezette a társalgóba. Ő maga inkább csak szétnézett vendégei közt, majd országos gondjaira hivatkozva, visszavonult. A feleségére, Rózsa asszonyra bízta a gazdag svédasztalt és a társalgás menetét. Rózsa asszonyt enélkül megölte volna az unalom. Rózsa asszony hivatásszerűen és elsőosztályú színvonalon látta el azt a foglalkozást, hogy Mohl elvtárs felesége. Rózsa asszony szülei, nagyszülei emigrációban éltek, a Tanácsköztársaság bukása után kényszerültek emigrálni, s Rózsa asszony arisztokratatudattal hordozta a család munkásmozgalmi múltját. Igazában csak azokat tartotta igazi kommunistáknak, akik – legalább elődeikben – megszenvedték az eszme győzelmét. Nem tudom, mondogatta, ha ne adj ég, ide is jönne egy Pinochet, hányan vállalnák, hogy izzó vassal sütögessék az elveikért a kövér kis húsukat… Persze, nem a vendégei előtt beszélt így: Rózsa asszony híres csevegő volt. Egy ilyen csevegő országban aki nem képes csevegni, előbb-utóbb rosszul végzi!

Juli azzal szerelte le Rózsa asszony kiterjedt gyanakvását, hogy megjegyezte, szinte szomorú, amiért nem előbb született, például a nyilas időkben, bármily bizarr ez, Rózsa asszony ne haragudjon rá ezért, de akkor legalább bizonyíthatott volna, tettekkel, manapság azonban egyesek a legelemibb cselekvést is szöveggel helyettesítik.

Rózsa asszony mosolygott, és megnyugtatta Julit, ő a „szöveget” a fogadónapokról kitiltotta. A fecsegést azonban nem tilthatja meg, különben is, ez szórakoztat, pihentet. Leengednek az emberek, még vicceket is mesélnek, Juli el ne ítélje őket, a legvadabb vicceket mesélik, mert tudják, elég erős ez a rendszer ahhoz, hogy az élcelődést kibírja. De azért Juli ne akarjon ebben senkin túltenni!

Juli attól tartott – túlbecsülve saját külsejét –, hogy az ügyesen kozmetikázott Mohlné féltékeny lesz, Mohl átlagon felüli támogatását félreérti. De Mohlné ismerte a férje néhai gyengéjét: Mohl a kövér nőket imádta – de már nem imádja azokat sem. Mohl a hasnyálmirigy-gyulladása és az epevezeték-operációja óta örül, ha nem kell nőre nézni. Különben egészséges. Pedáns, elegáns: mostanában annál többet ad magára. Boldog ember lenne, ha Marcell fiuk a nyomdokaiba lépne vagy a normális életvitelre a legcsekélyebb hajlandóságot mutatná…

Juli beilleszkedett. Nem vált ki feltűnően, de nehezen vészelte át a vendégségeket. A túlságosan sima modor fölhergelte, egy-egy durva szó már ott ült a nyelve hegyén. Emlékezetében élénken élt Reményiné néhány sértő célzása, a vámszentistvániak és egykori osztálytársai gúnyos megjegyzései. Hiába készült szellemes védekezésre: Mohlék körében inzultus nem érte. Önérzetét soha, senki nem sértette meg – végtelenül udvariasan és emberi érdeklődés nélküli hidegséggel kezelték. Senki nem volt kíváncsi valódi gondolataira, de nem is kívánta senki valódi gondolatait közölni vele. A politikát, a mindenkori „helyzetet” inkább célzásokban, félszavakban érintették; neveket dobtak fel, majd csöndesen kacarásztak, koccintottak és bólogattak. Óvatosan cserélték ki híreiket. Mohl jelenlétében inkább ettek és ittak, az időjárásról, a családról és a televízió műsoráról beszéltek, éppen úgy – s Juli meglepődött ezen –, mint bármely más vacsorán. Borzadoztak a külpolitika fordulatain.

Mohlnak nem volt puszipajtása. Legalábbis magával egyívású személyiség az összejöveteleken nem jelent meg. A dudások külön csárdában dudálnak. Mohl érzelmeit vesszőparipája, az új generáció kinevelése tartotta fogva. Ezeken az estéken hallotta Juli, ki mindenki Mohl „embere”, ki mindenki köszönheti funkcióját, karakterét Mohlnak. Azt is rebesgették, néhányan hűtlenek lettek, homályos ügyekhez csatlakoztak vagy megtorpantak a fejlődésben – de aki maradt: fegyelmezett, szívós, szakértő munkása az ügynek. Mint például Rigó Sándor, a minisztériumból, aki volt már miniszterhelyettes is. Rigó Sándor néha-néha eljött; föl-fölugrándozott a helyéről, hogy a csukott ajtókat kinyissa.

Mohl nem szerette a szembedicséreteket. Eltúlozzák érdemeit és lehetőségeit, mondta, számtalan más elvtárs önzetlen segítsége, rugalmassága kellett ahhoz, hogy egy-egy tervét végbevigye. Az ország érdeke a frissítés – és fölötte is ott állnak az ország vezetői; ő nem első vonalbeli ember, ilyen, mint ő, ha csak a funkcióját nézzük, hasonló húsz is akad… Nem, nem! – tiltakoztak. Mohl elvtárs varázsos személyisége és mélységes humanitása, amely sose nélkülözi az osztályszempontokat…!

Ilyenkor Mohl elvtárs fia, Marcell prüszkölni szokott, és még az öt percét sem töltötte le a szobában. Ha pedig Mohl is elvonult, halálos komolyan csevegtek tovább, halálosan érdektelen dolgokról. Legalább Juli így ítélte meg. Egymásról sosem – távollevőkről szívesen érdeklődtek. Juli utánozta nevetésüket, de mivel a megcélzott egyént nem ismerte, nevetésének nem volt csengése. Biztonságos és kimeríthetetlen témaként tért vissza az autó, az autó márkája és alkatrészei, valamint az autó ápolása.

Juli megfigyelte, akinek nem jár az államtól, az sajnálja és értékeli a kocsiját – aki nem a sajátját használja, az az „autósszemléletről” megvetően nyilatkozik. Mert – minden hiedelemmel ellentétben – a Mohlnál fölbukkanó társaság korántsem homogén. Ki tudja, mily megfontolásból, Mohl ellenlábasai is idetolták a képüket. Mohlné mondta el Julinak: jobb, ha irányított füleket visznek. Ezek tulajdonképpen kémek, és a kémekkel szemben minden eszköz megengedett. Mohl persze nem akarta ezt a tényt elismerni; Rózsa asszony képzelődik, és ő a mulatságát nem rontja el. Olykor egy-két művészféle is betévedt, cinizmusukat itt sem leplezték; Mohl a magántársalgással sosem élt vissza. A parasztarcú szobrász, Sokáci, a társaságot kellemesen megbotránkoztatta.

– Miért kívánják tőlem – mondta három Black and White whisky után –, hogy ma is ugyanaz legyen a véleményem, mint hat héttel ezelőtt? A saját kijelentéseim zsarnokoskodjanak felettem?

Nem lehetett eldönteni, iróniája kit céloz: önmagát vagy valakit a többiek közül…? Nemigen törődtek vele. Mohl túl sokszor hangoztatta, a művészet nem komoly. Olyan kerékkötő, amitől végül ugyanúgy gördül tovább a kerék…

Rózsa asszony különvéleményt hangoztatott. Nagyon sok művész állította tehetségét a forradalom szolgálatába – s ezáltal oly rétegekhez is eljutott, ahová a száraz politika nem… Az ő nagyapja! Tisztelettel elfogadták érveit.

Mégis – már negyedévvel később –, egy izgatott délutánon Juli arra figyelt fel, hogy egy börtöntölteléket szidnak, hevesen, szenvedélyesen, aki ismét publikál, és nem sokat tanult… Juli döbbenten észlelte, a közönséges börtöntöltelék nem más, mint a nagy költő, egyébként kötelező kiegészítő anyag az egyetemen. Akkor inkább, mondta egy középkorú, nagy fenekű nő a szakszervezetektől – az úgynevezett elefántcsonttorony meg a tudatalatti meg a kozmikus izék… kevesebb kárt tehetnek. Mohl Marcell – aki az apja által megszabott kötelező öt percre viharzott be – vadul közbeszólt, hogy ez marhaság, neki nem költő, akinek nincs társadalmi érzékenysége, Juli pedig akarata ellenére szembeszállt vele. Kikottyantotta, hogy ez sommás megállapítás, amelyik a rendkívüli nagyságot, a már a dolgok fölé emelkedő óriás perspektívát nem veszi figyelembe. Mohl Marcell ráförmedt, hogy amihez nem ért, ne szóljon bele. Mohl Marcell eddig is lekezelte Julit: de ily látványos kirohanást még nem engedett meg magának.

Juli visszafojtotta könnyeit: a társaság sajnálkozását learatta. Utálták Marcellt. Marcell a televízió dokumentációs osztályán dolgozott, valami tessék-lássék munkát. Már érettségizni is alig akart, nemhogy végigjárni az egyetemet. Nem kívánja a ragacsos agyú középértelmiséget gyarapítani, mondta az apjának, nem óhajt az államkapitalizmus primér haszonélvezője lenni. Polgári nyavalyáktól fertőzött az ideológia, a gyakorlat pedig egyre távolabb kerül a szocializmustól. Sokkal több radikális, bizonyos értelemben könyörtelen változásra volna szükség, nem mind hülyeség, ami Kínában zajlik… Afrikában gyerekek halnak éhen, az ő kommunista apja pedig nem röstelli kaviárral tömni a kifent-kikent haverjait…

Rózsa asszony sírt, az ő fia rákosista! A fiú azt felelte, ő akkor nem élt, lehet, hogy rossz volt, de most viszont él, és ez se jó… Hajbókolás a Nyugatnak, illegális nyomdatermékek, és az egésszel szemben valami bamba türelem… Ő akár három embert is felakasztatna, ha ezzel megmenthetne egy negyediket – de itt még kisebb kaliberű döntések is nyögdécselve, mentegetőzve születnek…

Mohl nem tudta, mit tegyen. Ha kidobja, nem ellenőrizheti. Elmenni Marcellnek különben sem akarózott. Úgy vélekedett, elpuhult apját személyében is bünteti, szembesíti a rendszer hibáival. Kosztja, kvártélya megvolt. A dühöngésre több ideje maradt.

Külsejét Juli elviselhetőnek találta. Talán egy kicsit kevesebb szőr a fején – talán egy kicsit tisztább zeke s kevésbé rojtos nadrágszár… egyébként szép arcú, húszéves fiatalember, szabályos vonásokkal, melyek a gyakori indulattól torzulnak szabálytalanra. Hasonlított Csende Tiborhoz – mégis alapvetően különbözött. Csak támadókészsége, szüntelen fűtöttsége volt azonos.

Amíg nem mart Juliba, Juli békén hagyta. Mégiscsak Mohl édesgyermeke. Ha beteg is az apja miatta. De amikor Marcell az amúgy is fennhéjázó társaság előtt lényegében buta libának nevezte, Juli elhatározta: megtanítja kesztyűbe dudálni… Taknyos kölyök! Elkényeztetett. Zabálhat kedvére – s ha gőzöset beszél, kimentik az apja nevéért. Őt ennél kevesebbért büntették meg, tették lehetetlenné, s mi mindent kell még produkálnia, mennyit kell még lihegnie, amíg valamit is elér abból, ami Marcellnek csak egy csettintés… Ha nem homokos – nem látszik annak –, egykettőre leveszi a lábáról. Ezzel Reményinek is tartozik. Hogy még az emléke se kísértse. Az a csodálatos alkonyat. S utána az a gyalázatos, gyalázatos este…

Lökött ez a srác. Talán még a Pol Pot-rezsimben is kimutatná az abszolút kollektivitás előnyeit. Micsoda csapda! Összetartozás, akolmeleg…!

Szomjas Juli – hazafelé – gyakran haladt az Emke aluljárón keresztül. Borzadva és részvéttel nézte a piros tarajú, fél fülükben biztosítótűt villogtató punkokat. Sarkantyú, szög és bőr. Füst és vigyor. Majdnem valamennyi csúnya – egy részük nyomorék is. Ezek is közösséget kerestek. Védelmet a természeti csapás ellen vagy némi pezsgést az ájult, szürkén pergő időben.

A kutya se törődik velük. A verés is esemény nékik. A véleményük üvöltés, a perc a filozófiájuk.

Szerencsétlenek.

És Szomjas Juli – láttukra – nem tudott szabadulni attól a gondolattól, hogy talán ő is így támaszthatta volna az oszlopot, ha nem lett volna a kezdetektől elég esze arra, hogy önmaga képviselje önmagát.

...

Szerző: 
Megjelenés napja: 
január 10.