Szigor virraszt sorsunk fölött
s mi virrasztunk kis életek
fölé hajolva – nem pihen,
nem aluszik a szeretet.

Nem aluszik, motoz, figyel,
simogat, párnát igazít –
aggódva távozót követ,
virágot, gyümölcsöt szakít.

Nem aluszik, kutat, fülel –
koppanni hall künn lépteket:
tudja, a kedves surran-e,
vagy anya, testvér lépeget?

Megismeri a lihegést,
mely alvó száj fölött lebeg
s a készülő sírást, amely
a lassu szóban ott remeg

s a bujkáló halált – a Vég
kiálló bordák közt zörög,
kikandikál a szemeken
s a köhögésben felhörög.

Virraszt fölöttünk vasszigor,
hajunk kihull s egy életet
virrasztunk át szivek fölött –
nem aluszik a szeretet.

Népszava, 1933. augusztus 27.

 

Szerző: 
Megjelenés napja: 
október 9.