...

IX.

Féktelen jókedv fogott el. Örökre megszabadultam VII. Emánuel cirill király nyomasztó barátságától. Diadalmasan, fölszabadultan lélegeztem föl. Vége köztünk mindennek. Lelkiismeretem nyugodt volt, az utolsó pillanatig hűségesen teljesítettem baráti kötelességemet. Megmentettem az országot a háborútól, megszereztem a királynak a milliárdos menyasszonyt, figyelmeztettem azokra a veszedelmekre, amelyek Párizsból fenyegetik, más tennivalóm nem volt. A becsületesen elvégzett munka után édes volt a nyugalomra gondolnom. Az előszobában gyermekes pajkossággal cibáltam meg Kifosztovics pátriárka történelmi jelentőségű fehér szakállát, és barátságosan megveregettem a cirill nagyok vállát. Magyarul beszéltem hozzájuk; nem törődtem azzal, hogy szavamat nem értik meg.

– Isten veled, pátriárka, isten veletek, derék cirill tolvajok, nemigen találkozunk többé az élet viharaiban. Visszamegyek Párizsba, ahonnan semmiféle cirill bonyodalom nem mozdít ki többé. Blanche megszökött, ezzel elszakadt az utolsó szál is, amely Grovához fűz, boldoguljatok nélkülem úgy, ahogy tudtok. Visszaadom a vöröskecske-rend nagykeresztjét a gyémántok, a nagykereszt és a kecske nélkül, lemondok az akadémiai áltagságról is. A jövő hónapban befűtök az oklevéllel, télen amúgy sincs mivel fűtenem.

Efféle gondolatok között jutottam ki az utcára, hogy mindörökre hátat fordítsak a sokablakos királyi palotának. Vígan és könnyen lépkedtem, mint aki nagy tehertől szabadult meg. Még egyszer boldogan fölsóhajtottam:

– Vége! Vége ennek a gyötrelmes, ostoba komédiának! Okos és szerencsés gondolat volt a királlyal összevesznem. Másként sohasem tudtam volna tőle megszabadulni. Szabad vagyok, úr vagyok megint, a magam ura. Lefőztem a királyt, kamatostul visszafizettem neki mindazt a kellemetlenséget és hálátlanságot, amivel elhalmozott.

Életemben először tobzódtam kárörömben. Meg voltam elégedve magammal, úgy szürcsöltem ezt az érzést, mint a nagyon fanyar pezsgőt, amely keserű és mégis édes, hideg és mégis fűt. De mielőtt egészen megrészegedtem volna, szerencsére kijózanodtam. Eszembe jutott Blanche, a kaland egyetlen áldozata. Parancsolón ébredt föl bennem a figyelmeztetés:

– Ezt a derék, becsületes lányt nem szabad magára hagynod. Senkije sincs, kötelességed, hogy melléje állj, és megvédd a rá várakozó viszontagságok ellen.

Visszamentem ahhoz a kecses kis palotához, amely valamikor nemzeti múzeum volt, ma pedig a király barátnőjének a lakása. Ablakai sötétek voltak. Háromszor is becsöngettem, de senki sem nyitott ajtót. A leeresztett függönyök mögött némaság és üresség tanyázott. Blanche csakugyan eltűnt, vele együtt a fitos orrú francia szobalány is.

Hol rejtőzik Blanche? Mindenáron meg akartam találni. A hozzája vezető nyomokat itt, a Blanche házában kell megkeresnem. Mit hagyott itt? Mit vitt magával? Elárulta-e valamivel terveit? A vigasztalanul bezárt kapu utamat állta. Körülnéztem, van-e valami módja annak, hogy a házba bejussak.

A kerítésen átmászni? Vakmerő dolog lett volna. Valami mellékajtó reményében megkerültem a házat. Csakhamar föl is fedeztem a palota hátsó részén ezt a mellékajtót, de nagyon csalódtam, amikor azt hittem, hogy megnyílik előttem. Az ajtó előtt állig fölfegyverkezett, elkeseredett cirill katona állt őrt. Rám fogta a puskát, amikor közeledni mertem. Ráadásul morgott valamit cirillül. Nem értettem meg, és hamar fölfedeztem, hogy legokosabb, ha elmegyek.

Sokáig tanakodtam, miért őrzi a katona az üres kalitkát, amelyből a madár kiröpült már. Egyelőre hiába tűnődtem rajta, nem találtam ki.

...

Szerző: 
Megjelenés napja: 
szeptember 15.