...
 
(Első nekirugaszkodás)

 

A Zugligeti út emelkedőjén, rekkenő nyári délelőttön, séta közben leül egy rozzant, útszéli pad elferdült deszkájára, és jegyzeteket firkál a térdének támasztott füzetbe.

Ma már tudja, hogy szép volt. Minden szép volt. A csúnya is. „Jegyezz fel mindent. (Amit el nem felejtettél.) A naplóvezetés nem csak metafizikai kötelesség; olykor egy-egy dátumra is szükséged lehet”, írja.

 

Színes álmot lát. A metró csarnoka, odafent, vagy odalent – nem világos, hol. Egy mosolygós, szikár, fekete férfi, amúgy mellékesen szinte, kinyújtja hosszú, vézna, feketén csillogó karját, mely eléri őt és megragadja. Menekül. Autóbuszra ugrik, leszáll egy villamosról. Felébred. A halálra gondol.

 

Késő este kiszállnak az ágyból, felöltöznek, s, mint évek óta mindig, hívnak a férfi részére egy taxit.

 

– Kedvetlennek látszik – mondja B. – Nem szereti, hogy elmegyek.

– Nem – mondja az asszony.

– Én sem.

– Még lemondhatja a rendelést.

Lemondja.

 

Hirtelen ráun filozofikus mondataira… Ki érti az életét? Létünk léttelen, valónk valótlan, s egy lyukon át kihullunk a laza szövésű hálóból, mielőtt legalább egyetlen csomóját, egyetlen szövedékét átlátnánk, megértenénk, megtapinthatnánk – gondolja.

 

Tétován fölemeli, a füléhez illeszti a telefon kagylóját – régi típusú bakelitkészítmény –, bár hamarjában nem is tudja, kit hívjon fel. De a készülékben váratlanul megszólal egy női hang:

– Elvesztette a feleségét.

Felriad. Cynthia alszik itt, mellette.

Később fölkel és dolgozik. A félelem környékezi. A lábánál nyüszít és nyöszörög, akár egy idegen kiskutya.

 

A tükörből az anyja öregkori arca néz vissza rá. – „Nem vagyok hajlandó kis stílusban, kis szavakkal, kis dolgokról beszélni, csupán azért, hogy Magyarországon elfogadhatóbbnak látsszam” – gondolja, miközben az ecsettel az arcát szappanozza.

„Másrészt – töpreng tovább, letéve az ecsetet s a kezébe véve a borotvát – engem többé a medve nem érdekel. (Az irodalmi medve, a nagy trófea.) En már abból indulok ki, hogy a medvét rég elejtették és megették előlem.”

 

Áll a metró szomorú emberszállítmánya közé préselődve. Egy megállónál a kocsi, ki tudná, miféle logika vagy logikátlanság alapján, csaknem teljesen kiürül. Leül. Felfigyel a szemközti padsoron ülő utas fáradt arcára, amely, úgy félálom és ébrenlét között, egyszerre elpetyhüdik, lefoszlik róla minden kifejezés, és mint valami merő hús-, porc- és kocsonyakonglomerátum, lassan és egy kicsit horkolva a mellére ereszkedik. Hazaérve meghallgatja Beethoven op. 110-es és 101-es szonátáját. Arra gondol, hogy alapjaiban változott meg az élete, s ezt ő még mindig nem fogta fel.

 

Olykor még valahogyan elbizonytalanodik. Azonosságunk archimédeszi pontja, úgy látszik, a másik. Az ő léte egyszersmind az én azonosságtudatom. A másik híján, a szeretetvesztés meg a gyász mellett, a szerepvesztés bizonytalansága is ránk köszönt. A közös identitás olykor hamis stílusnak bizonyul, amelyet váratlanul megszegünk. S ilyenkor nem az igazságot állítjuk helyre, hanem – így érezzük legalábbis – árulást követünk el. Az ember úgyszólván szakadatlanul mentegetőzik: a gyász a túlélő rossz lelkiismerete.

 

Rőtes fényű alkonyatban érnek bérelt autójukkal szálláshelyükre Cynthiával, egy Bayreuth melletti faluba. A játékszálloda, mintha mézeskalácsból fonták volna. Baldachinos játékágyban alszanak, a reggelinél úgy tűnik, hogy az épület minden eresztékéből Wagner-muzsika szivárog, és beléjük issza magát, akár a bacon-and-egg, a szalonnás rántotta illata. Megmutatják nekik a bayreuthi zsinagógát, amelyet nem bontottak le, mivel fala az operáéval meg a szállodáéval közös, amelyben a „Führer” megszállt, valahányszor Bayreuthba vitte őt az ördög.

 

Öreg barátjával ül az öreg kávéházukban.

– Beállt ápolónőnek – panaszkodik a barátja. – Ma, amikor ezer lehetőség… Sem a család tiltakozása, sem az én…

Lassanként megnyugszik. Megissza kávéját, hátradől a székén és szivarra gyújt.

– Egy leány számára – elmélkedik – rettentő nyűg lehet a szépsége, amíg meg nem találja a módját, hogy miképpen herdálja el. Olyan ez, akár az örökölt nagy vagyon: akármilyen büszkén, vagy cinikusan, vagy bájjal vagy kíméletlenül birtokolja valaki, a lelke mélyén mindig ott ül az „Unbehagen”, az erkölcsi teljesítmény hiánya.

Szünetet tart.

– Ez persze talán csak az öregedő és kifosztott férfiak utolsó vigasza – teszi hozzá aztán, bánatos mosollyal, s a hamutálba buktatja a szivarja végén összegyűlt szürke, remegő, pelyhes és porhanyó kúpocskát.

 

Nagy nyár: június! Csütörtök óta pacemaker pulzál a mellkasában.

– Akkor meg sem lehet halnom?

Az orvos megnyugtatja: Nemcsak szívhalál, agyhalál is létezik. Nem firtatja tovább. A rövid műtét alatt igyekszik kiszűrni magából minden hazugságot. Érzése, hogy készen áll a halálra, tiszta, meggyőző és, mondhatni, magabiztos érzés volt.

 

...

Szerző: 
Megjelenés napja: 
március 26.