A ház, amelyben egyedül maradtam, túléli szívós családomat. A padlódeszka görcsei kimerednek, lágyabb anyaga négy nemzedék jövés-menése, térdelő cselédek viaszos keféje alatt megvékonyodott; annyi gyanútlan előd után elbillen majd alattam is, s szürke talpammal az öröklét felé kicsónakázom a szárnyas ajtók között. Nem szeretem ezt a házat: a gőg faragta ilyen tömörre, egész napos szolgálat után megszégyenített arcok figyelték a terasz hosszú árnyait a mozdulatlan, sötétkék kertben; ezen a teraszon, ha valaki megszomjazott, nem a kancsóhoz, egy évszázadon át a csengőhöz nyúlt. Természetes, hogy még egy repesz sem érte, és hadosztálytörzsek költöztek belé, innen porzottak el a szárnysegédek, aranyszegélyes tányérsapkájukat erre a fogasra dobták föl a medvelábú tábornokok, apám íróasztala mellől egymás katonáiból öt-tízezret kölcsönösen a veszteséglistára átvezényeltek. Távozásuk után anyám, mint egy lehangoló őszi eső, vizes ruhával letörölte a kovácsoltvas keretben forgó elévült földgömböt egy deres homlokú szarvasbika agancsa alatt, melyet még dédapám ejtett el.

Pincéből fölásott vasfejét magammal szembe fordítom: kiszögellő áll, mély üregű szem, dudoros homlok, egy lassú megszállottság rám hagyott ikervonásai, ravasz vidéki építők, valaki bolondját járatja velünk. Istenes káromkodások rézlakatos naplójában: hiúságok hiúsága, veszekedés, tapodás korhely fundáló mesterekkel, álomszuszék pallérokkal, kilopják a szemét is, mint svábbogár a kenyérbe, a faszén belesült a cigányok vetette téglába, kalapáccsal maga szemelte ki öles falához az acélcsengésűeket, hosszú nyelű szekercével szarufát dönt az erdőben, kőemelésben-zúzásban túltesz hatkrajcáros napszámosain, aki így épít önmagának, attól a lova is fél, egyszer veti csak le magáról megzabolva, megabrakolva, s ő kiköti egy jó tölgyfához, és csontos öklével veri, csak a pofáját, csak az orrát, nem harapja be többet a zablát, nem forog, nem ágaskodik. Isten martaléka, írta magáról a bőrkötésű könyvébe, ebben az ádáz világban legyen minden állandó: elveti a hajlékony íveket, a szemtelen magasságot, az alaprajz csak négyzetes lehet, átkarolhatatlan kőlábakra állítja az udvari középtornác alacsony lejtésű oromzatát, ha a téglakerítés rácsos kapuján belépve végigtekintek a halványsárga falból kizöldellő hat ablak dísztelen tagozatán, a szűkszavú pártázaton, megértem: istennek építkezett, őt dicsérte hajlékával, csak vele volt elszámolása, s aztán egy napon vele se. De addig megtartó urának tulajdonául ismerte el magát, bolond, tévelygő, gyűlölséges, ki önmagának tulajdona, mert utálatos és dohos az ember, nem született víztől és lélektől, mert közte és az asszonyhús között gyógyíthatatlan ellenkezést szerzett a halál csillagról csillagra hágó fejedelme, ki azt susogja: porszem, rendelkezz magaddal. Baltafejű, cirokszakállas dédapám, felesége cédrusfedelű írókönyvecskéjét is maga elé húzza, s együgyű mondata mellé – „a szerelem mindenért kárpótol, de a szerelemért semmi se” – odaírja nagyfejű betűkkel: „libagágogás”; vallását sem hagyja jóvá, „az ima fölemelkedés a leboruláshoz”, ujjongta dédanyám, s ő hozzádörmögi: „az én Uram előtt megállok, mint a karó.” Majd, hogy az asszonyt jobb kézen, fiát bal kézen fogva súlyos házába bevezeti, dédanyám sárgulni kezd, „kezem, lábam a kalodából kihúzza nemsokára a halál”, ez az utolsó mondata: árnyék a kandalló előtt, s egy észrevétlen délután már nem ül senki a széken. Pirkadattól naphanyatlásig megszaggatott köpönyegben, beszögelt zsalu mögött a földön gubbaszt dédapám, isten ellen viszálykodik, felnyúl az üres kartámaszra, mintha még ott nyugodna az a hosszú körmű, szakállába markoló kéz, a homloka falára kiakasztja házassága metszeteit: ahogy a juh a sóra, egy meglett ember nyomul a fölserkent gyereklányra, mellét szívja, mint a mákgubót, füstvirág egy terpedt szájon, kápolnában fejfaragvány, de ördöggel bélelt kanca lesz, mikor a kivérzett forradalomból hazaszökve, isten közli vele hathatós szövetségének feltételeit. Két kulcsavesztett acélpersely hallgat évszámra egymás mellett, míg a gyász elmezajlása s a télvégi eső szellemidéző kopogása föl nem ébreszti dédanyámat a csukott eszmélet lepedőjén: napraforgótányéron hajlong, gyors vakondok harapják egymást követhetetlen combja mellett, majd belép a kandallótűzbe, és ikerpárként szökik ki onnan, ketten fésülik szakállát, és mályvaszínű pongyolában a zongorán négykezest játszanak. Aztán a kert is elvadul, a békanyálas szökőkút tövében kalapnyi gombák fehérlenek, dédapám cimbalmot farag, s nem szólaltatja meg sosem, a Sámson kőfürtjei fölé törött csuklóját tartó Delila szemére moha, csiga települ.

Anyám már az égen vízisíel, a feltámadás angyala húzza kötelét, erősebb, mint egy csónakmotor, felvontatja a Nagymedvén is túlra, az óriáskeréken nevető majmok közé, a tortadobáló bohócok közé, a veres bugyis műlovarnők közé, tíz éven át egyedül ült a televízió előtt, s törölgette a port apám bronzfejéről. A szomszédúr az ablakában mindig kispárnán könyökölt, idegzsábára kamillateát, szívfájdalomra gőzfürdőt javasolt, betéve tudta a menetrendeket, de a lányához nem utazott el sosem, talán nem is hívták, anyám sem hívta, van büszkeség is a világon, most ez a diszkrét angol valcer meg a kis csipkekalapod arcába kergeti a vért, tudom, a világtól távol, itt a mélyben, a légoltalmi óvóhelyen. A tabernákulum fiókjában anyám firenzei vízfestményei, fölötte szarvasbőrkendőbe csavarva apám forgó pisztolya, alatta, tőlem ugyancsak elzárva, óvszer, piros köntösében, anyámtól kijövet, ma nem egészen értem, mitől sugárzott úgy apám, legalul szalvétagyűrűk vésetében kimondhatatlan nevek, agyagba törlik szájukat.

Ágyam alatt kuksol egy róka, csak azt lesi, hogy elaludjam, rögtön a mellemre ugrik, s kiharapja a szívem. A kapualjban zsákos ember áll, mikor fölmegyek a lépcsőn, hátulról elkapja bokám, fejjel lefelé zsákba kötöz, rajta ül egész hazáig a számon, s a kályha mellett pucér hasamról forró laskát vacsorál. A falból kilép Tal, a selyemlábú, akinek megcsiklandja kis tollseprűvel a tenyerét, annak mindene viszketni kezd, és holtáig szalad vakarózva. Anyám a teraszon regényt olvas, csörög a vaslábú telefon, megnyugtatja apámat, nem történt semmi, virágzik a japán birs vagy az orgona, valamelyikünk kidöntötte a tejeskávét, és most át kell egészen öltöztetni, mi történhetne idefönn a hegytetőn? Szeme előtt játszom barátaimmal a kertben, s a földtől igen csekély távolságban lezajlanak az emberi történelem alapképletei, megütköznek az énnek nevezett barlang falának árnyai és az „enyém a vár, tied a lekvár” örökösen fölborított játékszabályai, az olajkútnemiség és a csillaghalmazokra kiránduló értelem elragadtatásai. Lombseprűvel, míg bele nem döglik, ütöm az esőcsatornát, a kerítéspárkányon egyensúlyozok, kipróbálom a tér engedékenységét, a fáskamra tetejéről drótrepülőmet indítom, mivel nem akar szállani, legszívesebben utánazuhannék. Most minden ötlet ráncos luftballon, a forró padon hasal az életgyűlölet, állok a hinta mellett, fagylalt a napon, minek építsem meg a legmagasabb felhőkarcolót, majd építenek annál is magasabbat, miért szökjek idegen városokba, onnan is elmenekülnek az emberek, isten napozik a farakás tetején, mit mondjak neki, be kéne ásni valakit a föld alá, mikor jön már az ebéd?

Elfordult szemű dédapám képe a falon, jobb keze az öreg biblián, bal keze egy orosz agár fején, három évvel felesége halála után a dohánypajtában egy gyöngyházberakásos női pisztollyal szembe lőtte magát, mielőtt koporsóba tették, az orvos nagyapám parancsára egy hosszú tőrrel átszúrta a szívét. Alacsony hegyi lovon követem nagyapámat, mozdonyt vezetek, gőzfűrésszel fenyőszálakat darabolok, a csuporban szamócát áruló cigányok övig érő hajától-szakállától már alig félek, a kis cselédlány a habzsoló disznók fölött kiforgatja szeme vörösét, nagyapám a zuhogónál három pisztrángot fogott, este a sziklán zsiványpecsenye serceg nyársamon. Nagyapám faliórákat gyűjt, jut belőle az előszobába is, egy sem jár pontosan, kedvét leli ebben, villás szakállát, hegyes ördögfülét a fogyó másodpercek sörétjével vaktában körülszórja a vadász idő, nyolcvanadik évében, hiába vette el a dundi kalaposnőt, aki a nászútról hazajövet kisujját eltartva fogja a kávésfindzsát, megüti a guta, s holta után egy álló éven át a döglött órák közös hiábavalósággal függesztik a homályba rézheréiket.

Ez a lebontott hajú nő mestere a lóugratásnak, patakon és kerítésen át kis sugdosással sarkallja csődörét, gyémántfejékkel egyágú varkocsba kötött fekete haján a Patronage Egyesület hölgyei által rendezett élőkép közepén megnyeri a szépségversenyt, ezüstrókával a nyakán táncol a szálloda tetején, térdhajlatában a székesegyház tornya, gyerekkocsiban tolja cicáit, hegedűszóra tejszínes fogast eszik, rumba mártott lángoló karddal vonul asztala körül díszlépésben öt százados, ha meghallom kis önimádó nevetését, könnyű alattam a föld, az izzadsága is édes illatú, a talpán semmi bőrkeményedés, kicsi melle a hármastükörben hegyes és szilárd, de már a korzón hiába felhőzi arcát pettyes fátyol virágvasárnap, nem megy férjhez sosem, szerelmeiről őrzöm emlékiratának kilenc borzongó fejezetét, most hálós ágyban járkál és magyaráz, a többi ápolt néha lelocsolja. Nevelőnőm a fürdőkádban törökülésben hajat mos, zuhog a víz, belépek, hónalja alatt a szőr is habos, ruhástul beülök vele szemben a kádba, kőkeményre fújt combját markolom, szólni sem tud, szemét csípi a szappan, miközben riadtan átöltöztet, két melle közé temetkezem, délelőtt templomba visz, mindent megígérek, derekát átkarolva ülök fahéjszagában, hiába mutatja, hogyan imádkozzam, gyönyörű seggét újra megfogom. Varangyot rejtek nővérem takarója alá, ha zongorázik, a pedált félrecsavarom, acéldrót nyíllal megvakítom fehér szalagos olajfesményét, álmában a szekrény tetejéről ráugrom, barátnőinek fülébe csókolok, de mikor az ágytakaró a széktámlán oroszlánná változik át, amikor a lazán leeresztett redőny rései közé becsúsznak egy kapaszkodó gyilkos ujjai, mikor arcomat a párnába nyomom, s muszáj követnem a mozielőadást, amikor két kilométert úsztam, s a vasúti híd forró pillérén melléfekszem, amikor a farakás tetején a méhektől zúgó akácfa alatt öngyilkos akarok lenni, amikor a kecske is hiába nyomja felém a szarvát, hogy birkózzam vele, amikor az sem érdekel, ha fejszével ütik le a kakas fejét, és taréja még kis ideig külön csapkod a porban, amikor fiákeren kikísérem az állomásra, és ő még a szemaforon is túl lengeti napernyőjét a vonatablakból, akkor csak ő kell, olyankor meg se látok mást, s csak ővele akarok kéz a kézben korcsolyázni, együtt emelve ívben a lábunk, ameddig szól a Strauss-keringő a libaúsztató jegén.

...