A meccs végén együtt jövünk a játékosokkal. Utcai cipővel nem lépünk a pályára – de most lépek. Együtt vagyunk, nézők, játékosok; nézem a sugárzó arcokat, a sugárzó arcokat egy győztes meccs után. Egy győztes meccs az a boldogság maga! De emlékszem! Semmi máshoz nem hasonlítható harmónia – oly közel még a munka, a nehéz, fizikai munka, a teher, az izzadságcsöppek még az arcon, lihegünk, kimerültek vagyunk, fáj mindenünk: de megcsináltuk! Azt hiszem, ez a „mi” is szerepet játszik a boldogság rétegzettségében. Amikor így jövünk le a pályáról, nem kétséges, mivégre élünk. Hogy mivégre teremtette az Úr a világot. Vagy egyszerűen, hogy mi a jó ebben az egészben. Ebben a pillanatban ezen jóra vonatkozó bizonytalankodásaink semmisek, az európai depresszió (hogy a Békedíj-kuratórium kifejezését használjam) folyamatos és hisztérikus kérdései semmisek. Most minden rendben van. A boldogság a szakirodalom szerint nem tartós, ez még a hosszabbak közé tartozik, bizonyosan eltart a meccs utáni sörözés végéig. Ezért és csak ezért sörözik a futballista hosszan, a lehető leghosszabban. Az ifiből épp fölkerült fiatalok a zuhanyozás után sietnének már tovább, őket nem érdekli a boldogság, vagy nem akarják őrizgetni ilyen rémülten. Úgy hiszik, bárhol rátalálnak. Paradox módon most is ezért türelmetlenek. Az edzők pedig legyintenek, Frankfurtban, Harthán, São Paulóban, Moszkvában, Madridban, Budapesten, 1920-ban, 2005-ben, az új generációból már kikopott a közösségi érzés. Egy csapat mindig csapat, nemcsak kilencven percig (plusz rájátszás).

...

Megjelenés napja: 
július 13.