[in: Utunk Évkönyv 1970, 151–157. p.]
 

Akkoriban még rendelkeztem valami különleges képességgel, mely egyszer aztán később valómból kiveszett: harmonikus rendbe tudtam rendezni az életemet körülvevő dolgokat. Amit megláttam magam körül, amit fölfogott tudatom, annak mindjárt meg is találtam a helyét, és úgy nézett ki, hogy az események no meg kicsiny világom kellékei jól is érzik magukat ott, ahol kijelöltem a helyüket – nem kívánkoztak többnek, másnak látszani. No persze, akkor mindezt a nagy egyensúlyi állapotot nem érzékeltem: az ember, ha a maga számára pillanatokra meg is teremtheti, de föl nem foghatja a harmóniát.

…Talán tizenkilenc éves voltam akkor, igen, annyi lehettem, falun tartózkodtam; körülöttem a táj csupa egymásra torlaszolt szakajtókosár meg méhkas alakú domb volt; az egész vidék vadul tiltakozott múltja ellen; az emberek nagy cserép- meg bádogtetős téglaházakat építettek, igyekeztek elégetni csámpás ereszaljat, faragott tartógerendát, dagasztóteknőt, szuszékot s vajköpülőt; de azt, amit a föld rejtegetett – s alapásáskor mindegyre kivetett –, az ezer meg több ezer éves cserépedényeket nem tagadhatták le: kicsit zavarba jöttek az ilyesmitől… – különben nekem nem volt semmi bajom velük…

…Hiszen mondom, akkor még minden rendben volt körülöttem, üldögéltem a délutáni verőfényben egy oldalra dűtött rozsdás vashordón, a régi, elhagyatott iskola udvarán, miután a másikban, az új iskolában megtartottam az óráimat; csak úgy elüldögéltem és bámultam a szakajtó meg méhkas formájú dombokat; azok körbefogtak engem, egyetlen suvadáson láthattam ki a Messzi folyó síksága felé; mögöttem, tőlem pár lépésre, ott, ahol meredeken kezdődött volna a régi iskolakert, agyagot kezdtek bányászni, hogy ne kelljen érte elmenni messzire; akkoriban éppen egy középkorú ember, Valamiféle János vágta azt a téglának igenis jó agyagot; egy utcában laktunk, eléggé ismertük egymást ahhoz, hogy ne kelljen beszélnünk sokat, különben vele is megtárgyaltuk már a csontokat, így aztán nyugodtan szemlélődhettem tőle is.

Elgondolkoztam, micsoda egy ravasz társaság lakhatta örök időktől ezt a falut, nem is csuda, hogy most, miután tehették, végre a sok vásároskodással megszedték magukat, bár az is lehet, jócskán ki kellett böjtöljék, míg az Isten fölvihette a dolgukat; szóval, ott a rozsdás vashordón ücsörögve megfigyeltem, bizonyára az sem véletlen, hogy nem telepedtek egy bokorba, le abba a horpadásba, amelyet itt körbe, közvetlenül mögöttem ez a kókadt tarajú dombsor közrezár, hiszen ott lent tatárok, szaracénok meg egyéb hadak barmaikat, asszonyaikat meg ami azoknak kellett, könnyen kézre keríthették volna; ehelyett nagyon is szabálytalan legyezőként utcáikat ide felkúsztatták a magasabb részek felé, itt aztán már valamivel szabályosabb házsorokkal átfogták, ezekre fűzték fel a lentről kapaszkodó utcákat; de mindez a rafinéria alig észrevehető, hiszen a gyümölcsfák közül csak addig látszanak ki az épületek, míg most vadonatúj rajtuk a bádog meg a cserép. Ugyanakkor azt is megfigyeltem, hogy a legfelső utcasort nem építették egészen a domb vállára – mondom, nagy huncutok ezek, ilyenek is lehettek mindig –, mert onnan meg, ha a házak és mondjuk a templomtorony körvonala az égre rajzolódott, messziről észrevehették volna azok, akik rossz szándékkal koslattak lent a Messzi folyó völgyében. De ahhoz, hogy minderre valaki rájöhessen, nagyon kellett ismerje ezt a falut, legalább annyira, mint én, aki onnan a vashordóról délutánokon át fürkésztem az észjárásukat – egyébként köztük is maradtam mindaddig, míg úgy gondoltam, hogy most már jobban tisztában vagyok velük, mint ők saját magukkal, én, aki nem vagyok közülük való…

…Amikor aztán annyira bealkonyodott, hogy a régi iskola csúnya, ázott avarszínű falán nem tudtam kivenni a repedések szeszélyes erezetét, amit amúgy világosban megszokott a szemem, szóval amikor ennyire szürkülödött, föltápászkodtam a vashordóról s elindultam hazafelé; egy rövid sikátoron kellett fölcaplassak ilyenkor, ki a Kövesútra, majdnem a templom elé. Onnan aztán az én utcám tovább kapaszkodott. Mikor a Kövesútra kiértem, szokás szerint visszanéztem, le a régi iskolára; a hajdani tanáriban, a bejárat fölött az emeleten rendszerint ilyenkor gyújtották föl a villanyt. Egyik kolléganőm – apró, fekete hajú városi asszony – lakott ott, kétéves kisfiával; a hatalmas, elhagyatott épületnek a tanári volt a legkisebb helyisége, azt ki is lehetett fűteni. Ilyentájban a kolléganőm nagy lakatot biggyesztett kívülről az épület ajtajára, aztán az egyik földszinti ablakon bemászott a farakások mögött. Csodálkoztam is, hogy nem fél ott a gyerekkel; a régi osztálytermek ablakait hálából a lurkók rendre kiparittyázták; az ajtókon bent az épületben nem volt sem zár, sem kilincs; a szél csapdosta őket egy ideig; a gyerek éjszaka sokszor felébredt, mesélte a kolléganőm, míg egyszer a férje – hetente járt ki hozzájuk – be nem drótozott mindent, amit a huzat mozgathatott. Mindössze egyszer jártam abban az épületben, míg be nem költözött a kolléganőm a kisfiával. Különös látvány volt egy ilyen sorsára bízott iskola. Egyik tanteremben hulló almát halmozott fel valaki, aztán elfelejtették a pálinkát kifőzni belőle, az egész iskolát megtöltötte a rothadó almaszag. Egy másik teremben összetört padok tornyosodtak rakáson, az új iskolába a templom mellé hoztak másokat; a következőben széthullva régi dolgozatfüzetek halomban, a gyenge tintaírást elmázolta rajtuk a becsapó eső; szakadozott térképek, mértani téridomok: kockák, gúlák, effélék meg egy közéjük gurult földgömb, egyik fele meg volt perzselődve – biztos a vaskályha mellett tartották a régi tanáriban. Az én időmben, mondom, a sötét épületen csak az az egy ablak világított, miután fölszedelőzködtem a vashordóról s mentem hazafele. Különös szerzet volt az a kicsi család. Egyedül az a kolléganőm végzett közülünk rendes egyetemet, hacsak nem soroljuk mellé a levelezői úton végzett testnevelési főiskolájával magát az igazgatót. Öten tanítottunk a felső osztályokban. Persze a többieknek mind volt még valamijük érettségin kívül, aminek alapján kinevezhették őket, ha egyebük nem, házuk s kertjük a faluban. Én csak úgy helyettesítettem: történelmet tanítottam meg egyéb csip-csup tantárgyakat. Hét végén nagy hátizsákkal megérkezett a kolléganőm férje, olyan bivalymozgású, formájú ember volt, olyanvalaki, akiről úgy látszott, sehol sem érzi otthon magát, de kényszerűségből mindenütt megállapodik; azt hiszem, szerették egymást a kolléganőmmel vagy valami ilyesmi, mert úgy együtt mindig szomorúak voltak és nyugodtak, csak a gyerek mutatkozott ingerültnek – ahogy én megítélhettem –, mintha érezte volna, hogy jobb sorsra érdemes. Nem nagyon értettem őket, kicsit tán féltem is tőlük, úgy éreztem, nagy, csendes határozottságukban tudnak valamit a világról – amit sem a falubelieknél, sem a többi tanerőknél nem tapasztaltam –, ami engem érdekelne bizonyosan. Na de akkoriban én még mindegyre ezeknek az észjárását figyeltem, s örültem, ha rajtuk kifoghatok.

…Mielőtt a Kövesúton hazafelé kanyarodtam volna – miután megnéztem, hogy a régi tanáriban a villany felgyúlt –, elnéztem a templom előtt a kocsma irányába; ha sör volt, a grádicson is ültek; ilyenkor nyeltem egyet-kettőt szárazat, s bosszúságomban gyorsabban értem haza. Mert én is szívesen beszívtam volna egy fél üveggel, tán egy egésszel is, de ezektől nem lehetett. Itt aki hozzájutott, egy fél ládával kezdte; s mindenkitől elvárták volna, hogy sokat igyon. Meg aztán az volt a betegségük, hogy mindenkivel, aki új ember, összetegeződjenek. Valamennyien tegezték a papjukat is – huncut nép volt az, mondom én. Egyszer, legelőször kifogtak rajtam, azóta nem is léptem át a kocsma küszöbét. Addig erőszakoskodtak, hogy már kóválygott a fejem. Akkor azt mondtam – mindnyájuknál nyurgább voltam –, csak akkor iszom tovább, ha a föltartott poharamat valaki eléri, s tud bele tölteni. Erre ezek a ravasz disznók tolvajlétrát álltak egymásnak – csodálkoztam, hogy nem esnek el – s úgy is megtöltötték a poharam. Akkoriban kevés megártott nekem, s szégyelltem – akkor is, ha senki sem látott –, hogyha a gyomrom fölfordult vagy kóválygott a fejem. Különben a kolléganőm férjét sem láttam sohasem közöttük, biztos ő sem szeretett tegeződni mindenkivel. Igaz, én szívesen összehaverkedtem volna vele. De az is igaz, hogy nem nagyon volt alkalom reá, mert ha nem is minden héten, az olyan vasárnapokon, mikor nem sóztak semmit a nyakamba, én utaztam el.

Szóval mondom, amikor sör volt, bosszúságomban – hiszen a sört úgy, a magam módján én is csak szeretem – hazaértem egy pillanat alatt. Külön, egy helyiségből álló kicsi ház volt az enyém, nagy cementes parasztrezidencia udvarán; természetesen csak mondtam a magaménak, mert a nagy ház gazdái voltak ennek is a tulajdonosai; azoknak az apjuk lakott itt előttem, s miután az öreg meghalt, és én ide kerültem, a ház üresen állt. Rendes kis fészek volt, mondhatom, padlós, villanyos; a szoba arányaihoz túlméretezett gerendák tartották a deszkamennyezetet. Ha sár volt, a gumicsizmámat mindig kinn hagytam a küszöb előtt, csak egyszer vitték odább, a virágoskertbe, valami játékos kutyák. Más nem nyúlt az ember holmijához; az ajtót is nyitva hagyhattam volna, mert valójában ha ravaszok is, de csak rendes népek voltak azok. Az öreget, aki előttem itt élt, bogaras embernek tartották, merthogy olvasott. Azt mondták róla, a papnál is többet olvasott. Föl is merészkedtem egyszer a padlásra, hadd lám, mi maradt az öreg után, s találtam egy csomó régi újságot, folyóiratot. Ezekben böngészgettem, akadt köztük egészen fura is.

Aztán hogy rólam is elterjedt a hír, hogy olvasok – nem volt függöny az ablakomon –, az igazgatóm elkezdett piszkálni, miért nem tanulok tovább, miért lébecolok. Egy szép napon kiírhatják a helyemet – mondta –, akkor mit csinálok, mehetek a szemem világába, embereljem meg magam, ők tudják, hogy jófejű gyerek vagyok, szóval ilyenekkel etetett. Mondtam, csináljanak, amit akarnak a helyemmel, nem érdekel. Fölöslegesnek tartottam a magyarázkodást, hogy én, mivel senkim sincs – valahol a világ másik végén élnek tudtommal valami vérrokonaim –, szóval én egész kicsi srác korom óta mindig melóztam valamit ahhoz, hogy – mint itt is – egy rozsdás vashordón ücsöröghessek utána s nézhessem magam körül a dombokat. Egy rozsdás vashordót meg mindig találok ott, ahol leszek. De ezt csak magamban mondtam, amikor így kikezdtek, éppen tél volt, emlékszem, estig néztem dühömben az ablakból egy lakodalmi hajcihőt. Itt ugyanis az volt a szokás, hogy a nászajándékot körbehordozzák a faluban szánokon, szekereken. A szokás régi lehet – gondoltam –, a bútor az pedig modern; frizsider, vitrines szekrény, effélék – a szánokról viszont, mielőtt rájuk pakolták volna a szajrét, elfelejtették a ganét letakarítani.

Szóval azért mégiscsak furcsa egy népség volt az a szokásaival. Egyszer egy este például átmentem a nagyobbik házba valamiért, s hát azt tapasztaltam, hogy a gazda meg a felesége egy tányérból eszik. Egyszerre kanalaznak egy tányérból. Az állam majd leesett, hisz láttam, hogy van még tiszta tányérjuk. Aztán az a Valamiféle János magyarázta meg másnap délután, aki ott dolgozott volt az agyaggal, hogy náluk az úgy van, míg az ember az asszonnyal együtt hál, addig egy tányérból is eszik. Egyébként ebből saccoltam meg, hogy hát azok a gazdáék nem is olyan öregek, mint amilyeneknek látszanak.

Nekem valahogy nem volt szeretőm abban a faluban. A lányok mind nagyon kerek arcúak voltak s pirosak, meg aránylag vastag volt a derekuk. És tudtam a szüleikről, hogy pénzesek. Ezért az a hülye érzésem támadt, hogy akkor biztosan nem mosakodnak rendesen. De ezt lehet, csak bebeszéltem magamnak, mindenesetre maradtam nélkülük. A kíváncsiskodást meg a találgatásokat velem kapcsolatban megoldották az elutazásaim. Ha nem esett az eső és mehettem cipőben, vasárnap reggel fölültem az autóbuszra, s az bevitt húsz kilométerre a kisvárosig, onnan aztán vagy vonattal, vagy autóstoppal utaztam tovább. Volt ugyanis jó száz kilométerre a falutól egy kedvemre valóbb város, ahol nem ismert senki sem. Ilyenkor vettem föl az egy szál valamirevaló öltönyömet. Volt egy csinos pipám is, azt is ezekre az alkalmakra tartogattam. Délfele járt az idő, mikor abban a városban odáig jutottam, hogy megihassam a pohár sörömet. Aztán átvonultam egy drága, nappal is nyitva tartó bárba, ahol rendszerint pangás volt vasárnaponként kora délután; jó kávét főztek, meggyújthattam a pipámat, s jól éreztem magam. Aztán később, amikor elevenedett a bár, nekem indulnom is kellett, hogy elérjem a vonatot. A vonattal azért volt szerencsém, mert nem kellett váltsam a kisvárosnál, elvitt egészen a Messzi folyó völgyéig, s még világosban elkaphattam a kompot – így öreg estére visszagyalogolhattam a faluba. Esős időben menet is ezt a megoldást választottam, szatyorban vittem a cipőmet, s míg visszatértem, a gumicsizmámra az állomásfőnök ügyelt.

Az, hogy a kiruccanásaimból úgy ítélhették, nőm van valahol, azért is jó volt, mert így ülhettem nyugodtan délutánonként a rozsdás vashordón, s nem kezdték ki miattam a kisgyerekes kolléganőmet, aki az elhagyatott iskolában lakott. Igaz, annak a férje nem vegyített itt senkivel, nem hallgatta volna meg az efféle rágalmakat. Így azért mégis nyugodtabban ülhettem ott a verőfényben, mert az is igaz, hogy ha akkor nem az igazgató jön a mesével, hogy tanuljak tovább, hanem mondjuk az az igazi egyetemet végzett asszony mondja, nemhogy dühbe gurultam volna, hanem tán a tanácsát helyben meg is fogadom. És úgy képzeltem később, hogy ugyanaz lett volna a helyzet akkor is, ha mondjuk a férje biztat a továbbtanulásra, de mondom, neki nem is volt alkalma arra, hogy biztathasson valamire.

Később aztán – sajnos későn – rájöttem, hogy mindig azokra kell hallgatni, akik semmit sem mondanak. És úgy kell cselekedni, ahogy elképzelné az ember, hogy tanácsolnák azok, akiknek meg is fogadná a szavát. Na de hát akkor én nem gondolkoztam ilyesmiken. Játszva tellett tőlem annyi, hogy többet kapjak érte, mint amennyire szükségem volt. Egy kabát, egy pár cipő, egy pár gumicsizma, egy nadrág, néhány ing, holmi fehérnemű, két pulóver, egy vitorlavászon zubbony, no meg az öltönyöm és a pipám – nekem ennyi megtette akkoriban. Csak ültem ott a rozsdás vashordón, s ha aznapra nem fedeztem föl egyéb megfejteni való helyi huncutságot és eluntam magam, akkor azzal az utcánkbéli Valamiféle Jánossal, aki a tégláját vetette, újra megtárgyaltuk a csontokat. Az oldalból ugyanis, ahonnan az agyagot fejtette, időről időre csontok bukkantak elő. Ezeket úgy intézte, hogy ne sértse meg a kapájával, s ahogy kihullottak, odarugdosta őket vagy inkább csak taszigálta óvatosan a ledűtött rozsdás hordó szájához, s beigazgatta a bakancsával módszeresen. Amikor a csontokról beszélgettünk, én mindig meg szoktam kérdezni: „Negyvennyolcasok?” Erre ő ilyenkor azt felelte: „Nem, régebbiek.” „A tatárok idejéből?” – kérdem én. Mire ő azt mondja: „Úgy tartják az öregek.” Aztán meg mindig elmesélte, mennyire furcsállja, hogy csonton kívül semmi sem kerül elő, ezüstpityke, koporsószeg vagy egyéb. Mintha valahogy neheztelne rájuk ezért. Mintha ugyan tehettek volna azok arról, hogy nem gondoskodhattak jobban poraikról.

Egyébként megfigyeltem én alaposan azt az agyagbányát is. Fentről, a vágás felső szélétől mintha öt sötétebb színű ujj nyúlt volna bele jó két méterre a sárga agyagba. A csontok meg mind onnan kerültek elő, ahova ezek a sötét ujjak leértek. Ki is spekuláltam én magamnak, hogy öt hosszú árkot áshattak akkor itt ezeknek, akiket elpusztítottak a tatárok vagy a negyvennyolcasok. Aztán sorba lerakták őket, mint a krumplit, ahol nem fészekbe vetik. Nos, gondoltam, a kiásott föld felső rétege fekete volt, és ahogy ezeket behantolták, a sárga agyaggal összekeveredett a fekete föld, ezért rajzolódik ki most a keresztbe vágott árkok vonala. Aztán ilyenkor azon is elméláztam, hogy bizony ezeknek a falubelieknek a huncutsága régidő óta drága iskola lehetett. Azon pedig el is érzékenyedtem – már ahogyan tőlem telik –, hogy milyen különös is az idők váltakozása: most ezek itt építik tágas nagy házaikat, s közben a kiformált agyagdarabokkal a téglába égetődik egy-egy csipetnyi huncut szépapjuk porából is.

A csontokon kívül nem is beszéltünk meg csak egyetlen dolgot még azzal a Valamiféle Jánossal – de az is lett az én utolsó beszélgetésem abban a faluban.

Már ősz végére járt, úgy is határoztam, többet nem ülök ki a rozsdás vashordóra, tavaszig majd csak elnézegetem a lakodalmas hajcihőket valahogy. Valamiféle János elkészült közben a vályogvetéssel, boglyába rakta, körbetapasztotta s alája is gyújtott: igyekezett kiégetni a tégláját, mielőtt a hó leesik. Dobott a tűzre, melegedett; én is fáztam, gondoltam, mellé kérezkedek. És akkor észrevettem, hogy az agyagvágásban azok a sötétebb ujjak nem látszanak, ehelyett kövek sorakoznak a felső széle alatt. Kérdőleg néztem az emberre. „Ez a régi templomunk fundamentuma lesz” – mondta egykedvűen. Meg is hökkentem úgy magamban egy kicsit: hogy is nem tűnt fel nekem eddig, hogy a templom, ez a mostani, éppen ott van, ahol a dombok az utcákkal együtt összehajlanak; valahogy megbújik, a tornya s bejárata hátat fordít a völgynek, miért van ez így?; aztán örültem, hogy eddig nem akadtam fenn rajta, mert hirtelen úgy éreztem – hiába szemlélődtem volna ítélet napjáig –, erre nem találtam volna magyarázatot; most pedig itt van ez a Valamiféle János, aki tud egy régebbi templomról is, és el is mondja, mi volt a helyzet azzal a templommal, tudom, el fogja mondani; amúgy is jön a tél; sokáig nem lesz verőfény, s így a hordón nem üldögélhetek tovább…

„A tatárok pusztították el ezt a régi templomot?” – kérdezem. „Nem. Mink rontottuk le úgy kétszáz esztendeje.” Hallgattunk. „Látja ott azt a kurta lankát, mindjárt a Higyes alatt?” – mutatott át a falu fölött a szemben levő domb teteje alá. „Akkor állították fel oda a bitót. Úgy kétszáz esztendeje. Mondják az öregek.” Mellette álltam, melegedtünk. „Attól itt a templom elférhetett” – mondtam én, mintha most is csak úgy üldögélnék az oldalra fordított rozsdás vashordón a verőfényben. „Attól bizony el nem férhetett – felelte csendesen –, ahogy a népek az ajtaján kiléptek, mindjárt azt látták, a bitót. Mondják az öregek.” „De hát ember, Valamiféle János – kezdtem kiabálni én –, azt könnyebb lett volna: fejszével mért nem döntöttétek ki a bitót?”

Én máig sem tudok egyebet mondani.

…Akkor ő nézte azt a helyet, sokáig hallgatott. Mintha megértene. Aztán megszólalt s megint csak azt mondta: „Bizony le kellett rontsuk, és máshová építsük a templomot.”

Addig álltam mellette szótlanul, míg előttünk a régi iskola bejárata fölött, a hajdani tanáriban a villany kigyúlt. Aztán igyekeztem; még össze kellett pakoljam a kis holmimat; otthagytam falustól, rohantam, el akartam érni lent, a Messzi folyó völgyében az utolsó vonatot.

Megjelenés napja: 
október 20.