reménytelen vagyok, ezt annak idején
már világosan láttam, a kiskopasz tövében
vagy lábánál, mikor nem sikerült különbséget találnom
az ibolya meg a kankalin között, illetve a kökörcsin
meg az ibolya között, ellenben az nagyon is le-
kötötte a figyelmemet, hogy milyen reménytelenül közel
vagyok anyámhoz, hogy egyáltalán, semmiféle
szűrőm nincs hozzá képest, sűrűsége pedig
szörnyen nyomasztott, egy anya, töprengtem, miért
nem légneműbb, szelesebb, felemelőbb
évekkel később, de még így is régen, már kisebb lel-
kiismeret-fúrásokat tapasztaltam e makacs töp-
rengéseimben, tüdőmből nem bírtam a levegőt
kifújni, ezért az elhasználttal törekedtem, a világ
elől bujkálva, tovább gazdálkodni, így aránylag
tehát korán rabul ejtett a hypoxiás éntudat-
szenvedély; persze, éppen a reménytelen ember veszíti
legritkábban el a fejét, s ha elveszíti is, másnap
már még letagadhatatlanabbul csak az övé
és ez az anyjával szintén így van; anyámat
rendkívül gyakran próbáltam letagadni, például
a vonaton mindjárt fölszállás után, se szó, se beszéd
átmentem egy másik kupéba, ott valami könyvbe
temetkeztem, és amikor a kalauz odajött nekem
hadonászni a lyukasztójával, csak olyasmit morogtam
neki, hogy amarra elöl ül egy asszony, nála a
jegyek, mire a kalauz megrökönyödötten, tétován
végigmért, idétlenül oldalt görnyedt, hunyorított
hogy kikukucskálja a könyv címét, első detektív-
regény-olvasmányom, az eltűnt idő nyomában, de
soha nem jutottam a végére, mindannyiszor idő
előtt magába falt a sütemény-útvesztő, „a sütemény is
valami?” ezt viszont már körülbelül egy éve
mondta itt egy közeli vendégem, élesded
mondathangsúllyal, amivel a sütemény desszert
esztétikailag sületlen, kiforratlan, tehát hamis
sajátszerűségét kívánta nyomatékosítani, s mindezt
persze az úgynevezett élő műalkotás- és -befogadás-
gyakorlat rovására, annak ellenére, hogy ő
a maga részéről, minekutána ahhoz nem érez
magában erőt, hogy bizonyos nem túl tág, sem túl szűk
érdekű örömökről lemondjon, ő szintén, igen-
is, inkább édesszájú…; közeli vendégem örült
amikor erre a kifakadására és vallomására én
válaszképpen elmondtam, hogy ami a valóságot illeti
engem csupán a saját hullaszagom tart vissza más
delikátesszék nyalakodásától, fiatalabb lévén
nálam, lefestettem előtte a kort, mikor a csőnadrág
kezdett divatba jönni, meg a tviszt, anyámat – most már
nem érdekes, hogy miért – eléggé kedvelték a hely-
béliek, közöttük III. Richárd, a méhész és szabó
aki ugyan kórosan divatellenes, konzervatív
eszméket vallott, nadrágjaimat mégis úgyszólván ingyen
szűkítette, sovány combomon, fenekemen persze így sem
feszült meg a lasztex, legföljebb középütt vágott be
kellemetlenül, ha addig a fellélegzés, attól
fogva az allélegzés zavarával is küszködhettem
néhány hónappal a ballagás előtt beláttam
hogy nemcsak mint a kritikai elragadtatottság
szokta volt mondatni az emberrel, „ezt az életet
nem nekem találták ki!”, hanem nekem általában nem lett
az élet kitalálva, egypár hónap még, és erről fog
meggyőződni a magyartanárnőm, az útszélen legyilkolt
„tündéri realista” elbeszélő lánya, nem beszélve
az anyámról; anyámon, úgy éreztem, ennél méltóbb
bosszút már nem is állhatnék, mert bár azt nem tudtam, hogy ő
a lelke mélyén miféle reményeket őriz és fűz én-
hozzám, a majomszeretetét (erről a szeretetfajtáról
anyám fivére világosított fel) untig kiismertem
szóval elegem volt abból, hogy anyám irántam táplált
azaz tanúsított érzelmei merőben s mind csupa után-
érzés, hát helyénvaló az, gondoltam, hogy egy anya
egyébre sem képes, mint mázsaszám kopírozni a
mások által már réges-rég elstrapált, MÉH-tele-
peken ha megjárja gondoskodásmódokat, és e-
szerint tökéletes színvakságom is nem véletlenül
csak a hulladék holmik, kiváltképpen a papírnemű
és fém hulladékfélék láttán (szemembe tűntén) szüne-
telt néhanap, olyankor kissé ellágyultam is itt belül
lassúdad, lírai tétovasággal vágott az eszem
kábán trancsírozott az év végi hajrában – amit a-
nyám és a „tündéri realizmus” elpusztított mesterének a
lánya egyhangúlag inkább ígéretes, semmint negatív
fordulatként értelmezett, míg például a fizika-
tanárom egyértelműen úgy fogalmazott, hogy ha ő-
rajta múlna, én bizony még a nyáron munkatáborban kezd-
hetném „nebáncsvirág képzelőerőmet” „élesben”
hasznosítani…; tüdőmre mégsem az eltűnt idő
nyomta rá a pecsétet, nem az történt, mint úszómester
ismerősöm másodsógorával, aki klozettre menet
lekapott egy darabka süteményt a hűtőszekrényen
díszelgő tálból, s aztán dologvégzés közben egy
semmi morzsa a légútjára tévedt, és ettől a tévedéstől
ő, a proszektori jelentés szerint, menten
szörnyethalt;
 nem, én az eltűnt időt félretéve
jóval a ballagás előtt még, úgy döntöttem, hogy íz-
lésesebb, ha nemcsak légszomjan, hanem egyúttal éhen is
halok, izgalmasabbnak találtam testestül-lelkestül
kiszállni ebből a világból, no meg célszerűbbnek is
miután ez félig-meddig már a testemre szabódott
anyám fivére azonban, hasonlóan a rosszindulatú
fizikatanáromhoz, magatartásomat kizárólag az őt
férfiúi, azaz alkotói mivoltában sértő
provokatív akaratgyengeségem számlájára
írta, majd kint a vasútállomáson lopva körül-
nézett, és elfúló, már-már megindult hangon olyasmit
suttogott, hogy ebben a mocskos diktatúrában szent
kötelességünk néma méltósággal állni a
most majdnem az írtam: cehet, állni a cehet
és ha ezt találtam volna írni, talán nem is
élek annyira vissza a krónikus, gyakorló kép-
zelgőknek általában előbb-utóbb kijáró költői
szabadság
 jogával; elvégre aki – hogy anyám fivérét
idézzem – a sarat állja, az vagy nagyon könnyű, tegyük
fel, könnyelmű, mentségére legyen, tapasztalatlan
ember, vagy ellenkezőleg, ám ekkor azt is tudja, hogy de
facto nem, csupán imaginatíve van szabadlábon
függetlenül attól, hogy lírai vagy epikus be-
állítottságú esetnek ismeri magát; közeli
vendégem véleménye szerint énrólam messziről lerí
hogy, mint távozóban már, a húgyszagú lépcsőházból fel-
kiabálta; „rólad viszont ordít a morbus delicti
hogy az a te desszerted!”… gondolom, nemcsak a visszhang
tette, sem az, hogy vendégem váratlan emlékezet-
kiesése a korábbi, általam szerény válaszul
mondottak értelmét meggyalázva, ebbe az olcsó, vagyis
a vendégemet magát összefröcsdöső búcsújelenetbe
torkollott – egyszeriben olyan érzésem támadt, mintha
valaki egy darab tükör jégvirágmintázatát ka-
pirgászná, mintha nem volna neki elég a cifra
hideg… mindenesetre a halálom kijjebb tolódott
anyámat még egypárszor csont-bőr torzójában láttam
mellette az ágyon az eltűnt idő, ugyanaz
a vonatpéldány, benne, a salátalapok közé
dugva egy fénykép a bubifrizurás anyámról és csip-
kegallérba bújtatott cseppecske fivéréről, amint
a barna melegben lágyan összehajolnak, amihez
képest aztán a későbbiekben kölcsönösen és szinte
nyíltan is már ki nem állhatták egymást, anyám, úgymond, bele-
látott a fivére veséjébe, a fivére pedig
lendületes, tébolyult levelekben lajstromozta, szedte
pontokba anyám égbekiáltó mulasztásait
még a kórházi, egyúttal halálos ágyán sem szűnt
meg ezeket tovább jegyezni, de amikor úgy másfél
évvel őutána az anyám megfulladt, nekem épp máshol
volt valami dolgom, úgyhogy rejtve maradt előttem: bírt-e
még egy akármilyen pillantást vetni anyám a képre
 

Szerző: 
Megjelenés napja: 
július 1.