Az első elhajlás megszervezése is Armand úr nevéhez fűződött. „Talán a Makkhetesben. Az volt az első meccsem az egyben.” Tény az, hogy nagyon elanyátlanodott ő. „Na gondolhatja. Egy kör sör, egy kör pezsgő. Illetve habzóbor. Ez egy periódus, gondolhatja.” Armand arca vörösen pompázott ismét az érzésektől. Dalolt keményen: „Nem lehet a nem lehet a kiku kori cázni!” A mester olyan állapotban volt, hogy még tudott nevetni ezen-azon, „szegény csak majd később lesz szomorú” (Csucsu úr szava). Ami valóban bekövetkezett egy csuklós 55-ös hátsórészi rázkódása következtében. (Pedig úgy tűnt, hogy igen jól meg sikerült kapaszkodnia az akkor még ifikorú és korengedéllyel játszó mesternek! De aztán hirtelen elszomorodott ő. Feri úrnak, aki úriember tetőtől talpig, a védelem akkori oszlopának ez húsz forintjába került. – A mester azóta is hiába próbálja revanzsálni. „De majd most, barátom, most majd nem térhet ki!” – Hogy kalauznak vagy rendőrnek kellett-e fizetnie, arra már nem lehetséges emlékezni. De nem felejthető el az a megkönnyebbült rázkódás egy új – ha az előző volt: a „régi” – csuklóson, ahol újólag jól meg lehetett kapaszkodnia a „fiatal sportolónak”; az a könnyű kis rázkódás, mely mégis avval emlékezetes, hogy nem akart véget érni. „Ment a nagy csuklós, csak ment és nyiforgott, miközben a harmonikaszerű csuklórész szakadásán át látszott az ég újra és újra.”)

Armand úr ott a kocsmai asztalon át intett a mesternek. A lombokon átsütött a nap, a megrezzenő levelekkel együtt mozdultak az árnyékok a nagy faasztalon, s változtak a sör aranyszeletei a korsókban. „Na fiú. Gyere. Ülj ide az öreg fa árnyékába.” Feri úrnak ezek után félévenként egyszer, mindig valami bíráló apropóból, csak annyit kellett mondania: „Hu-hú, az öreg fa árnyéka, hu-hú.” És dőlés volt a nevetéstől.

Armand úr nagy tehetségnek indult, 17 évesen hívták a Honvédhez, de pont akkor azon a nyáron, illetve annak a nyárnak az elején, mert a hívás szeptemberre eshetett, de pont akkor, eltörött a lába. A Puskás Öcsi rátartott a próbajátékon. „De nem akarta az Öcsi. Rendes krapek volt. Nyeste nekem a zsugákat az első felesben, én meg mentem, mint a száraz villám. A második felesben egymás ellen játszottunk. És akkor. Nagyon sajnálta az Öcsi.” „Meglátogatott?” „Á, hát azért az nem volt olyan nagy szám. Meg talán már kimentek az olimpiára. De frankón sajnálta. Ő vitt le a pálya szélére, odaintett két drukkert. Na papa, vigyék a gyereket az öltözőbe. Mint egy király. Hát az Öcsi az egy király volt.”

De meg akkor azért más volt. Hát már csak az: azok a meccsek. Egy százas. Ennyi a beugrópénz. „Nagyon szar idők voltak azok, apám, de lelkesedni azt nagyon tudtunk.” „Azt igen” – mondta szkeptikusan ő. „Ha csak feleannyi szorult volna belétek, akkor nincs az a küszködés vasárnap se a Goli ellen.” „Nyertünk.” „Á, nem erről beszélek. Tudod te, mi hogy együtt voltunk?! Nem hogy meccs előtt fél órával, mint ti, utána meg tűz arra a sok randira… Apám, mi ellógtunk az utolsó óráról a haverekkel, hogy jó helyünk legyen a piacon ládázni, a lét be a közösbe, aztán ki a Betonba spilázni estig pénzbe. Két tűzfal között, négyen-négyen. Nagy harakiri meccsek voltak. A falakon meg a bazi nagy föliratok, tudod, hogy éljena, meg lea, ami épp kellett.” A mesternek – miközben keser nosztalgiával gondolt az akkori közösségiségre – eszébe jutott egy álma. A gyárfalra, amely mellett, ha a pályáról a kocsma felé tart az ember, elmegy, oda piros betűkkel az van írva: ÉLJEN A MUNKÁSOSZTÁLY, s a mester álmában e felirat alatt ez állt: A SZOMORÚSÁGTÓL KEDVES TIRI MEGALVADT A VÉREM. „De tudja, barátom, én nem szeretem, hogy egy tejbolt vagy efféle mellett az áll: Halál erre-arra! Főként az az undorító, ahogy néhány betű elcsorog.” Igen, sokkal jobban szereti ő, ha óriási nemi szervek vannak a falra rajzolva, TE HÜLYE ERZSI A PISTI SZERELMETES, hullik a vakolat, s a téglák oly „disznón vöröslenek”, mintha a rajzok része lennének.

Armand úrék egyszer még a Puskásékat is megverték! „Biztos lelazázták” – mondta a mester kajánul. „Azok? Te azok úgy hajtottak, mint egy vébédöntőben. Ott nem volt különbség a meccsek közt, ott a játék szeretete volt.” „No, no – huncutkodott ő életelemeként (mely mint, jól láthatni, társadalmi haszon öltött testet) továbbra is –, és a kis pénz kis foci?” „Az megint más” – mondta Armand úr, s nem nevette el magát, annak ellenére, hogy a mester ezt várta. Pedig Armand úrból nem hiányzott az önirónia. „A futball az kivétel.”

...

Megjelenés napja: 
augusztus 1.