középangol betlehemes játék a 15-ik századból (wakefieldi ciklus)

I. jelenet. Ambrus, öregpásztor, egyedül.

AMBRUS
Teremtőm! Mely zúzmarás hideg van
megdidergek condrás rongyaimban.

Zordon éj szakadt rám; majd elvástam
ennyi mackónakvaló alvásban.
Pásztorember – csak a nyájat lássa
estve-reggel! Sehol nyugovása.

Se gyimelcse, se kertje-ződsége
más jószágával csak vesződsége.
Az kis földje ha olyiknak vagyon
gaz felverte, heverget parlagon.

Zaklatjátok harmaddal-robottal
had hajdúval s a pálcázó bottal
míglen ura – nagy ‚jóságos atyja’
elámítván, kezéhez szoktatja.

Hajtogatják, ‚jámborság a munka’
s jobban tudják, mi légyen javunkra.
Úri rendjök a pórt így tiporja
átkozhatja – világ rendje-sorja:

hogy amíg él, hunyászkodva féljen
s megszületvén, félig elvetéljen.
Ígyen vágnak-vernek-lazsnakolnak
(úgyde megelégeljük maholnap!)

Ki tegnap még szemetjén guberált
hajdú, lator – sarzsit kap meg medált
fejébe száll az fene dicsőség
s nemzőjére emeli a lőcsét.

Kurgat-koslat, kötekedik, késel
portádra les s ha mit megorrontott
– hitványkodással, hetvenkedéssel
szerezi meg porciót, forspontot.

Ugyan jóra biztatja gazdája
(hány a pórnak híja – nem számlálja)
Szarvat-rudat akasztani véle
hol a legény?! Nem lél emberére.

Páváskodik, pökdös, illeg-billeg:
elsőbbet eleszi sár ebéded
marhádon már rajta van a billog
s azzal viszi szekered-ekédet

húgoddal hál, hahogy kedve tartja…
De csak szólnál! Bánhasd a deressen
fiad-szüléd! fogacsikorgatva!
sírba kévánkoztok keservessen.

Így a nyájnak kóbor-egymagamban
el-elrívom, hogy mi bánatom van
egy zsombékon ültön-üldögélek
míg juházik ez háborgó lélek

oszt’ nagyokat hallgatok ez okkal
s öszveakadok más pásztorokkal.

...

Szerző: 
Megjelenés napja: 
december 7.