Miért szenvedjen a só?

A londoni társasági élet hagyományos eseménye a belvárosi Chelsea negyedben megrendezett virágkiállítás. A Times hasábjain ebből az alkalomból minden tavasszal megjelenik egy fénykép, amely rendszerint egy idősebb úriembert ábrázol, amint éppen tűnődő arccal szemlél egy rózsát, vagy behunyt szemmel föléje hajolva szívja be illatát. Talán a kor jele, hogy a Timesban az idei virágkiállítás megnyílásának másnapján nem jelent meg a békésebb idők szimbóluma, ezzel szemben arról értesültünk, hogy a kensingtoni Természetrajzi Múzeum Ragadozó növények címmel rendez kiállítást, éppen most.

A téma, úgy látszik, időszerű: az elmúlt hetekben több cikket olvastam arról, hogyan védekeznek a növények ősi ellenségeik, a rovarok ellen, illetőleg mi módon csalják lépre barátaikat. Egyes növények a védekezés stratégiájának elsajátítása közben rájöttek, hogy elpusztított támadóik húsa tápanyag, és az évmilliók során átálltak a részleges húsevésre. Összesen mintegy négyszáz húsevő növényt tartanak számon, Angliában tizenkettő honos. A növények főleg ott szoknak hozzá a húsfogyasztáshoz, ahol a talaj nitrogéntartalma alacsony: a hiányt elfogott áldozataik testéből kiszívott nitrogénnel pótolják. A legkülönbözőbb és a legrafináltabb módszerekkel csalják magukhoz és ejtik foglyul a rovarokat. Egyesek virágkehelynek álcázzák leveleiket, amelyeknek kürtőszerű bejáratát illatos nektárral vonják be. A kürtőbe behatoló rovar belül már nem tud megkapaszkodni és lecsúszik a kehely aljába, ahol a növény emésztőnedvei lassanként feloldják és testének hasznos tápanyagait felszívják. A kakukknyálas kabóca döghús szagával csalja magához a legyekét, amelyeket nemcsak elfogyasztás, hanem beporzás céljából zár a kelyhébe. Más növények, például a Vénusz légycsapója, két levelükből fogas állkapocsra emlékeztető csapdát növesztettek, amely egy pillanat alatt becsukódik, ha a csaléteknek használt nektár szagára rovar hatol be és megérinti a jelzőberendezés valamelyik szőrszálát. Ismét más növények illatos, de ragacsos leveleikkel fogják el látogatóikat: úgy működnek, mint a légypapír. Ebbe a családba tartozik a petúniák néhány fajtája is. A ragacsos csalétek egyben emésztőnedv. A húsevő petúniák levelei még a tojásfehérjét is képesek felszívni.

A takácsmácsonya a szára és levelei között tárolt vízbe fullasztja a rovarokat. Ugyanezt a módszert használja az a növénycsalád is, amelyhez az ananász tartozik. Nem éppen vonzó gondolat, hogy ez a csemegegyümölcs döghúson él. A kevésbé előkelő húsevők közé tartozik a paradicsom és a burgonyák több fajtája. A leveleiket borító bolyhok érintésre felfakadnak, és a rovarok, főleg a levéltetűk és atkák, hozzátapadnak a mérgező váladékhoz. Sokáig azt hitték, hogy a rovarok, például a kolorádóbogarak azért nem pusztítják a húsevő krumplit, mert az mérgező leveleivel elhárítja támadásukat. A legújabb kutatások során kitűnt, hogy az élelmes burgonya olyan vegyianyagot termel ki magából, amelyet a levéltetűk vészjelzésre használnak. Ha igazán rafinált volna, kellemetlen hatású vegyianyagot építene be sejtjeibe, hogy amikor megfőzik, keserű legyen és büdös. Akkor legnagyobb ellensége és fogyasztója, a homo sapiens is leszoknék róla. A növények lassan tanulnak, de ami késik, nem múlik. A dél-amerikai őserdőkben már van egy a Nephentes családba tartozó növény, amely óriási futball-labda nagyságú levélcsapdájában egereket és madarakat emészt meg. Ha a növények szép lassan megtanulnak járni és kiépítenek maguknak egy megfelelően erős tudományos-műszaki civilizációt, idővel átállhatnak az emberevésre. Egyelőre inkább őket fenyegeti veszély.

A New York-i növénypártolók legalábbis kampányt kezdtek a füvek védelmében. A hatezer tagot számláló társaság arra az álláspontra helyezkedik, hogy nemcsak az emberek és az állatok, hanem a növények, így a füvek is érző, sőt bizonyos mértékig tudatos lények. Brosúrájuk szerint a fűszálnak fáj, ha letépjük vagy levágjuk, ezért mozgalmat indítottak a New York-i háztulajdonosok körében, hogy kertjükben ne nyírjanak füvet. Másrészt viszont úgy hírlik, hogy a New York-i villanegyedben téglát dobnak be azoknak az ablakán, akik elhanyagolják kertjüket és elmulasztják a fűnyírást – ami árt a környék jó hírének. Ez a helyzet súlyos erkölcsi dilemma elé állítja a villatulajdonosokat. El kell dönteniük: síkra szálljanak-e a füvek eltiport jogaiért – bár itt helyesebb volna eltiport füvek jogairól beszélni –, vagy gyáván meghunyászkodva mentsék a bőrüket az ablakon bevágott féltéglák elől, miközben odakinn a kertben tömeges mártírhalált halnak a füvek.

Mindez túlzásnak tűnhet, de csak annak a szemében, aki nem tanulmányozta a nyugati bolondériák kórtörténetét. Érdekes részlet például, hogy Nyugaton a növénypártolással párhuzamosan terjed a vegetáriánus konyha. Az ellentmondás nem újdonság. Ismerek olyan állatvédőt, aki idegrohamot kap, ha valaki véletlenül rálép egy macska farkára, de a borjúsültet habozás nélkül befalja. A füvet is könnyebb védeni, mint a kukoricát vagy a búzát, annak, aki nem füvet eszik.

Már a bibliai Prédikátor Könyvében leszögezte egy bölcs, hogy „semmi új a Nap alatt”. Chesterton fél évszázaddal ezelőtt egyik regényében a következőképpen írta le ezt az ő korában is divatos jelenséget: „Tolsztoj és az emberbarátok szerint a világ egyre irgalmasabb, és ezért senki sem akar majd ölni. Mr. Mickből nemcsak hogy vegetáriánus lett, hanem egy idő múlva kijelentette: A növényevés el van ítélve, hiszen – amint oly finoman megfogalmazta – néma állatok zöld vérének kiontásáról van szó, és azt jövendölte, hogy az emberek egy jobb korszakban már csak són fognak élni. Ekkor azonban jött egy könyvecske az amerikai Oregonból, ahol a dolgot már kipróbálták, és ennek az írásnak az volt a címe: Miért szenvedjen a só? És ebből persze baj lett.” Ezt, ha élne, ma se fogalmazhatná meg találóbban.

(1983)

Szerző: 
Megjelenés napja: 
július 7.