...

– Keresztelőt tartunk, a csillagos egit! Immár ötvenedik versben vagyok keresztapa, de szárazon még nem ünnepeltem gyermeknek szeme nyílását s bétérengetésit a jámbor anyaszentegyházba. Mert az úgy van, hogy a bőséges étel s ital csak példázat arra, hogy a Kisdednek is, felnevekedvén anyja árnyékában, hasonló gazdag élete legyen. Azért felhívlak titeket, kedves egybegyűltek, hogy a mi édes keresztleányunk gyarapodásáért kedvvel igyatok eme poharakból, melyekben a rendelkező Isten itala vagyon, s nem az ijedős, vaksi halaknak s nyáleresztő békáknak vize.

Béhajlította a karját s aztán egy félkört maga köré húzván imígy újra kilökte.

– Segedelmet! – dörögte.

Az áradozó vérnek üzenete: ez a hang s kiömlött hevület tüze mindenkit megragadott.

Ivásba kezdtek.

A harmadik pohár után szédülve kisírült az egyik asszony. Szusszant egyet a tornácon, s hátát megsüttette a lehajló nappal. Aztán belépett a másik szobába, s az aggodalom árnyékából kinevetve, csak ennyit mondott a gyermekágyas szép kicsi asszonynak:

– A férfiak helyben vadnak…

Tíz perc leforgása alatt a többi asszonyember is kiszökdösött az ivásba vesző férfiak mellől. Halk duruzsolással tárgyalták az asszonyházban a gyarló emberek eseteit, s mint a gyöngyöző must, időnként nevetésre fakadtak.

Túlfelől bor ömlött az asztalra, s lefolyt a földre:

– Folyhati, ahogy tetszik – legyintett Gálfi Zsiga –, mert olyan három gazda nézi, aki játszodva füröszti meg, ha kell, a templom tornyát is a borban…

Bódika mellett elrohantak a szavak, mint a szél a kő mellett, amely megülte magát valahol. Csak akkor rezzent meg, amikor mérgesen a levegőbe rúgott a csecsemő, s mákszem száját elhúzván keservesen, ahogy a torkán kifért, sírni kezdett.

A négy férfiú is arra fordult egyszeriben.

– Mondja a vecsernyét – jegyezte meg a bíró.

Erre még nagyobb keservvel látott a leányka neki. Fülhasító hangja átszelte a falakat.

S az édesanyja túlfelől felült az ágyban. Arcáját sóvárgás, két szürke szemét édes gond árasztotta el.

– Eredj, Vince, s hozd ide a kicsi Julát! – mondta a legénykének, aki az ágy lábánál leste az asszonyok lába szárát.

Gálfi Vince szótlanul kiment.

Ahogy a másik szoba ajtajába ért volna, ott hirtelen megállt. Fürge, barna szemét megjártatta, s aztán peckesen a küszöbre lépett, ott a lábait vigyázzba összetette, s anélkül, hogy szót ejtett volna, kihívó, éretlen gőggel szembenézett a négy férfiúval.

Szépen nőtt kilencesztendős legényke volt, tele bolond önérzet tüzével, már ilyen kicsi korában. A homloka meredek, mint egy élire állított kő, a szája két szélén gúny ült, nyaka virtusra hívott, lecsapott vállai gyors haragot jelentettek, a tekintete lobbanó és szolgakereső, s maga egészében két szónak szobra:

– Nem félek!

Arcváltozás nélkül néhány pillanat múlva így szólt:

– Viszem a leánkát.

Gálfi Zsigának kigyúlt a szeme, látván gyönyörű gőgös fiát, és hallván félparancsbeszédjét. Előrelökte a karját, és a mutatóujját a levegőbe kifektette.

Nem szólt, csak intett.

Kicsi Vince odament, s összeszorított szájjal megállott az apja előtt.

A figyelem csendjében így néztek néhány pillanatig össze. Akkor a bíró megragadta hirtelen a fiát, a magasba emelve megrázta istenesen, aztán hevesen megcsókolta, és durva gyönyörűséggel ellökte magától.

– Igyál, a márjádat, mert az apád fia vagy!

A legényke visszapattant, és kicsi, szíjas kezével megragadta a poharat, a szemét béhúnyta, a nyakát kifeszítette, s mintha tűzre öntené, a bort leitta.

– Még egyet! – mondta.

A vitézkedésre felhersentek a férfiak.

Bódika is arra emelte a fejét.

Gálfi Zsiga nekiveresedve felemelte az üveget és töltött a fiának.

– Rogyásig!

Vince széjjelvetette a két lábát, és megmarkolta a poharat.

– Hó! Várj meg! – hasított oda a szavával Bódi. Felállt a bölcső mellől, s kigyúlt belső lobogással szólt:

– Poharat! S bort!

A vér elfutotta a férfiakat.

Megdöbbentő szemekkel meredtek Bódikára, aki a némaságból egyszerre és érthetetlenül fellobbant, mint a tűz.

Csorja Pétert az öröm megrázta. A saját poharát is teliöntötte.

– Döjtsd le! – szólott a fiához.

A két legényke összenézett. S mint két lángsugár, amely összecsap, megölelték egymást, és úgy itták meg, egy öntésre a bort.

A két apa újratöltött.

Bódika a bölcső felé fordult.

– Nagyot nőj! – köszönte a csecsemőre.

– Még nagyobbat! – kiáltott Vince, s a szavára éles, hasító hangon, mintha tiltakozást, örömet és fájdalmat kiáltana egyszerre, felsírt a kicsi gyermek.

– Hozzátok átal! – szállott a falon keresztül az édesanyja hangja.

Úgy hatott, mint a harangszó.

Letették a poharat, s egymásra néztek.

– Vince fiam! – mondta lágyan Botár Marci. – Fogd meg ügyesen, s szállítsd átal!

A legényke számba se vette a szót. Újból pohár után nyúlt.

– Eredj, ha mondják! – acsarodott reá az apja.

Bódika lépett egyet a bölcső felé.

– Nincs mért, mert ezt a leánykát én viszem átal! – mondta.

– Ma nem! – ugrott oda Vince.

– Ma igen.

– Nekem mondták!

– Mondhatták!

Recsegve vágott oda Gálfi Zsiga:

– Reá, Vince! Küzdjetek meg! Latrabbiké a leánka!

Csorja Péter megmerevedett, úgy nézte a fiát.

– Edd meg, Bódi! – biztatta kitörve.

S összecsapott a két legényke.

Derékon kapták egymást.

Egyet sírültek, összeforrva.

S Gálfi Vince, mint a béka, rögtön elterült a padlón.

Mint a rémítő nagy kő, úgy zuhant le nyomában a csend.

Aztán a bíró vadul, hirtelen felállt:

– E’ mi dolog, fiam, Gálfi Vince?!

– Megbotlám.

– A Márjádot!

Csorja Péter ültéből zengette oda:

– Vigyed, Bódi! Az én fiam vagy, s tiéd a leánka!

Bódika kiragadta bölcsőjéből a csecsemőt, s magához ölelve, szorosan, nagy-nagy áradó erővel, gyorsan kiment.

...

Szerző: 
Megjelenés napja: 
szeptember 17.