A szamárfülek természete

Füleimmel az a rendkívül kellemetlen tulajdonság járt együtt, hogy zavarosan és eltorzítva hallottam a hangokat. Emlékszem például, milyen rendkívül nehéz helyzetet teremtettem füleimmel az egyik szentbeszéd alatt.

Polyák főtisztelendő úr széttárt karokkal beszélt; a Paradicsomot ecsetelve elítélőleg nyilatkozott ősszüleinkről, majd hirtelen hallottam, amint így szól: „Jertek hozzám, hivő keresztények.”

Dermedt csend volt a boltozatok alatt, a legyek is ájtatosan ültek Szent Vince ölében, szelíden fénylett a máriaüveg, mikor én hirtelen fölkeltem, kiléptem a padból roppant füleimmel, és Polyák tisztelendő úr elé zarándokoltam, majd ránéztem kérdően, mélységes, hegyeket mozgató hittel.

– Menj helyre, szamár – sziszegte a tisztelendő, majd fölemelt hangon folytatta. – Mert énbennem a Szentlélek lakozik, drága híveim az Anyaszentegyházban!

Mikor kimentünk, többen megkérdezték, mit akartam a tisztelendővel.

– Ő hívott – magyaráztam mély meggyőződéssel; de ezen csak vigyorogtak, és legyintettek. Azt mondták, a tisztelendő egyáltalán nem hívott, amikor pedig én határozottan hallottam, az én rettenetes fülemmel.

Más alkalommal, a háború alatt, egy zászlós magyarázta nekünk, hogy milyen az, amikor szólnak az ágyúk, süvítenek a puskagolyók, és az emberek sorra a fűbe harapnak. Ezután pedig megigazította a nadrágszíját, és saját két rettenetes fülemmel hallottam, amint ezt kérdi: De ki az, aki fél?

Azonnal kiléptem, és tisztelegtem.

A zászlós összeráncolta a homlokát, és szúrósan megkérdezte:

– Mit akarsz, szamár?

– Semmit – feleltem.

Azt hittem, mindenki kilép és tiszteleg, mert úgy gondoltam, a kérdés világos volt, a sok ágyúzás meg golyófütyülés után pedig a válasz nem lehetett kétséges. De a kérdést egyedül én hallottam rettenetes füleimmel. A többiek azt mondták, a zászlós bátorított bennünket, lelket akart verni belénk, és a csatatér szépségeit ecsetelte.

Ezek után nekem is nyilvánvalóan látnom kellett, hogy a fülemmel – nagy baj van.

Fölkerestem egy igen komoly orvost, rámutattam rettenetes füleimre, és azt mondtam:

– Kérek ezek ellen valamit!

Az orvos megnézte a fülemet, lemérte, megkopogtatta, majd porokat rendelt, háromszor naponta.

A porok azonban nem segítettek, mindössze szamárfül-zúgásom lett tőlük.

Ez abban nyilvánult meg, hogy távoli akusztikai jelenségeket is fölfogtam és magamra vonatkoztattam, sőt olyan rezgéseket is kivetítettem a világra, amelyek – ha jól megnézzük – nem is léteztek abban.

Példának okáért hallottam, mikor a klasszikus szépségű istenszobrok éjszakánként kurjongattak és csámcsogva ették – szégyenlem leírni – a vargabélest. Ugyanis nyilván senki se hiszi el nekem, hogy az antik istenek vargabélest esznek.

Hallottam, mikor a szentek smirglizték a dicsfényüket, hogy nagyböjtben a hívek előtt jobban tudjanak reprezentálni. Hallottam, amikor Péter apostol kapupénzt kért egy későn jövő üdvözülttől, mire az üdvözült elkezdett kiabálni, majd szidták egymás istenét és máriáját.

Hallottam, mikor az ördög pipával a szájában megkérdezte a kondérokat fűtő kollégáját: – Nincs egy kis tüzed, Feri? Hallottam, mikor a vasorrú bába ordított, mert az orrát forrasztották. Meg amikor a hétfejű sárkány kovakövet tett a torkába, hogy tüzet tudjon fújni.

Hallottam, mikor az Apokalipszis lovasai panaszkodtak egymásnak, hogy a sok vágtatástól föl van törve az ülepük. Mikor az Éhínség szódabikarbónát ivott. A Háború nyálazva lapozta a „Művelődés történeté”-t, s a Halál nylon nyelet tett a kaszájába.

Ó, rettenetes szamárfülek, mit nem hallottam még velük? Hallottam bombát robbanni, amit a Föld másik felére dobtak le, jajszót, amit el se kiáltottak, elveszett gyermek sírását Ausztrália felől, s hallottam, mikor Hirosimában egy leányka kezéből elgurult a csörgő.

...