Borsika 23. születésnapjára ismét összeszaladt a család. Összeszaladt, majd hamar szét is széledt. Mostanában már sajnos elég kurtára vannak szabva az együttléteink.

Egy ilyen születésnap alkalmával el-eltűnődik az ember. Hogy min? Például az idő múlásán. Jelen esetben épp azon mélázok, hogy lám: későn jött, hatodik – s egyben utolsó – gyermekünk is felnőtté cseperedett. Mondhatni: szinte észrevétlenül. Említésre méltó, sőt bízvást mondhatom: fontos mozzanat, hogy ő az egyetlen a hat közül, akit világra jötte után én pillanthattam meg először. (Már amennyi kilátszott belőle abban a vajtartószerű, fedeles műanyag ládikóban, a sebtiben rátekert pelenka alól.) Halk, vékonyka, szinte bocsánatkérő hangon sírdogált, mialatt odabent a műtőben az anyja fölmetszett méhét és hasfalát öltögették össze a doktorok a sectio caesarea sikeres végeztével.

Amikor annyi idősek voltunk, mint ő most, első gyermekünk, Julcsika már megszületett. Legkisebbik húgát annak idején tizenkilenc éves nagylányként dajkálgatta. Életkora szerint akár az anyja is lehetett volna. Mi pedig ketten a mi korunk szerint: a nagyszülei.

Jó, hogy életünkből futotta az ő felnevelésére is.

Szerző: 
Megjelenés napja: 
2017. április 21.