1
Csuda tájon, falum felett
az erdőn három ér eredt:
Szilas, Rakottyás és Juhod,
ha arra jársz, megláthatod.

Lebzselgettünk partjuk gyepén
kis pajtásom: Dénkó meg én,
kalandra vágyó két kamasz,
én nyolc, Dénkó csak hét arasz.
Hevertünk éberen, hanyatt
nefelejcs-színű menny alatt,
elnéztük fenn a mély eget,
a szálló hőscincéreket,
a vércsét, mely szitálva sírt,
a sast, amely kört szárnnyal írt.
S én szóltam: – Hej, Dénkó fiam!
Ha most itt volna jó nyilam! –
Hason feküdtünk más helyen,
s vízből nézett a végtelen.
Nagy ördögbordák álltak ott
(közöttük béka lakhatott)
meg óriás acsalapik.
– Dénkó, itt kígyó lakhatik! –
Mohos kövön, tajték felett
vízirigó ült s billegett.
Göbékben kristályfodron át
pisztrángot lestünk s ingolát,
vízcsurgató sziklák alatt
figyeltük a pettyes halat,
hogy ugrik és hogy penderül
s a habba vissza hogy merül…
De merre tűnt a sasmadár?
Mögöttünk kőhegy állt: a vár,
nagytitkú hely, ősrégi rom,
alig van már belőle nyom.
A sasnak rajta fészke volt,
s ha kisbárányt, nyulat rabolt,
a vároromra szállt vele,
fiainak ott tette le.

S ki vára volt a sziklavár?
A nép közt róla monda jár,
a vének szája így mesélt:
Ott fenn Rapsonné asszony élt…

Hevergettünk a vár alatt,
s Rapsonnén járt a gondolat.
S itt-ott úgy szólt a víz-zene,
mintha csengettyű csengene,
másutt meg egy-egy hang kivált,
a versenyben mélyebbre szállt,
loccsant a hab, gyöngyöt vetett:
három patak beszélgetett.

A Szilas szólt: – Testvéreim,
hallgassátok meg híreim.
Tegnap, mikor felbútt a hold,
s megfényesült a vártető,
a sűrűben reccsent az ág:
itt járt a vén Hurokvető.
Megbújva ment, hol több a nyom,
a nyúl- és őzcsapásokon,
tett-vett, babrálgatott sokat:
kikötötte a hurkokat.
A parton nem volt még setét,
jól láttam szakállát, szemét,
övszíján cifra szilke volt,
szíjról levette, rám hajolt,
merített, itta friss habom:
no, eltikkadhatott nagyon.
Testvéreim, feljebb, ahol
vén bükkfa dőlt az árkon át,
megismertem hajnal körül
Rapsonné régi pásztorát.
Bocskorral lábalt át a fán,
s járkált, keresgélt mindenütt,
gombászott: kékhátút szedett,
kenyérgombát és keserűt,
aztán eltűnt a sűrüben,
mert megpiroslott fenn a vár,
s jött egy juhász. Testvéreim,
Rapsonné népe erre jár…

– Figyeljetek, testvéreim
kelt szó Rakottyás gyöngyein –,
éjfél felé a Kő mögött
egy szarvas rajtam átszökött.
Zaj verte fel, hang űzte meg:
fiatal, friss leánysereg.
Követ raktak, gyepes mohát,
vizemen úgy szökdöstek át,
s bár féltették a lábukat,
megpreckeltem bokájukat,
hogy gyöngyös lett a kis topán.
A rétre mentek azután,
volt ott liliom, tulipán,
vadszegfű és harangvirág –
pirosak, kékek és lilák.
Repdestek ott a rét felett,
s mindegyik nagy csokrot szedett.
Hová tűnhettek el velük?
Mit gondoltok, hol van helyük?
Higgyétek el beszédemet:
Rapsonné távol nem lehet…

És megszólalt a bölcs Juhod:
– Hallgassatok meg, társaim.
Én a Küküllőig futok,
s távol vannak forrásaim.
Sokat látok, figyelgetek,
mióta Isten napja süt,
de ma csudát láttam, csudát:
leányt, fiatalt, gyönyörűt.
Ahol a nagy zúgó alatt
vizem széles teknőbe gyűl,
vadrózsa közt levetkezett
s jött a fövényen – egyedül.
Erdőnknek karcsúbb őze nincs,
bűbájosabb lány nem lehet,
hacsak nem egy: a kép, amit
a testéről vizem vetett.
Madár se járt az ég alatt,
szitakötő se leste meg,
de láttam én: a parti fű
a látására hogy remeg.
Míg mosta arcát és szemét,
a tükrös szintemig hajolt.
Ráismertem, testvéreim:
Rapsonné asszony lánya volt!…

Rakottyás szólt: – Öreg Juhod,
te mindent tudsz. Azt is tudod,
hogy akik itt éltek közel,
egy éjjel merre tűntek el?
– Mióta Durmó s rém-hada
lerontott várat, vár-utat,
Rapsonné s népe bujdosik,
s új várhelyet keres-kutat.
Barlangban, odvakban lakik,
vén fát választ búvóhelyül,
de ha Rapsonné kürtje szól,
mindenfelől egy helyre gyűl…
– De hát Durmó manó-király
az utat mért rontotta le?
– Ő építette. S asszonyunk
huncut tréfát játszott vele.
Két domb arany, egy völgy ezüst,
ilyen kötést tett volt a Rút,
s gonosz népével érte jött,
mihelyst elkészült az út.
Rapsonné két mellére tett
két tallért, melle közibe
egy szép ezüstöt: – Itt a bér,
Durmó, vidd el, de ízibe:
két domb arany, egy völgy ezüst! –

Durmó olyant káromkodott,
s úgy megzúdultak társai,
a vár sziklája megrogyott.
Egyet rogyott, s roppant a fal,
kettőt, s a sok torony ledőlt,
hármat rogyott, s terítve volt
az út kövétől lent a föld.
Azóta népe bódorog,
s Rapsonné asszony hontalan.
De minden évben egy napon
megújító hatalma van.
Aranytéglákból újrakel
s csillagmezőkig nő a vár,
és hajnalig csillog-ragyog,
sárgábban, mint a holdsugár.
Pünkösd-másodnap éjjelén
ragyogást lát, ki arra jár,
s muzsikát hall, ha jól fülel:
Rapsonné tartja udvarát!
Akit manapság láttatok,
csapatostul vagy egyedül,
jó híve mind: a jelre vár,
s pünkösdkor udvarába gyűl…

Elcsendesült s elhalt a szó.
Csak patakvíz szól, suhogó,
csobogás, csengés elvegyül
fülemnek érthetetlenül.
– Dénkó! Hallottad? Aluszol?
– Én? Hallom: kecskebéka szól.
S locsogást hallok, patakot,
csuda, hogy el nem altatott.
– Szökjél, táncolj, Dénkó fiam!
Kurjongass, énekelj vigan!
Pünkösd-másodnap éjjelén
csudát látunk! Eljössz?
                                       – El én!
Mit tudsz?
                    Ennyit mondok neked:
Rapsonnét is meglesheted…
– Aj! Rapsonnét!
                                 S Dénkó dalolt,
ugrándozott, jókedvű volt.
A nap már ferde fényt vetett,
a réten sáska cserregett,
még zúgott egy-egy sárga méh,
s megindultunk hazafelé.

...