A rejtélyes V.-hegységbe vetődtem. S egyik erdejében egy magányos farkast is láttam. S ez már szép volt. Lompos volt, gonosz, még hátra is nézett. Elképzelődtem felőle, hogy mi volna, ha most birokra kelnénk? S megigazítottam tokjában tőrszerű útikésemet.

De szerencsém volt, kígyót is láttam, igazi, jó mérgeskígyót, viperát. Akkor már egy csurgónál űltem, fínom mohán, nagy tölgyek közelében, s a forrás fényes, hideg cseppjei rámfröccsentek. De akár az olvadt gyémántok, igazán. Nagy páfrányok, óriás útilapuk között űltem, hol is itt-ott a hegyi kömény kacér kis csokrai kandikáltak elő a kövek közt, s valahol messzi fölöttem a nap zölden sütött.

Lehunytam a szemem, hogy arról álmodozzam, amit látok. Mint mikor valaki a szerelmesével szemben űl, és holott ott láthatná őt maga előtt, de nem! Ő lehunyja inkább a szemét, mert arról akar ábrándozni, aki ott van előtte. Nem különös?

Aztán hirtelen felugrottam, s rohanvást szaladtam le egy ismeretlen völgyi falu felé. Jó messzi volt, s a cókmókom nehéz. Esteledett, mire odaértem.

 

Sváb falú volt, beűltetve magánosan a messzi hegyekbe. S épp jókor toppantam ide.

Mert ünnepélyük volt, nemzeti ünnepélyük, s hogy minek örömére, gondolom, ne firtassuk ma már. Elég abból annyi, hogy nagy diadallal voltak.

Egy tán harminc méter hosszú kopár hodályban voltak, s már javában folyt a tánc. S már ez is érdekes volt bizony, hadd mondom el ezt is.

Én egyszer Swinemünde táján éjszaka jó messzire elkóboroltam ugyancsak egy erdőben, s ott egy matrózkocsmára bukkantam, benn az éjszaka kellős közepén. Hol is matrózok táncoltak valami falfehér, halottasarcú nyilvános lányokkal, de mint a fababák. Félelmetes volt. (Úgy, hogy megborzongtam, s akkor is megigazítottam kicsit a zsebemben útikésemet, s mint később kiderült, ez nem is volt ostobaság. De hagyjuk most Swinemündét.)

Fababákat mondtam? Jól mondtam. Mert ezek az álemánok különös fajta. Nagyon felvirradt bennem az élet, mihelyt megláttam őket itt, a hazájuktól oly messzi délszakon.

Képzeljenek el olyan fabábukat, melyek, ha az ember odacsapja őket a falhoz, nemcsak nyekkennek, de még bólogatnak is utána. Ilyenek voltak ezek. Nagyokat nevettem.

S amellett sramli-zene volt és jódlizás, ez meg Tirolból került ide. És kracherli, – ez talán Bécsből. Hát a színeket honnan vették? Mert ilyen erősen színes holmit én még aligha láttam.

Piros és kék, piros és kék, no de olyan harsány… s ez még kavarog is. És a sárga! hogy el ne feledjem. De nem bánatos, mint az őszi erdők, hanem olyan erős, hogy megfájdulhatna az ember feje tőle. Csak egy pipacserdő lehetne ilyen piros, s csak némely tengerek ilyen kékek, – gondoltam én. És a sárga? Arab városok sárga házai jutottak eszembe, mikor süti őket a délszaki nap, talán csak azok ilyenek.

Az öreg asszonyok viszont talpig feketében voltak, mint valami komor katonák. S arcuk is komor, mozdulatlan, ugyancsak fából faragva, de azért nagyon figyeltek, keményen, mintha kötelességük volna még ez is, a mulatság. Oh a szegények! Holtfáradt asszonyok, no lám. S a fejükön egy hófehér, pici bóbita, amely rezeg az izgalomtól.

A jegyző úr ugyanis jánkliban felugrott egy asztal tetejére, s ott kezdte verni a táncot.

– Tju huj! Szakrament! – ordította.

Tenger-rengés volt rá a felelet. A körtánc óriásit kanyarodott, a férfiak nagyokat dobbantottak, egy szódavizes üveg pedig felrobbant. Valaki odavágta. Szerencsére nem történt semmi baj.

S ez a jódlizás is bizony! A torok vad öröme – mondta róla valaki találón. Én kezdetben viszketek tőle, de aztán, hogy őszinte legyek, vad örömök kezdenek a szívemben kalapálni.

Valami nyeles deszkákon hordták aztán az ennivalót: lepényt, tejfelt, szép grízes-kását, s meglepetésemre én is kaptam. S még nagyobb meglepetésemre az enyém finom ludaskása volt. S mikor fizetni akartam érte, egy szigorú asszony megvetően nézett rám.

– Gastfreundschaft, – mondta megvetőn. Vagyis, hogy vendégül látnak. Megköszöntem. De aztán meggondolhatta magát, mert visszajött, s ugyanolyan szigorún, követelőn adta értésemre, hogy fizessek érte hat pénzt. Kifizettem.

 

Mondjam-e még tovább az előzményeket? Még egy kicsit mondom.

Hogy hogy csinálták azt, ami következik, nem tudom, elfelejtettem megnézni, mert annyit röhögtem ezen magam is. Síkossá tették-e ott a padlót? S ha igen, hogy mivel és hogyan? Szafaládé-játékot játszottak.

Vettek egy füzér szafaládét, ennek utolsó darabját a kötésnél egy szép lány (mert persze volt ott olyan is, nem egy), úgy látszik, megmetszette kicsit, de csak egy kicsit! A legény messziről nekiszaladt, futás közben elkapta az utolsó szafaládét – ugyanekkor a szép lányok teljes erővel visszarántották a füzért, s ennek háromféle eredménye lehetett: 1. vagy kicsúszott a fiú kezéből a szafaládé, s akkor mindenki a szemébe mondta, hogy mamlasz, 2. vagy sikerült letépnie a szafaládét, s akkor mindenki ujjongott, vagy 3. amint hátrarántották, elcsúszott a síkos padlón, s az ülepére esett, erre mindenki hahotázott. S különben is, ha még karjaival átölelvén térdeit, elkezdett gurulni a földön, azt kiáltva ki a világnak, hogy ő egy golyó. Akkor még meg is tapsolták. (Volt olyan, aki még csókot is kapott.)

Én egy olyan öreg ember mellett űltem, akiről azt gondoltam, ez lehet már vagy kétszáz éves. Mert szakasztott olyan volt, mint az öreg Rembrandt a halála előtt, csak még háromszor olyan ráncos. S a ráncok szép sűrűn és vastagon s amellett oly csudás-párhuzamosan futottak körben a sötétes arcán, mintha egy isten keze rakta volna rá agyagból. S gondosan egyiket a másik mellé. Ez az aggastyán se mozdúlt, de azért szintúgy szenvedélyesen figyelt. S ha valami nagyon tetszett néki, egyik öklével kivágott a levegőbe. Illetve: hisz az ülepre-eséseken még nevetett is, de olyatén elszántan s ijesztőn, mint mikor egy szobor nevet.

S aztán még uborka-játék is volt. A szép lányok apró uborkákat dobtak a magasba, s udvarlóiknak a szájukkal kellett elkapniok. El is kapták egyesek, s azonmód meg is ették. (Vagyishát: nem vették előbb ki a szájukból, hanem mindjárt megrágták. S ugyanezt apró almákkal.) – Csókot neki! – kiáltották erre is a vadak. (Ez egy külön kis csoport volt.)

S végül a további közös tánc előtt valami bájos dolog is következett. Ez, úgy látszik, régi szokás náluk, ennélfogva olyan tálacskákat készítenek ehhez, amelyeken alul szíjat lehet áthúzni. Mert lám a szép lányok e tálacskákat szíjjal erősítették fejükre, – a szíjakat állacskáikon kapcsolták össze… s e tálacskákban tejföl volt. S így tejfellel a fejükön elkezdtek óvatosan, bájosan táncolni, – no de hogy! – aprókat lépegetve, fínoman illegetve magukat hozzá, mint holmi szerény kis virágok a szélben, s persze azért is ily óvatosan, hogy ki ne csorranjon a tejfel – s ez, mondom, oly aranyos dolog volt, hogy kedvem lett volna mindöknek megkérni a kezét. Nagyon megtapsoltam őket.

Épp ekkor lépett a terembe Pilli. Hogy kicsit sántít, azt rögtön észrevettem.

...

Szerző: 
Megjelenés napja: 
augusztus 6.