Forróságok, lobbanások után szelíd
     mámorral hozza kincsét
a kifáradt ősz. Hallod érveréseit,
     a monoton ritmust? Ne még!
– kiáltanád és borzongsz s fogod hűlő kezeit,
     nézed üveges, tört szemét:
hunyorgat rád, mutatja gyűlő éveid.
S mert mást nem tudsz nézni, önmagadba mélyedsz,
zubog a vér, kicsap: élet és enyészet!

E kettős képletű sors kísér, míg élek!
     Kettős tükörben vibrál
életem, minden moccanásom s cserélnek
     forró kézzel a lét s a halál.
És megyek, nem gondolnék rá, de a lélek
     beleszédül néha, mint ki áll
fortyogó mélység fölött, se földön, se égen –
És összegomolyog szívemben múlt s jövő,
s kijózanít ólmos ömlő őszi eső.

Tisztán élni magamért s az életért!
     A hemzsegő s összekoccanó
kusza vágyakért, e széthulló őszi tájért!
     Felelősség, amely a szót
kikényszeríti s leláncol, ha futni vágynék!
     Az egymásra halmozódó
életekben lenni biztos ész, irányzék!
Igy állok a világ kereszttüzében: mérnek!
Nyugtass meg táj, ó, emberek! Itt ez őszi ének.
 

Szerző: 
Megjelenés napja: 
október 18.