A férfi nem volt otthonos abban a házban, amelybe ezen a júliusi kora délutánon belépett, amikor a párás, benzingőzös forróság is benyomult már a lehullott csempék malterflekkjeivel mintázott kapualjba.

Az otthonosság egyébként, ha eszébe jut, értelmetlen szóhulladékként esett volna a lábához, s ő tulajdonképpen lakni sem lakott itt, inkább csak meghúzta magát pár hét óta egy ötödik emeleti kis lakásban, amelyhez volt ugyan kulcsa, beköltözését mégis illegálisnak lehetett minősíteni. Most, hogy visszaérkezett a szüleitől, ahol néhány napig némán ült a kertben, tudta, hogy betérve a kapun, megint hasztalan fordítja öntudatlanul balra a fejét, itt baloldalt, ahol a kövezet is feketébben és ragacsosabban koszlik, a kukák ácsorognak a túlcsorduló szemétben, és jobbra van a kilazult tiplikkel, előrebukva lógó, ki-be hajlítgatott postaládasor, ahol persze ő hiába keresné a nevét.

Előre kikotorta válltáskája aljáról a kulcsait, hogy ne a lépcsőházban kelljen, ahol utolérheti és kérdőre vonhatja valaki, s fellépve a poros-fekete, kovácsoltvas liftajtó elé, nyomban bedugta a kulcsot a lyukba. Sietsége annál is indokoltabb volt, mert a háta mögül, a magasföldszinti gangról szófoszlányokat észlelt. Márpedig ő azóta, ami történt, továbbá hogy ezzel egyidőben bekövetkezett, talán úgy lehetne mondani, a kiűzetése is valamiből, amit, nyilván tévesen, a magáénak tudott, viszolygott mások beszélgetéseitől is. Ha pedig, mint egyes munkatársai, akik elől nem sikerült idejében meglógnia, őt magát akarták a társalgás valamely csapdájába ejteni, ettől, egyszerűen szólva, futhatnékja támadt. Hányingere lett, a fejét ingatta, hogy nem, nem, rohanok, hebegte, és elmenekült, céltalanul rótta az utcákat, vagy kibuszozott valahová, ahonnan bosszantóan fárasztó volt hazavergődnie, abba a lakásba, amely ugyan jótékonyan elrejtette az úgynevezett társadalmi érintkezés atrocitásai elől, de ahol az is fokozta nyugtalanságát, hogy attól kellett tartania, rajtaüt valaki és megkérdezi, ugyan mit keres itt.

Ne nyissa ki, nem látja, hogy fönt van?, szólt rá hátulról egy erélyes asszonyhang. Drabális, középkorú nőszemély állt a gangon, aki a helyhez, a napszakhoz meg a hőséghez képest alkalmian túlöltözöttnek tűnt, mintha valami kalap vagy furcsán megkötött kendő is lett volna a fejen, sötétzöld ruhát viselhetett, talán fekete vagy barna akrilkardigánnal, amely lehet, hogy csak összefont karján volt átvetve, de ez nem biztos, mert ő egyáltalán nem vágyott rá, hogy az asszonyt alaposabban szemügyre vegye. Épp csak visszapillantott rá, amikor ijedten hátralépett. A zsebébe rejtette a kulcsait és öklét, s a piszkos üvegen át fölnézett a rácsok közt a pormacska-bundás kolbászként lecsüngő kábel mentén a magasba, ahol meglátta a liftszekrény fenekét, tényleg fönt van, nem látni, hogy a negyediken vagy az ötödiken, áll. Akkor oldalra tekintve, a szeme sarkából meglátta, hogy a fal takarása mögül kijött egy öltönyös fiú is, aki szintén a lift felé nyújtogatta föl a nyakát, de az asszony rögtön megragadta a karját, és ráripakodott, mondom, te, hogy gyere ide, hátra!

Régimódi lift volt, hívógomb nélkül, aki fölvitte, annak aztán vissza kellett küldenie a földszintre, ahol ajtaja kulcsra nyílott, s minthogy hívni nem lehetett, ezért lefele való közlekedésre nem használták, csakis fölfelé. Ő meredten bámult, küldik-e már a felvonót, mert fölgyalogolni semmi kedve nem volt, tudta, hogy száztizenöt lépcsőnyi magasra kell jutnia.

Alkalmi ismeretsége ugyanis e házzal mégis régi keletű volt, hiszen a párjával, vagy hogy is gondoljon rá azóta (pedig szerette így emlegetni, és tényleg csak kevéssé ironikusan, de most már a neve is használhatatlanná vált, legföljebb egy jelölőbetű, az N. jelenik meg a helyén), négy év óta sokszor megszámolták, hány lépcső vezet arra a rejtekhelyre, amelyről ő sokáig nem tudott egyebet, csak hogy itt szoríthatja magához azt a nőt, akivel már közös életük éveiben is fel-felszökdöstek abba a szobába a régi ölelések ízéért. Hogy a lakás kié is, azt N. (jobb híján kell így jelölnie), őt ajkára tett mutatóujjával hallgattatva el, kezdetben nem is mondta meg, csak kuncogott, később elárulta, hogy a kulcsokat a barátnőjétől kapta, s annak talán külföldön dolgozó öccse lakott itt. De pontosan sose derült ki, s ezzel a titokkal játszottak is aztán, ha megfordult itt egy-egy vendég, találgatták, milyen lehet, és izgultak, nem botlanak-e másik párba. Így ő, amikor utazótáskáival végül oda óvakodott be, ahol lassan már egy éve nem járt, nélküle pedig még soha, azt se tudhatta, nem adták-e már el a lakást valaki másnak, aki bármikor betoppanhat.

Még mindig fölfelé nézett, sóváran és fáradtan, de semmi mozgást nem észlelt. A néphadsereg páncélosainak előrenyomulása, bukkantak fel a hírfoszlányok az udvar mélyéről, és az etnikum elszakadását támogató erők. De a terrorakciókkal való fenyegetőzést egyszer csak valami súlyos tárgy fémes zörgése, csúszkálása nyomta el odaföntről, a magasból fojtottan leszűrődő káromkodások kíséretében, aztán kicsapódtak a keskeny liftajtócskák, valamit kihúztak közülük, majd megint megpróbálták betuszkolni, nehezen férhetett be.

Már majdnem nekiindult a lépcsőnek, hiszen ha sikerül is azoknak ott fent bepakolniuk, akkor leereszkednek terhükkel, tehát a lift, szokásától eltérően, nem üresen érkezik, s neki megint találkoznia kell valakikkel, nem beszélve arról, hogy lent is nyilván sokáig fognak vacakolni a kirakodással, mégis, annyira elcsigázottnak érezte magát a fojtó levegőjű, szennyes lépcsőházban, s olyan kilátástalannak tetszett, hogy érdemes és lehetséges volna egyáltalán fölvergődnie az ötödikre, hogy várt még egy kicsit, majd egy utolsó dübörgéssorozatot követően megkönnyebbülten észlelte, amint a kábelhurka megindul, hogy lelógassa magát az ő orra elé, s a szekrény nyikorogva kúszik lefelé. Kicsit hátralépett, és közben hallotta, hogy a nagydarab asszony ingerülten suttog valamit a megint előbukkanó fiúnak.

Ekkor megállt előtte a lift. Egy fehér inges ember állt benne háttal, karjával támasztva valami hosszú, álló bádogládát, melyet a felvonó hátsó falához billentettek. Ő értetlenül bámulta, s ami az első pillanatban fölrémlett benne, azt ijedtében és a gondolat képtelensége miatt rögtön elvetette, meg hiszen tudomása szerint az fából szokott lenni, és az alakja is félreismerhetetlen. De ebben a pillanatban, miközben a fehér inges hátrafordult, és a csukott liftajtók mögül részegen ráordított, hogy ez a földszint?, ő meg csak bólintott, s meredten nézte ezt a bádogizét, észrevette, hogy teknőszerűen keskenyedő fedele van. Végképp azonban nem is emiatt bizonyosodott meg arról, hogy első sejtése igazolódik, hanem a bent már könyökével a furnérfalra sújtó s kérdését üvöltve megismétlő embernek a vastag, sötétszürke, durván bolyhos nadrágjáról jött rá. Azok viselnek ilyet, már látta. Utoljára három hete.

Nem hallja?, tombolt odabent a fehér inges-szürke nadrágos, aki a súlyos ittasság könnyen azonosítható torzulásait viselte szőke bajuszos arcán, földszint, vagy mi a kurvaisten? Földszint!, kiáltotta ő, s nekilódult a lépcsőnek, de két egymást követő, erős taszítástól rögtön hátra is tántorodott. Fölnézett, és látta, két hasonszőrű furvézerbe ütközött bele, akik ugyanúgy vannak öltözve, mint az, aki bentről ordítja, hogy basszák meg ezek ketten, segítsenek már kijönni neki, amely kiszabadulás, ahogy utóbb elképzelte, a szűk liftben csak úgy volt lehetséges, ha az az ember, hogy az ajtók befelé megnyílhassanak, ráfekszik a ferdén megtámasztott bádogládára, s ezek a futva lezúduló alakok, miközben elsodorták őt, ugyancsak részegen, de röhögve rivalltak rá, na mi az, nem látsz?, és végül ugyanekkor, mert mindez egyugyanazon pillanatban történt, a lökéssel és ordítással együtt az arcába csapott a bűz.

Ahogy sietve menekült föl, megpróbált a száján keresztül lélegezni. A másodikon mégis ki kellett rohannia a gangra, az úgynevezett friss levegőre, de ott két vagy három asszony támasztotta a védőrácsot, hallotta, hogy egyikük azt mondja, állítólag több mint egy hete. Emeletről emeletre egyre fojtogatóbb szorítással a gyomrában kapaszkodott a lakás felé, és futtában felnézett a negyedikről. Az ötödiken állt a lift?, kérdezte lihegve, maga is megrémült tőle, hogy hangosan.

Megállt, mert úgy érezte, menten kiszakad a tüdeje, de ugyanekkor élesen villant belé a fölismerés, hogy a fojtást nemcsak az undor miatt érzi, hanem mert fél. Hogy most megint… Hogy még egyszer?

Halogatni szerette volna a következő lépéseket, ahogy megmozdította, jobb combját rázni kezdték az izmok, nyelve a szájpadlásához tapadt. Várt egy kicsit, aztán néhány lépcsőfokon felhúzódzkodott, nekitámaszkodott a falnak, majd följebb-följebbcsúsztatva rajta a hátát, eljutott a fordulóig, ahonnan, lassan emelve föl tekintetét, pedig már fuldokolt, végre kilesett. Innen rálátott az ajtóra.

Az ajtó csukva volt, sőt, ahogy aztán, amikor fölfordult gyomrát az undortól, szívverését pedig a rémülettől egyaránt a torkába érezte feltolulni, végül följutott, és el merte fordítani a kulcsot, látta, hogy zárva is. Benézett a konyhába, a fürdőszobába, majd óvatosan a szobába, mindent úgy talált, ahogy ő hagyta. Kinyitotta az ablakot, de fölsóhajtani csak akkor mert, amikor már túlesett azon, hogy a lakásból kidugta a fejét, s mielőtt még visszarántotta volna, mert a bűztől újabb rosszullét tört rá, a szemközti ajtón pecsétet pillantott meg. Akkor leült az ágy szélére, kezét a térde közé leengedve hangosan lihegett, arra gondolt, innia kéne egy pohár vizet, de sokáig ült így.

Ekkor kulcs zördült odakint, kicsapódott az ajtó, és rohanó léptek s hörgő, ökrendező torokhangok törtek be, oly hirtelen, hogy ő akkor se nézhette volna meg, ki az, ha a rettegés nem szegezi az ágyhoz. Valaki föltépte a fürdőszobaajtót, megnyitotta a csapot, és három-négy bőgve elnyújtott, gyomorból fölhullámzó, hangos morajlással fuldokló hányáson esett át, majd sírni kezdett. Női hang volt, ezt hallotta, de ahogy a szobaajtóig mégis előmerészkedve fölismerte a nőt, aki hátrálva ült le épp a kád szélére, az jutott eszébe, hogy neki bármilyen hangját könnyen felismerné, ezt most mégsem tudta.

Pedig ő volt az. És látni lehet, és meg lehet bizonyosodni róla, hogy ő az tényleg. Akit már csak N.-nel jelöl. S aki még nem látta meg őt, ahogy az előszobából nézi, hanem azt lihegte a lucskos két tenyere közé, hogy micsoda egy világban kell, már megint, szent Isten…! De a következő másodpercben fölkapta fejét, és felsikoltott.

Ő tett felé még egy tétova lépést, de N. a fejét ingatva felállt, szédülten fordult be a szobába, és leborult az ágyra. Hogy kerülsz te ide, sírta, azt hittem, elutaztál, gyűrte az arca alá a párnát. Azt hittem, üres lesz ez, csapott öklével a matracra, és pont most, vinnyogta, s egyre összefüggőbben, hangosan és lassan, elnyújtottan zokogott.

Szerző: 
Megjelenés napja: 
augusztus 13.