Hogy a levelibéka sűrű megszólalása a lombok között, a muslicák örvénylő tánca a levegőben, vagy a szúnyogok tolakodó viselkedése esőt jósol, sokan megfigyelték. De aki sokat jár a természetben, más jós-jelenségekkel s más értesülésekkel is találkozik.

A havasi út mellett lakó Lázárral, a falu leghíresebb székely vadászával és pisztránghorgászával jártam egyszer a fenyvest. Medvékről és angol vadászvendégeiről beszélt nekem. Egyszer csak megszólalt az a messzire hangzó madár-rikkantás, melyet gyermekkorom óta nem hallottam. Fekete harkály – szólaltam meg, s képzeletemben már megjelent a piros sapkás, hatalmas csőrű, gyönyörű madár. – Az. Fekete horokáj – ismételte a szót Lázár a maga nyelvén. Újabb rikkantás hallatszott, válasz is érkezett reá. – Mindig így nyugtalankodik – folytatta Lázár –, ha időváltozás készül. Megfigyeltem. – Ha pedig Lázár megfigyelt valamit, az úgy is volt.

Itt, a mi gyümölcsöseinkben sohasem járt fekete harkály. Fenyvesrengetegek madara. De annál több van rokonából, a kisebb testű zöldharkályból. Klü-klü! – hasít bele a tavaszi csendbe a hang, s már látod, hogyan száll „girlandozó” hullámos repüléssel egyik fatörzstől a másikig. Klü-klü! – válaszol a társa, s van olyan nap, hogy egész estig hallod a hangjukat. Fény van benne, tavaszi fény. Megfigyeltem, ha nem is lázári magabiztossággal: a zöldharkály „nyugtalankodása” is időváltozást jelent…

Az ősz viselkedéséből találgatni szokták: milyen telünk lesz.

– Az idén korán jön a tél s szigorú lesz – mondta egy tapasztalt, öreg kisoroszi ember. – Miből gondolja? – kérdeztem. – Abból, felelte, hogy a giliszta már mélyre húzódott a földbe. Tegnap ástam.

A visegrádi erdész így informált: – Nagy telünk lesz. A napokban meglőttünk egy rókát. Olyan vastag bundája volt, amilyent soha az életben nem láttam. – Én pedig kimentem két unokámmal – november volt – a házunkkal szemben fekvő hegyoldalba. A bokrok alatt sárgán világított a száraz lomb, a bokrok fején az iszalag vattafehér, bolyhos termése lengedezett. Hirtelen mókust pillantottunk meg a földön. Megszoktuk, hogy a fürge kis állat ilyenkor felmenekül az első fára. De ez nem így tett. Futott-futott előttünk az út menti bokrok között, s még bukdácsolt is közben. Utánaszaladok, s majdnem elérem. És mit látok? Nagy iszalag „vattacsomót”, valóságos labdát tart a két „kezében” s azzal igyekszik előre hátsó végtagjain. Ezért nem tud felszaladni a fára, s ezért halad olyan bukdácsolva. Egy kis ügyességgel talán el is foghatnók. De hagyom, hogy tovább bukdácsoljon. Hagyom, hogy vigye azt a vattacsomót az odváig s bélelje ki vele jól. Mert az a kis bájos meteorológus valamit érez, s azt szeretné, hogy nyugodt legyen a téli álma.

– Nagy telünk lesz – mondom a két unokámnak. – S az is lett.

Hetekig át lehetett járni a befagyott Duna jegén a szigetre…

A múlt évben pedig ezt mondta nekem ismerősöm, a Duna egyik fő-halásza: – Enyhe lesz a tél. – Honnan tudja? – kérdeztem. – Soványak a halak. – És mi köze van a halak soványságának az időjáráshoz? – kíváncsiskodtam. – Megfigyeltem – mondta ki az öntudatos lázári szót –, hogy amikor nagy tél közeledését érzi, nagyon mohó a hal, sokat eszik. Hizlalja magát, előkészíti a testét a hosszú télre. Most pedig sovány.

Bizonytalankodtam: higgyek-e ennek a megfigyelésnek. De figyeltem az időjárást. A halaknak igazuk volt. Enyhe volt a tavalyi tél.

Tisztelet tehát az időjós-állatoknak, akiknek nem téved a meteorológiai jelentése.

 

Szerző: 
Megjelenés napja: 
november 25.