...

Vackor honvágyat érez

Vackor honvágyat érez
Ült egyszer Vackor,
ült, ült magában,
morcos-mogorván
nagy bánatában,
törte a fejét,
töprengett éppen
valami apró,
csöpp semmiségen.
Kigondolt szépet,
egy csudaszépet,
valami apró,
csöpp semmiséget:
talán csak annyit
és semmi másat,
hogy látni kéne
a többi társat,
a többi mackót
az erdőn messze,
velük világra
eltekeregne.

Jutott eszébe
ösvény, kanyargó,
vackorfa három
s egy kicsi kis tó,
kis tóban kácsa,
tó fölött felhő,
felhőbe bújva
egy kerek erdő,
erdőben sok fa
erre, amarra:
gyertyánfa, szilfa,
cserfa, juharfa,
iharfa, tölgyfa
s barlang! de mennyi!

Ahová kéne
menni, de menni!
Barlangba bújni,
mászni a fákra,
de nemcsak egyre –
legalább százra!
Gondolt egy szépet
a csöpp mihaszna:
micsinál otthon
az édesanyja?
Gondol-e őrá,
édes fiára,
akit beadtak
ím, óvodába?
Eszébe jutott
az édesapja:
barna-e még a
nagy bunda rajta?
„Persze hogy barna!
Mért is ne lenne? –
gondolja Vackor. –
Megnézem este.”

S érik-e vackor,
mint ama korban,
mikor négykézláb
járt még a porban?
És a sok vackort
eszik-e medvék?
Fájna a szíve,
hogyha nem ennék!
Fáj biza így is,
hogyan ne fájna,
mikor itt kuksol,
szobába zárva,
ül elhagyatva
egy kicsi széken,
magában, árván,
búval szívében.
Elönti Vackort
fekete bánat,
majd összerontja
íme a házat:
homlokot morcol
szemét lesütve,
orrára légy száll,
vár, hogy leüsse!
Azért e nagy bú,
e ménkü honvágy,
mert megtépázták
boglyos bozontját!

Meg ám a boglyost,
lompost, loboncost,
a karmolásban
fő-fő kolompost.
Tehát: az történt,
hogy a csöpp medve
nem játszott másképp
csak verekedve,
ide suhintott,
amoda bömbölt,
emerre karmolt,
amarra körmölt.
S mert karmolt-körmölt:
visszakarmolták,
visszakörmölték,
visszaporolták.

Aki verekszik,
ne sírjon-ríjjjon,
ne bömbölésszen,
és ne ordíjjon,
ne üljön árván,
morcos-mogorván,
szivében búval,
bánattal orrán.
Mondjon csak ennyit:
már megbocsássál,
ne haragudjál,
és velem játsszál!
És megbékélt akkor
egykettőre Vackor.

...
 

Szerző: 
Megjelenés napja: 
április 22.