...

3 / Óriásléptek

Teszér és Csót között olyan az országút, mint a hullámvasút. Az egyik dombon nyert lendülettel átfut a kerékpár a másikon. A vasrúdon nem volt valami kényelmes a hely, de Moszat – ahogy lánytestvéreim a tudós botanikust nevezték – két karja közt biztosan óvott a veszélyes pályán. A második domb tetejéről már megpillantottam a mesebeli várost. Fényes drótkerítés csíkosra pingált oszlopokon, színes, nagy faházak, lobogó zászlók, virágok, sárga kavicsos utak. Már messziről látszott a nagy rend, melyet nem közelített meg egy falu rendje sem.

Még egy lendület, és pompásan döngölt sima úton bekanyarodhattunk; egyenest neki a tábor kapujának. Vezényszó; kétoldalt két katona kezében csattogott a fegyver, és a mi kerékpárunk átpercegett nagy csendességben a kapun.

A kerítés mentén volt egy-két magas őrállás. Legelőször szarvaslesnek véltem ezeket, de később rájöttem, hogy a csodafalu békéjét-nyugalmát, rendjét-szépségét őrzik a háborútól. És a kedélyességét. Egy-két tucat magyar katona komoly szolgálatot tartott, de a libegő inges idegenek csak játszadoztak, és úgy látszott, e felett a játék felett kellett őrködni. Mert úgy játszani, ahogy azok tudtak, én még soha senkit nem láttam.

Elsősorban bicskával és ecsettel kicifrázott kígyókat készítettek fából. Zöldessárga hasuk volt a kígyóknak, de a hátuk lehetett barna, fekete, piros, sárga vagy akármilyen, és pikkelyes és sávos és pettyes és minden, amit csak el lehetett képzelni. De nem ám, hogy csak egy husángot kineveztek kígyónak, és azt kicifrázták! Nem bizony, hanem a fakígyó apró szeletekből állott, mintha halat készítenének elő roston sütésre, és a szeleteket acélszalag tartotta össze. Így lett a kígyó hajlékony, ruganyos. Csak érintened kellett, már mozdult. Megborzongott az ujjad alatt, és valósággal kisiklott a kezedből, ha meg akartad fogni. Aztán mindenféle rézhulladékból, kulcscímerből, rézkrajcárból aranygyűrűt tudtak kalapálni, mintát is véstek rá. Szép sima kavicsokat gyűjtöttek, és kirakták vele az utak szélét, körül a virágágyakat. Színes kavicsokból megmintázták a magyar címert az angyalokkal együtt. Kirakták Magyarországot is mindjárt a bejáratnál tojásnyi sima kövekből, benne a Duna–Tisza–Dráva–Száva kéklő vonala. Másutt szürke, csak Horvátország csillog az egyszínű mezőben fényes feketén. Hogy miért volt így, azt sokkal később tudtam meg. Volt ott egy parancsnok, bizonyos Dorschner nevezetű. Német név ez, és Pesten járt iskolába, ezt tudtuk róla. Ahogy ő beszélt magyarul, annál szebben nem kell. Mégis horvátként kellett számon tartanunk. Mikor később visszavezényelték Zágrábba, néhány könyvvel-irománnyal tele ládát bízott ránk. Jó húsz év telt el, mire nem tartottuk illetlennek felbontani ezeket a ládákat. Akkor tudtam meg Dorschner életbölcseletének lényegét. Szerette ő nagyon az embereket, a magyarokat, az osztrákokat egyformán. Szerette az orosz foglyokat is. De gyűlölte Ausztriát, gyűlölte Magyarországot, gyűlölte a cár birodalmát, csak egyet melengetett szívén: nagy álmát Horvátországról.

A táborban láttam életemben először dinnyét. A Bakony északnyugati lejtőjén nemigen volt ismeretes ez a növény. Tán nem is tudták róla, hogy megterem. A táborban gyönyörűeket termeltek. Sárga bélűt, zöldet és nagy ropogós görögdinnyét. Piros istállóban fekete lovacskák! Ezt én találtam ki a görögdinnyéről! Ó, később megtudtam, hogy mások is kitalálták. Minden bizonnyal sokan kitalálták. Elébb bántott akkor, aztán megnyugodtam. A jelenségek magukban hordozzák a róluk szóló költemény lényegét. Nem kitalálni kell, hanem felfedezni. A felfedezéshez pedig eljuthat több ember külön-külön, egymástól messze térben és időben.

Akkora tök nőtt a táborban, hogy két embernek kellett felemelni. A növény töve fölé hordót állványoztak, melyből szalmaszálon csöpögött a víz éjjel-nappal. Hogy még mit tettek a vízbe, nem tudom, de saját szememmel láttam, hogy két ember emelte fel a tököt, mikor Moszat lefényképezte.

A pici uborkát beledugták sörösüvegbe, ott nőtt meg, és mikor leszakították indájáról, olyan volt, mintha belevarázsolták volna.

Mindent kifaragtak díszesre, ami felület fából a kezük ügyében volt. Mindent befestettek, amin csak megragadt a festék.

Ez alkalommal én vittem haza magammal innen egy oroszt. Igazában az orosz vitt engem a vállán. Két kezével mellére szorította a sarkamat. Mégis tény az, hogy én kaptam az oroszt. Sőt még egy cédulát is adtak hozzá, amit be kellett mutatnom a Posztnak. Apám azért kérte az oroszt, hogy foldozza be a pajta tetejét, aztán mehet vissza a táborba. De úgy fordult, hogy Julián nem ment vissza oda soha többé. Nálunk maradt, míg csak évek múltán megindultak mind hazafelé.

...