...

Nem írok hát dátumot, nem lenne annak semmi jelentősége. Csak a világ fiai hiszik, hogy az események kívül történnek; mi, akik kivonultunk onnan, jól tudjuk, hogy minden titok és minden igazság belülről fakad. Ha most azt mondom, hogy a San José falai közt mi itt a nap álló huszonnégy órájában az örökkévalóságnak élünk, s csak annyiban használjuk az időt, amennyiben bizonyos kapcsolatot mégis kénytelenek vagyunk fenntartani a világgal, akkor bárki azt hiheti, hogy az idő elvesztése nem egyéb, mint az angyali lelkek gyermeki öröme. Pedig nem tagadhatom le a szorongást, amit a magamfajta gyarló léleknek az időből való kiszakadás jelent. Persze nem az önként vállalt lemondásunkról beszélek, mert az valóban átadja magát a várakozásnak. Az igazi kín máshonnan fakad. Ó, Uram, te vagy a megmondhatója, mennyire meggyötröd azokat, akik téged szeretnek! Micsoda iszonyat, mikor a léleknek minden csak terhére van: a földön nem tud megnyugodni, az égbe pedig nem lehet fölmennie! Annak a napnak a hajnalán, amelyről beszélek, már ébredéskor éreztem a talajvesztettség e keserves lelki bénultságát, amihez képest a test minden kínos tehetetlensége elhanyagolható csekélység. Jól emlékszem, zsibbadásos álomból vert fel a harang szava, pedig egyébként gyakorta előfordul, hogy ébren várom az első harangkondulást. Lehetséges, hogy alvás közben is történt velem valami, bár képtelen voltam felidézni, hogy mi, csak éppen alig tudtam mozdítani a tagjaimat. Eszembe jutott súlyos ifjúkori betegségem, amikor állandó láz gyötört és szűnni nem akaró hányás kínzott, testem a fájdalomtól teljesen összezsugorodott, s hiába vitt el apám Becedasba egy csodadoktorhoz, a gyógykezelés mit sem használt, eszméletemet vesztettem, halottnak tartottak, felravataloztak és viaszt cseppentettek a szememre. Amikor mégis magamhoz tértem, a viasztól nem tudtam felnyitni a szempillámat, akár megvakultam volna; mondhatom, soha olyan kétségbeesetten nem küzdöttem az életért, mint abban az ébredésben. Kicsit ilyen ez a mostani hajnal is, csak mintha ezúttal az egész testem le lenne öntve viasszal, egyetlen moccanásra se vagyok képes. Ha felidézem magamban azt a régi vakságot, amit átéltem, hisz feléledve fogalmam se volt a szememre cseppentett viaszról, s hosszú percekig meg voltam győződve, soha többé nem láthatom meg a napvilágot, nem a testi fogyatékosság rettentett meg, annyira már akkor is hittem ő szent felsége bölcsességében, hogy tudjam, ha ilyen megpróbáltatást küld rám, erőt is ad majd az elviseléséhez, sokkal inkább azért fogott el a szorongás, mert azt éreztem, méltatlan vagyok ekkora kegyelemre. A világi társaságokban, ha szó esik a tetszhalálról, mindig a test megpróbáltatásaként emlegetik, s az én akkori görcsös élni akarásomat is tudom, ekképp értelmezték; mi mást is tehettek volna, csupán testi kínlódásomat szemlélték, s a lelkembe nem láthattak bele, nem sejthették, hogy akkor éreztem meg először azt a szorongást, amivel a lélek egyszerre akarja is a kegyelmet és menekül is előle. A lélek ugyanis éppoly görcsösen kapaszkodik a saját szabadságába, ahogy a test is utolsó erejéig ragaszkodik a földi léthez; egyszerűen félünk kilépni az időből, mintha ezzel a kiszakadással felborulna a mindenség rendje, holott az idő nem egyéb, mint mi magunk, vagy inkább azt mondhatnám, hogy az ótestamentumi aranyborjúhoz hasonló, bálvány, amit magunk emeltünk önmagunknak. Mindez talán üres fecsegésnek hangzik, de el kellett mondjam, hogy megértessem állapotomat. A kis lyukas harang kondulása felriasztott, de képtelen voltam mozdulni, pedig megengedhetetlen szégyen, hogy épp a madre lekésse a hajnali imát. Fekszem tehetetlenül, mint akit lekötöztek, s próbálok arra gondolni, hogy nincs egyébről szó, mint fizikai kimerültségről, hisz előző nap valóban kissé megerőltettem magam a kerti munkában, aztán késő éjszakáig görnyedtem a cellám sarkában álló padka felett, mely íróasztalul is szolgál, hogy papírra vessem lelki számadásomat. De miképp így visszapergett fejemben az előző nap, eszembe jutott, hogy már a lelki számadás fogalmazása közben éreztem magamban valami hasonlót, valamit abból a belső bénultságból, amit szorongásnak neveznek, s ami most sokkal nagyobb nyugtalansággal tölt el, mint a fizikai kimerültség. Persze nem állíthatom, hogy előre tudtam volna, mi történik majd velem a kóruson, de nem is akarok túlságosan előreszaladni az eseményekben, inkább azon leszek, hogy sorjában és tárgyilagosan elmondjak mindent. Tehát végül is sikerül feltápászkodnom, még a mosakodásra is marad némi időm, a tisztaságot ugyanis igen fontosnak tartom, magamra öltöm a ruhát és a skapulárét, becsúsztatom a lábam a gyékénytalpú szandálba, bekötöm a fejem, sietős léptekkel haladok a kórusra, s épp idejében lépek be, Isabel és Ana de San Bartolomé nővér még utánam érkezik. De hiába gyűröm le a test ellenállását, hiába teszem a dolgomat, mindez csak gépies kötelességteljesítés, a nyugtalanság nem csitul bennem, s talán lázam is van. Mikor áthaladok a kerten, óhatatlanul eszembe jut a minapi eset María Bautistával és a zöld hernyóval, pedig az ilyesféle bizonytalan lelkiállapotban, mint amiben ma reggel vagyok, nem tanácsos felidézni az effélét, hisz most se látom világosan, hogy jól cselekedtem-e akkor vagy rosszul. Nem tehetek mást, mint megkísérlem felkelteni lelkemben az alázatot, félhangosan ismételgetem magamban, hogy el kell fogadjak mindent, amit ő szent felsége megpróbáltatásként kiró rám, s reménykedem az ima erejében. Jól tudom, hogy csak az alázat ér valamit, mely, akár a kasban szüntelenül tevékenykedő méh, egy percre se nyugszik meg. A hajnali breviáriumot egyórás elmélkedés követi, s a kontempláció helyre kell állítsa belső egyensúlyomat. Igaz, be kell vallanom, épp amikor az elmélkedés órájára gondolok, végképp összezavarodnak bennem a lelki tehetségek, csak az akaratom fogalmazza meg a reményt, az érzéseim tele vannak félelemmel, s emlékezetemben önkéntelenül is a régebben annyiszor tapasztalt belső szárazság tűnik fel. Jónak látom tehát, hogy az akaratot részesítsem előnyben. A kórust vasrács választja el kápolnánk szentélyétől, a rácsból tíz centiméternyi hegyes vastüskék merednek felénk; keresztülhaladok a kóruson, és közvetlenül a rács előtt térdepelek le, hogy minél közelebb legyek ő szent felségéhez. Hallgatom egy ideig a hátam mögött a nővérek neszezését, minden zörejt és ruhasuhogást jól ismerek már, megint María Bautista fészkelődik a legtovább, de nem fordulok hátra, hanem elkezdem az imát. Nem alázatból cselekszem így, hanem félelemből, nem szeretnék most María Bautista naiv kék szemébe pillantani, amikor az én tekintetemben nem lehet más, csak zavar; a hangom is olyan, akár az üresen zengő érc, monoton és lélektelen, míg a hátam mögött felcsendülő angyali kar csupa áhítat és érzelem. De legalább biztos lehetek abban, hogy itt vannak velem a kóruson. Amikor eljön az elmélkedés ideje, még ez a bizonyosságom is odavész. Egyszerre az a benyomásom támad, hogy a nővérek sorra kiosontak a kórusról, s teljesen magamra hagytak. Tudom, hogy az ördög súgja ezt a gondolatot, hisz soha ilyesmi nem fordult elő, kolostorunkban mindenki szigorúan tartja magát az előírásokhoz; az is világos számomra, mi lehet az ördög szándéka e sugallattal, növelni akarja bennem a bizonytalanságot és a félelmet, hogy az elhagyatottság érzése végképp elvonja a figyelmemet az elmélkedésről; ki tudja, ha most fognám magam, s mégiscsak hátrapillantanék, nem látnám-e a sarkamban azt a vicsorgó kis négert, akit ő szent felsége már egyszer látnom engedett. De nem, nem, nem. Összeszedem erőmet, az akarat a hit bástyája, mondom magamnak, legalább abban nem szabad kételkednem, hogy a többiek valóban itt elmélkednek a hátam mögött. Elhatároztam, hogy a rácsra pillantok, mely a kórust a szentélytől elválasztja; a rácsból előmeredő vastüskék látványa már nemegyszer segített az áhítatban, mert a töviskorona és a szent sebek jutnak róla eszembe. Az imént a koncentráció kedvéért lehunytam a szemem, most lassan felengedtem a pillámat, keresem a vastüskéket, és jaj, nem látom a rácsot, mintha időközben kiszerelték volna a falból, ami képtelenség, de nincs sehol a rács, pedig amióta letérdepeltem elé, meg se mozdultam, s most mégis elfog a gyanú, hogy talán nem is a kóruson vagyok, talán nem is a nővérek surrantak ki, hanem én magam, s akkor letagadhatatlanul súlyosan vétettem a rendi fegyelem ellen; aztán rájövök, hogy a szentélyt se látom, ami még kétségbeejtőbb, mert egyértelműen csak azt jelentheti, hogy ő szent felsége is végképp elhagyott, nyilván, mert minden eddiginél jobban hatalmába kerített az ördög. De hogy történhetett mindez? És mikor? Mit jelentett hát a hajnali bénultságom? Talán alvás közben szállt meg a gonosz szellem, mert jól tudja, hogy olyankor az akarat nem működik? És ezért jöttem oly nehéz léptekkel a hajnali imára? Ezért kellett minden erőmet megfeszítenem? És ráadásul az egész nagy akarásom hiábavaló volt! Hát most sokkal korábban elveszítettem ő szent felségét, semhogy tudatom felfogta volna! Száraz a torkom, a nyelvem elakad, megpróbálok e teljes elhagyatottságban beszélni hozzá, bár szemernyi reményem sincs már, hogy meghallja, amit mondok. Uram, add, hogy legalább a követ érezzem a lábam alatt! Uram, add, hogy halljam María Bautista neszezését, egy sóhajt, egy zörrenést, egy breviáriumlap susorgását, bármit! Magamban beszélek, tudom, még ha akarnám, se jönne ki hang a torkomon, süket némaság köröttem, mindent elvesztettem. Micsoda hiú önteltség volt, amikor a lemondásunkat dicsértem, és a világ fiait kárhoztattam! Hisz könnyű úgy lemondani a világról, hogy cserébe megkapjuk ő szent felségétől mindazt az élvezetet, amit az elmélyült lelki élet jelent! De ha egyszer az ördög ármányt sző, s alattomos módszerekkel elrabol természetfeletti jegyesünk karjaiból?! Ó, micsoda űr és micsoda tehetetlenség! A mélységből kiáltok feléd, Uram, és nem hiszem már, hogy meghallod a hangom! Legalább sírni tudnék, ezt kívánom, legalább felszakadna belőlem a zokogás, áttörne ezen a jéghideg viaszon, ami a testem. Ehelyett egy pillanatra kitisztul a fejem. Felmérem, hogy a lelki tehetségek egyszerűen nem működnek bennem. Józan vagyok, akár a világ fiai. Ó, szegény Teresa, hát mégiscsak azt képzeled, hogy az életedben még szerepe lehet a matematikának! Bevallom, a legsötétebb gondolat is megfordul a fejemben. Azt számítgatom, mi lett volna az életemből, ha nem jegyzem el magam ő szent felségével. Eszembe jut, hogy tizenöt esztendősen bennem is nyiladozni kezdett a földi szerelem bimbója, Pedro, akivel annyit hancúroztunk, alig volt idősebb nálam, s bódító öröm fogott el, amikor megéreztem, hogy szeret és ragaszkodik hozzám. Könnyen lehet, hogy e szerelem nélkül sosem gyúl fel bennem a nagy érzelem ő szent felsége iránt. És ezzel vége is a józanságomnak. Csak annyit tudok mondani, hogy ha most mindent elvesztettem, akkor is megérte. Érzem, ahogy viaszarcomon legördül egy könnycsepp. Nem áltatom magam, világos, hogy ez az önsajnálat könnye, ami a veszteség miatt elfog. Mégis egyúttal szerelmetes vallomás az én királyomnak. Ő a megmondhatója, nem cselekedtem másképp, mint ahogy cselekednem kellett. Lehajtom a fejem, és a könny, mely az arcomon gördült, lehull a kőre. Tehát a kő megvan. Felnézzek, látom a rácsot a hegyes vastüskékkel. Tehát a rács is létezik. Kicsit várok, s meghallom María Bautista sóhaját, mellyel befejezi az elmélkedést. Tehát a kóruson vagyok, és most ér véget a hajnali elmélkedés órája. Hogy beszéljem el azt a hálát, ami e percben ő szent felsége iránt eltölt? Hisz meghallgatta könyörgésemet! Igen, tudom, van az a szerelem, amit a világ fiai ismernek, s amiben süldő lányként nekem is részem volt, de van valami más is, amit jobb híján égi szerelemnek neveznék, s ami úgy születik bennünk, akár egy külön élet. Nagy titok ez. Mintha nem is kívánna tőlünk aktivitást, még segédletet sem, akár egy virág kinyílása, akár valami különös inkarnáció, egy egészen új létezés, mintha egy sosem volt gyermek jönne a világra, s maga a születés lenne az áhítat, ez alól ki se vonhatnám magam, de nem is akarom, elképzelni se tudom, mert azonos vagyok azzal, ami bennem van. Ki láthatja a kinyíló virágot? És ki ne némulna el, ha eljő a pillanat, amikor ő szent felsége beavatja a legszemérmetesebb titokba, ami csak létezik, amikor nemcsak szemtanúja, hanem én magam helyszíne is vagyok a nagy titoknak? Ó, hogy rimánkodtam, legalább a helyszín biztonságát adja meg! S nem gondoltam arra, hogy nem a kolostor és nem a kápolna az ő helyszíne, hanem én magam! Bocsássa meg ő szent felsége, hogy így beszélek, de úgy tűnik, ez az a pillanat az életemben, amikor világosan megértem az igét, mely szerint ég és föld elmúlnak, de az ő szerelme nem múlik el. Most egyszerre minden kétség értelmét veszti, most világosan érzem, hogy másutt vagyok, nem a világban és nem a kolostorban, hanem egész egyszerűen ő szent felsége közelében; mintha álmodnék, de felfoghatatlanul valóságos az álom, csupa olyat mond, amire nincsenek szavak, amit csak érezni lehet, mint minden igazi belső tapasztalatot. Titokzatosan és körülhatárolhatatlanul átjár az isteni jelenlét, a kitárulkozás végtelen csöndje, melyben végre mindketten megmutatjuk egymásnak magunkat. Fogalmam sincs, mióta tart ez így, de szeretem e ragyogást, mely egész valómat rabul ejti. Most csak mosolyogni tudok félelmemen, a görcsös igyekezeten, mellyel a lelkem szabadságát óvtam; nyilvánvaló, hogy ő szent felsége nem tehetett másképp, rám kellett küldenie a bizonytalanság és a kétség kínjait, különben sosem ajándékoztam volna oda ilyen boldogan neki szabadságomat. Különben sosem emelkedem ilyen magasságba. És valóban. Lepillantok a kőre, ahová az imént a könnyem hullt, s látom, jóval lejjebb került. Vagy engem húz valami a magasba? Egyszerűen lebegek a föld felett. Ó, Uram! Érzem, kiver a veríték arra a gondolatra, hogy mindez mások szeme láttára történik. Micsoda szégyen, hogy elárulom a nővéreknek ezt a másutt létezést! Vagy micsoda kérkedés! Közönséges visszaélés a kegyelemmel! De nem tudok mit tenni. Legalább annyi erőm lenne, hogy visszaszorítsam magam a kőre. Nyúlok a rács után, még arra se vigyázok, nehogy a hegyes vastüske felsebezze a tenyerem. Megmarkolom, de kicsúszik a kezem közül, mintha sikló lenne. Leszegném a fejem, de valami ellenállhatatlan erő felrántja, „Jaj!”, hangosan felszakad a sikoly belőlem, s hallom, ahogy a nővérek felugranak a helyükről, és felém sietnek. Máskor oly zajtalan gyékényszandáljaik szokatlan élességgel csattognak a kórus kövezetén. Tehát itt vannak még! Hát mikor volt már, hogy María Bautista mély sóhajjal befejezte az elmélkedést? Vagy mégsem telt le a kontempláció ideje? Most be nagyon szerettem volna, ha kiderül, hogy valóban kisurrantak a kórusról, s teszik a dolgukat a konyhában, a kertben! Persze tudom, az már önmagában véve is árulás királyom ellen, hogy újra az időről gondolkodom. És akkor tisztán azt hallom: „Ne félj, leányom.” Még ez is. Megismerem, ez az ő hangja. Már máskor is hallottam, olyan állapotban, amikor mélyponton voltam. De hogy akkor is megszólítson, amikor ilyen különös elragadtatásban részesít?! Pirulnom kell ő szent felsége mérhetetlen jóságán, amivel ma eláraszt, s mégsem tudom palástolni a szégyent, amit a nővérek jelenléte miatt érzek. Végre sikerül megragadnom a rácsot, jobb kezem fején már két helyütt is véres karcolás. Iszonyú erőfeszítésembe kerül, míg visszapréselem magam a kövezetre. Mintha túl sűrű lenne a levegő alattam. Végre megérzi a térdem a földet. A küzdelemtől halálos kimerültség fog el. Oldalt hanyatlik a fejem, szédülök, behunyom a szemem. Amikor újra felnyitom, ott állnak mind körülöttem. „Sor María, hozzon egy pohár vizet!” – mondom a fölém hajoló arcnak. De hisz ez nem is María Bautista! Meg se ismerem. A hangom mégis határozottan cseng. „Igenis, madre fundadora” – hangzik a válasz. Az arc eltűnik, fülem követi a lépteket, melyek a pohár vízért sietnek. Érzem, a többiek is fellélegeznek a határozott hangtól. Megértik, hogy visszajöttem közéjük. De megértik-e, hogy hol jártam? És én megértem-e? Amíg kortyolom a vizet, amit Isabel a kezembe ad, az a legszörnyűbb, hogy ráadásul az iménti gyávaságommal is szembe kell néznem. Mi történhetett volna még, ha ahhoz is van bátorságom, hogy mindaddig ott tartózkodjam, amíg ő szent felségének tetszik? Én szerencsétlen, hát még biztatott is! Mintha ő akart volna kérlelni, hogy ne hadakozzam az akarata ellen. És én erőszakkal visszaküldtem magam a földre. Ó, hát mikor hal meg végleg a hiúság az emberben, Uram?! Micsoda kegyelmekre vár még a magamfajta nyomorult lélek? Ha most egyedül lennék, érzem, felszakadna belőlem a sírás. Ehelyett felállok, kicsit megrázom a fejem, s úgy teszek, mintha múló rosszullét lett volna az egész. Nem tudok ennél okosabbat kitalálni. E percben azt tartom a legfontosabbnak, hogy normális rendje szerint folyjon tovább az élet a San José falai között.

...

Szerző: 
Megjelenés napja: 
szeptember 12.