...

MARGINÁLIA A BEFOGADÁSHOZ. Esterházy Péter műveinek befogadástörténete nem véletlenül hasonlít annyira a Weöres-életműéhez. Igen hasonló alkatok, ha az írói énhez való viszonyuk alapvetően különbözik is; amit csinálnak, független a tartalomtól, kihívó és bizonyos értelemben elviselhetetlen, velük szemben valami olyan mondat működik szívósan, hogy „ez nem lehet igaz”, „ez nem létezik, ilyen nincs” stb. Gondoljuk meg, Weöres Sándor művészete az író körülbelül hatvanéves koráig félreértések és félreértelmezések foglya volt (ezek kísértetiesen ismétlődnek az Esterházy-kritikákban), most nem is beszélve a tiltásokról és az egyáltalán nem ártalmatlan, alkalmi üldözgetésekről. Ha ez utóbbiakat – szerencsére – az utód esetében leszámíthatjuk, akkor a „játék”, „komolytalanság”, „öncélúság”, „érthetetlenség” szavakat kapja meg Esterházy is, vagy pedig – viszonylag gyakran – a stíljében írt fölösleges tömjénezést, elemzés helyett a hízelgő kritikát. Az utóbbi években két, markáns álláspont dominálja befogadását, az egyik szerint „szerencsére elkezdett mélyülni, a Fuharosok óta”, esetleg „új korszaka kezdődött”, a másik szerint „megállt, ismétli önmagát, túlfutott”. Fennmaradt még persze az a „neoavantgarde stílusdiktatúráról” kereplő, rémületében agresszív álláspont is, amely hol azt veti szemére, hogy apolitikus, „öncélú”, hol meg azt, hogy „túl erős”. Ez utóbbi, egymásnak is ellentmondó elvárások egyszerre nem teljesíthetők, írónak amúgy sem az a dolga, hogy valamilyen várakozások szerint írjon. Érdekes módon a legritkábbak az esztétikai kifogások, sőt olykor az esztétikainak látszó sem az, hanem egy mély, belső megtámadottság kifejezése. Emez idők nem bírják a szeretetet.

Ami a mélyülést illeti: vannak olyan alkatok, művek, akikben, amelyekben nem „fejlődés” megy végbe, hanem állandó mozgás, ugyanazon problémák körül. Nem tudom biztosan, de úgy sejtem, hogy Esterházy művei ilyen alkatot mutatnak. Ha így van, akkor fölösleges mélyülésről beszélni; mintha a fiatalság dolga, jellege, alkata alatta maradna az érett felnőttkorénak, vagy a későiségnek. Igaz ugyan, hogy az „érettség minden”, ám ez lehetséges elvileg ötéves korban is (vannak rá példák), és nem jön be esetleg nyolcvanévesen sem (szintén vannak példák). A saját korszakának megfelelő érettség jellemezte a Fancsikó és Pintát, és így tovább, A kitömött hattyúig. Kérdés itt legföljebb úgy hangozhat, hogy önmagához vagy életkorához képest mennyire érett, illetve mindehhez viszonyítva értelmes szó-e a mélyülés. Van, aki ezen az Esterházy-féle alkaton belül definiálja saját érettségét: amelyre a helyzet reménytelensége, de nem komoly volta jellemző. Ez is teremthet érvényes, érett mélységet, nemcsak a tragikus, „komoly” definíció. Én nem látom értelmesnek a „mélyül-e, nem mélyül” kérdését. Ez a kötete például másképpen tudja ugyanazt a sokfélét, mint többi könyve.

Ettől függetlenül igaz az, hogy a rendszerben (vagyis az eddigiek során létrejött nyelvhasználatban, motivikában és formálásmódban) van valami telítettség, igaz továbbá, hogy félnie kell a sikertől, mindattól, ami jól megy (de ki nincs így evvel, valaki-e az, aki nem így van evvel?!), hogy nagyon sok félnivalója van, szakmailag is (megint: kinek nincs?), és főleg mindattól, ami nem irodalom (beleértve a filmet, például). De számos idézet hozható fel arra, hogy mintha érezve lenne ez: „Elnehezült ama perdület.” „Pedig minden a miénk.” „Lehet, csak nagyon nehéz.” „Egyre több olyasmi történik, amihez nincs közöm. Valahogy másképpen kell föltenni a kérdéseket.” „A veszély, hogy olyanok leszünk, amilyenek vagyunk.” „Az írás mint önparódia. Nem veszélytelen. De hát a hiúság nem győzhető le ironikus mondatokkal.” „A műnek nagyobb az udvara, mint maga a mű (hogy ti. ez biz’ elgondolkoztató!)” „Lehet, hogy ez a nő ismer tégedet? Vagy téged senki se? Hübrisz, hübrisz…” „Az én, a rettegés birodalma” (különben ez a passzus a Csáth-fantáziában, Az ország cíművel együtt: önálló remekmű).

...

 

Szerző: 
Megjelenés napja: 
május 25.