MERT, KEDVES ORNAN, még nem beszéltem magamról, és amennyire lehet, meg is kíméllek attól, hogy minden részletről beszámoljak neked az erről szóló vallomásban. Ráadásul nehéz, már megbocsáss a vulgáris kifejezésért, abba a tenyérbe szarni, amelyik korábban enni adott. Viszont valamelyest érintenem kell a dolgot, hogy jobban megértsd, miért mondom azt, hogy még soha nem voltam olyan reménytelen állapotban, mint ezek alatt a hónapok alatt New Yorkban, s hogy mennyiben játszik ez szerepet abban, hogy e sorba szedett véletlenek között végül eljussak ahhoz a ponthoz, amikor már csak le kellett üljek, hogy leírjam azt a könyvet, amellyel kapcsolatban a hallgatásomról biztosítottalak.

Szeptember végétől fogva a napjaim a legnagyobb szomorúságban teltek. Elhagyatottnak éreztem magam minden percben, minden percben számkivetettnek.

Az életem a New York Public Library körül forgott, elvben minden napomat ott kellett töltenem, ami igazán nem hangzik rosszul, ha valaki még nem töltött el egy évet a könyvtár Cullman Center nevű alegységében. Mert miről álmodozhat egy művész, ha nem arról, hogy egyszer New Yorkban élhet, hogy egyszer a NYPL-ban dolgozhat, hogy egyszer nemcsak átutazó vendég lehet a világnak ebben a kegyetlenül vonzó, hatalmas városában, hanem maga is átélheti, milyen New York-inak lenni. Olyan csodálatosan hangzott minden! Életed végén kapsz egy lehetőséget, ott lakhatsz, ott dolgozhatsz, minden reggel, amikor bemész a könyvtárba, és minden este, amikor hazamész, ha akarod tehát: mindig a Chrysler Buildingnél fordulhatsz be a Lexington Avenue-ról a 42th Streetre, és a 42th Streetről a Lexington Avenue-ra!

Az első hónap végére be kellett vallanom, és itt olyan szót kell használjak, amit egész felnőttkoromban nem, hogy ugyanis még soha nem voltam ennyire boldogtalan, mint az elmúlt hetekben. Eszednél vagy?, kérdeztem magamtól. Boldogtalan?! Itt? Hisz megkaptál mindent: szerény lakás, de Manhattan közepén, csodálatos részvétel New York-iként a város életében, ezer lehetőség arra, hogy dolgozz a világ egyik legnagyszerűbb könyvtárában?! De most tényleg: normális vagy?!

Senkinek nem mertem róla beszélni. Szinte senkinek. Ki értette volna meg?!

Ornan, a NYPL Cullman Centere egy csapda. Ott van a lehetőség, hogy a tagja légy egy akadémiai évre, elegendő munícióval látnak el, amire semmiképp nem tudsz nemet mondani, aztán álmodozol, örülsz, készülsz, odautazol – és egy diktatúra kellős közepén találod magad.

Mert a Cullman Centerben diktatúra van.

Nem hozván komolyan szóba azt az ijesztő atmoszférát, amely a könyvtár biztonsági emberei között a nyakba akasztós jelvény elkészítésénél vár rád, maga a Center olyan „szabályokat” közöl veled rögtön, már az első napon, amikor eligazításra összetalálkozol a társaiddal és a vezetőséggel, hogy elhinni se nagyon akarod. Megmondják, hogy itt rendnek kell lennie, igazán sajnálják. És elmagyarázzák, mikor ereszd le a rolót az irodád ablakán. Megnyugtatnak, hogy ez nem azt jelenti, hogy… mert természetesen te szabad vagy, és akkor engeded le vagy hagyod nyitva a rolót, amikor neked tetszik. Az ajtóddal ugyanaz: te döntheted el, mondják, hogy nyitott vagy csukott ajtó mellett dolgozol. Viszont elvárják, így, ezzel a szóval, elvárják, hogy valóban dolgozz, és úgy, hogy ne zavarj másokat. Ehhez minden segítséget felajánlanak. Vagyis közlik, hogy itt most egy akadémiai évig dolgoznod kell, valamilyen homályosan érintett közösségben velük. De be kell tartanod a „szabályokat”. Megtanítják, hogy nyithatod ki a folyosóra vezető ajtót. Elmagyarázzák, mit szabad és mit nem a konyhahelyiségben, a közös tér foteljeiben. Hogy hol ehetsz, ha éhes vagy. Hogy mit használhatsz, hogy hány darab papírig nem kell külön fizetned, ha másolni akarsz. Hogy egyáltalán másolhatsz-e, ami attól függ, hogy. Hogy 3, azaz három nap eltávozás fölött már mindenképp be kell jelentened, ha el akarsz menni a városból. Mert nem vesszük jó néven, ha elmegy, kérem. Akkor sem, ha a munkájával ez az eltávozás összefügg. Adott esetben visszavonjuk az ösztöndíját. Döbbenten ismertem fel, hogy egy porosz elemi iskolában vagyok. Ahol mindenki a „szabályoktól" függ. És a szabályokban, melyek valójában parancsok, ráismersz egy kis diktatúra világos szerkezetére. Egy teljesen fölösleges diktatúra teljesen fölösleges szabályain, azaz parancsain át egy fölösleges szerkezetre.

A szabadság hazájában.

Az Amerikai Egyesült Államokban.

A város szélén ott a fáklyás nő.

Sokáig, napokig nem hittem el, amiket hallottam.

De aztán eljött egy mélypont.

A tónusban.

Ahogyan a Center vezetősége hozzánk, a vendégeihez szólt. Az egyik nap kaptunk egy kör-e-mailt, megszólítás nélkül. Hogy ők, a vezetőség, igazán sok mindenre kötelezhetőek, hogy nekünk a szolgálatunkra legyenek, de arra nem, hogy elpakoljanak utánunk a konyhában. Egy bögrét valaki nem tett be a mosogatógépbe, hanem ott hagyta az előkészítő asztalon. A szörnyű az volt, hogy a bűnös azonnal válaszolt, és megígérte, hogy többé nem csinál ilyet.

Kezdetben, a környező irodákból, társaim közül sokan jöttek hozzám, hogy halkan elmondják, ez hihetetlen, ez elviselhetetlen, így nem lehet dolgozni. Aztán elmaradoztak. Végül azt vettem észre, akadémiai hónapjaink vége felé, hogy szinte senki nem áll már szóba velem szívesen. A búcsú idején pedig sorról sorra megtudtam, ki milyen kis személyes egyezséget kötött a vezetőséggel, egy kis saját bizniszt: volt, aki kapott egy lehetőséget arra, hogy itt előadásokat tartson, volt, aki apróbb személyes gondjait is megbeszélte már a vezetőséggel, s aztán volt, aki „kapcsolati tőkéjének értékét” másképp emelte. Nem egyszerűen csalódott, megalázott voltam. De maradtam végig udvarias, magától értetődően. És szenvedtem a kettős kötésben, hogy egyrészt elfogadom az ittlétet, másrészt meg a legszívesebben nekik rontanék.

Magamban azon töprengtem erősen, hogy a legjobb lesz, ha felszámolom ezt az amerikai létet, és visszatérek Európába. Szinte minden hónapban volt egy nap, egy perc, egy pillanat, amikor erre az elhatározásra jutottam.

De hát a könyvtár! De hát a lakás, tetején egy kilátóponttal, ahonnan beláttam két sugárutat és az utcát az East River-től a Hudsonig, a várost felülről! És a Chrysler Buildingnél a befordulás! Hogy gyalog járhatok be a világ egyik legfontosabb könyvtárába! A könyvek! A térképek! A kéziratok! Hogy New Yorkban élhetek!

Hogy hagyjam mindezt itt?!

Lehetetlen.

Maradtam.

S a helyzet még romlott is, mert a vezetőség érzékelte, hogy én a magam titkolt vagy nem titkolt szabadságtudatával nem illek ide. Kezdeti barátságos közeledéseimet lényegében nem viszonozták, formálisan érdeklődtek hogylétem felől, ha beteget jelentettem, de valójában a kutyát se érdekelte, hogy vagyok, bár erre amúgy sem tartottam igényt. Soha nem éreztem szükségét, hogy életrajzaimban ott ragyogjak díjaim listájával, most azonban olyan gyerekesnek tűnt, hogy a Center által készített életrajzból kihagyták az összes jelentős díjam nevét, többek közt a Nemzetközi Man Booker-díjat, megemlítve viszont néhányat a legjelentéktelenebbek közül, talán hogy ne lehessen őket elfogultsággal vádolni? Nem tudom, miért tették. Hisz a pályájuk elején álló írótársaimat megkülönböztetett tisztelettel és barátsággal támogatták, tüntetőleg, aminek őszintén örültem, csak nem értettem, velem miért teszik az ellenkezőjét. Visszahúzódtam, amivel persze csak növeltem a bajt. Amúgy se valami acélos angoltudásom nem kapott lángra, sőt egyre rémesebb lett, ez sem segített különösebben. Éreztem a kiközösítés jéghideg szelét. Az exkommunikáció jeges fenyegetését. Ezt már nagyon ismertem. S egyáltalán: ismertem én az ilyen helyzetet, a csapdában-létet, jól. Kafkán nőttem fel.

Tehetetlennek éreztem magam. Igyekeztem nem találkozni senkivel a városban, a barátaimmal sem, minek terheljem őket? Csak Melville érdekelt. Azt nem tudtam, miért, de csak ő. Az a Melville, aki megbukott a Moby Dickkel. Mert a Moby Dickkel kezdődött el a pokoljárása, kiközösítése az amerikai irodalomból. Több évtizeden át úgy élt, haláláig, hogy hiába volt ott ez a Moby Dick, s hiába írt meg egy egész fantasztikus életművet, tökéletesen elfelejtett íróként tengette az életét mint a legalacsonyabb rangú vámtisztviselő. De persze nem vigaszt nyújtott nekem ez az elfelejtett Melville, hogy tessék, még egy ekkora korszakalkotó géniusszal is így… Csak növelte a szomorúságomat. Vele jártam be a könyvtárba, vele fordultam be a Chryslernél, vele mentem fel a lakásomba, és vele néztem el a házam tetejéről, dél felé, arra, ahol a Szabadság-szobor integet a fáklyával.

S akkor az eszembe jutott Lowry rajongása Melville iránt. Mi van, ha nem is a rajongója volt, hanem olyasvalaki, aki érzékenysége, őrült alkoholizmusa miatt valóban kiközösítettnek érezte magát, s ezért elemi szüksége volt Melville-re, akiben, mint rokon lélekben, megkapaszkodhatott, s akiről ráadásul kis túlzás nélkül is igazán gondolhatta, hogy kiközösített, és kis túlzással, hogy őrült ő is, meg még alkoholista is. Így már érthetőbbé vált az a korábbról ismert Lowry-megnyilatkozás, hogy ugyanis ő, Lowry „hisztérikus rajongója” Melville-nek. Kezdett nyilvánvalóvá válni, hogy pokoli részegségei idején valóban Melville-t kereste.

...