...

Szinte ingyen hagyták Dubrovnikban a kocsit, egy macedón maréknyi dinárjáért; nemsokára megszólalt a hajókürt mély, fájdalmas hangon, gőz szállt a part mentén, majd ugyanaz a fölzaklató nyögés ismétlődött többször is. Megremegtek az épületek ablakai, a kikötő kövei, s Anna még sosem érzett ily erős bűntudatot és bizonytalanságot, bár maga sem tudta, mi az ő igazi bűne.

Egy nagyobb s egy kisebb útitáskával bukdácsolt a férfi után; néha már úgy érezte, kificamodik a bokája a magas sarkú cipőben, szűk szoknyája is akadályozta a cipekedésben, hisz oly hirtelen történt az egész, hogy nem tudott fölkészülni az útra. Még mindig kábult volt és tájékozatlan, nem értette, hova mennek, miért, s végül hol állapodnak meg. Mikor ismét zengeni kezdett alatta és fölötte a hajókürt hangja, düh és rémület fogta el, már fuldokolt a felismeréstől, hogy élete legnagyobb fordulóján Bencze még a döntésre sem hagyott neki időt, s tessék, most itt bukdácsol mögötte!

Míg csak udvarolt neki Benci, ő volt az erősebb, az történt, amit ő, Anna akart, s a fiúnak még tetszett is, hogy anyáskodik fölötte, mert szeretkezéseik óráiban mindig ravaszul és boldogan fölébe kerekedhetett ennek az anyaságnak, s csak édesebbé tehette a maga örömét, amiből Manyika is sokat megsejthetett, amikor ellene fordult; de házasságuk első hónapjai után a „doktor úr” elszakította a pányvát, és sokszor már úgy bújt hozzá, hogy más nősténytől bűzlött…

Oly messze volt a hajó, hogy azt hitte, sosem éri el. Aztán ledobta a nagyobbik útitáskát, ráült és sírva fakadt. Férje még loholt egy darabig, majd ő is letette a bőröndjét, és visszatért:

– Csodálatosan időzítetted ezt a jelenetet! – mondta. – No, gyerünk, nincs idő hisztizésre!…

De a hajón már nyugodt volt s pimaszul gyöngéd; hamar elvegyült az utasok között, mindenki nyelvén tudott néhány szót, s később a fekete műbőr táskából kétszáz doboz Gerovitált vett elő s adott el egy szerb versenylótartónak. Izgatottan tért vissza, jókedvében még oldalt is rúgott, nyerített hozzá, s Anna csodálkozott, hogy hogy tájékozott a kelendő áruk dolgában; hiszen ő még az indulás óráiban sem tudta, hogy gyógyszert is át akar csempészni a határon.

A hajófülkéből lementek a fedélközbe, de Lörinek nem volt türelme ülve együtt himbálózni az olvasó vagy közömbösen merengő utasokkal. Ide-oda járt, cigarettázott, nézelődött, a játékautomatánál sokáig babrált a fogantyúkon, míg sikerült néhány rágógumit nyernie; később beszélgetésbe kezdett egy matrózinges göröggel, s angol szavakat olasszal s franciával keverve magyarázta neki, hogy a nagybátyja hajóskapitány volt, s hogy a Földközi-tenger elpárologtatott vizét a folyók nem tudják pótolni; így hát már rég kiszáradt volna, ha az Atlanti-óceán Gibraltárnál beáramló vize nem frissítené fel.

És beszélt, beszélt egyvégtében: már ő volt ismét a nap lovagja…

Szerző: 
Megjelenés napja: 
január 25.