7.

   Ha valaki, esetleg Horpazár, idáig ér az olvasásban – mert azt hiszem, döntöttem: elküldöm Horpazárnak az egész paksamétát, úgy, ahogy van; ez igazán barátságom jele lesz! –, ha valaki idáig ér, téves gondolatai támadhatnak.

   Megmagyarázom, miért.

   Irsa nem az én madaramat, nem Apa madarát, nem Anya madarát engedte el.

   Irsa a saját madarát engedte el. Mert Scsescsemov Frigyes az elutazásunk délutánján, amikor a salátaügy volt, és még valami volt, úgyhogy Apával és Anyával mindjárt le is rohantam hozzájuk, Scsescsemov Frigyes akkor délután forma szerint és mindenképpen Irsa madara lett.

   Körülbelül én adtam neki, örökbe.

   Ez így történt:

   Levonultunk a kalitkákkal, mint már mondtam, vasárnap késő délelőtt. Éjszaka indultunk.

   Fáradtak voltunk mind a hárman. Talán ez is közrejátszott az események alakulásában. Apa, Anya, egyikünk sem volt „a szokásos”.

   A két madár rengeteget kivett belőlünk akkor nyáron. És Anya meg Apa egyébként sem pihent.

   Nekem meg olyan furcsa volt, hogy itt az indulás napja, és Irsa nem jön. Ezekről a „vegyes érzéseimről” már sokat írtam. Önmagamat ismételhetném csupán.

   Ezzel a rossz érzéssel néztem Kolinékra, akikkel épp Irsa húga játszott.

   Irsáék ugyanis mind otthon voltak: papa, mama, mindenki. Ragyogtak az arcok. Láttam, Irsa jó munkát végzett. Elültünk egy félórát, elhelyeztük a két kalitkát két ablak mellett: egyelőre, mondta Irsa, az ő szobájában. Aztán, mondta legeslegjobb barátom, az egyik madár az egyik szobába, a másik a másikba kerül, és még köztük is lesz szoba vagy kettő. Akkor kezdtem csak feszengeni, amikor Irsa – támogatást kérően a papájára pislogva – a madarak összeszoktatásáról kezdett beszélni. Távozóban megkérdeztem tőle, emlékszik-e még a levelemre, hümmögött, hogy persze, én meg azt mondtam, itt van még egy Utolsó Eligazítás, vagyis Házi Madár Szabályzat, és ebbe Apa nagy betűkkel gépelte bele, hogy:

   A MADARAK ÖSSZEERESZTÉSÉVEL VÁRJUNK TAVASZIG!

   Ó, igen: ha Apa is hibás valamiben, hát abban, hogy miért nem mondta Irsa papája előtt jó nyomatékosan, hogy „a madarak összeeresztésével mi talán megvárnánk a tavaszt”.

   Viszont én nem is kértem tőle ilyet. Tehát…?

   Délután, ahogy a salátával leszaladtam, csak Irsát és a húgát találtam otthon. Nálunk egyébként a két madár nélkül üres volt a lakás. Anya pár napja a szőnyeget is felszedte valamiért a nagyobbik szobában; ahogy erre most visszaemlékszem, azt mondom: Scsescsemovtól mintha el se váltunk volna, mert azok akkor – nem mi voltunk.

  Holott nem történt tulajdonképpen semmi! Irsa elújságolta, mennyire rajong az egész család Jonatánkáért, és Scsescsemovot is kedvelik. S hogy mi volt, kérdeztem. Annyi csak, hogy kiengedték Jonatánkát, aki nyomban rászállt Scsescsi fémkalitkájára, és a fémkalitka lakója jól elkapta a lábát. Erre leszedték Jonatánkát a kalitkáról, visszacsukták, majd Scsescsemov Frigyest engedték ki, és az előbbi jelenet megismétlődött Jonatánka fakalitkáján.

   Ez nem lett volna baj. Hanem hogy a két madár még mindig ugyanabban a szobában volt, ez aggasztott. Akkor megjött Irsa mamája.

   Büszkén újságolta, milyen aranyosan együtt voltak délben a madarak. Felröppentek a karnisra, egyáltalán nem bántották egymást. Irsára néztem. Alig hittem a fülemnek. Irsa azt mondta: Várj, mami, épp ezt akartam mesélni. Nos, mondta Irsa, ez történt. Úgyhogy a te elkülönítési elméleted téves. Nézz ide.

   Jonatánka kalitkájához ment. Kivette a madarat. Furcsa érzés fogott el. Irsáék lakása egyszerre olyan idegen lett. Nem volt semmi baj, csak…

   …csak más az, ha az ember saját maga van valahol, és más, ha valakije, mint nekem ez a két madár, ott marad egy helyen, egy idegen helyen.

   És ez a hely épp ezért lesz idegen, különben olyan ismerős lenne, szinte otthonos. De nem.

   S hogy Jonatánkával Irsa most már úgy bánhatott, mintha az övé lenne. Tudom, lesznek, akik nevetnek rajtam. Nem állítom, hogy amit éreztem, helyes. Azt mondom el csupán, amit éreztem. Nem könnyű az ilyesmit még bevallani sem.

   Mondom, nem voltam én akkor egészen „a szokásos”. Különben miért mondtam volna, hogy: Hát lássuk, hogyan viselkednek, ha kiengedjük mindkettőjüket.

   Nem tudom, eléggé mereven fogalmazok-e most. Mert amit akkor ott mondtam, úgy hangzott a számomra, mintha nem is én mondanám. És mintha nem Jonatánról és Frigyesről lenne szó.

   Én magam engedtem ki Scsescsemovot. Fogalmam sincs, mi is történt akkor tulajdonképpen.

   Jonatánka Irsa vállán ült, és ahogy Apa haját, Anya haját, az én hajamat szokta, úgy csipkedte Irsa haját. És ami engem bánt, hát csak az, hogy olyasmit éreztem: Irsához többé semmi közöm.

   Ugye, ez őrültség? Holott nem az.

   Bár nincs rá magyarázat. De az ember hirtelen úgy ezt-azt érez, amit nem tud megmagyarázni. Ez ilyesmi volt. Kérni fogom Horpazárt, fogadja el így, és ne legyen rossz véleménye rólam. És senki se higgye, hogy én valami oknál fogva „szakítani” akartam volna Irsával, s a madár – ürügy volt. Vagy hogy a madarat féltettem volna tőle. Nem. Csak úgy, ez volt.

   És ez volt-e? Nem azt éreztem-e inkább , hogy: jaj, de jó! Jó, hogy nemcsak helyettem foglalkozik Apával vagy Anyával, hanem Jonatánka úgy általában elfoglalkozgat mindenkivel?

   Biztos, hogy ilyet is éreztem!

   Nem volt időm sokáig „érezgetni”.

   Scsescsemov kijött a kalitkából, ráugrott a vállamra, onnét Irsa vállára. Mintha magamat láttam volna, ahogy a két szobánk közti ajtóban állok, pár héttel, jó tíz nappal korábban.

   Néztem, ahogy a Jonatánkánál nagyobb Scsescsemov közelebb megy az Irsa haját csipkedő madárhoz. Scsescsi feje gyönyörűen meggyógyult Anya kezelése nyomán. Néztem, milyen szép mindkét madár; mindegyik a maga módján. Akkor egyszerre fent voltak a levegőben.

   Vagy nem így történt? Nem, nem így. Mintha Scsescsemov maga ment volna fel a karnisra, és Jonatánka utána. Vagy fordítva. De hát mit akarok akkor, ha ennyire rossz tanú vagyok, ha így csal az emlékezetem?

   Nem akarok csalni. És azt én csak eleinte hittem, hogy ennek a jelenetnek a részletei lényegesek.

   Elmondom, mi volt a „jelenet”. Fent volt tehát mindkét madár a karnison. Most már Irsa is riadtnak látszott. Riadtabb volt talán, mint én; én annyira természetellenes közegben éreztem magam – ez is micsoda sértés a részemről! –, hogy…         Megbénultam.

   Akkor a két madár nekivágott a levegőnek. Irsa szobájának ajtaja nyitva volt a hall felé, a váró felé. Nem tudom, melyik madár repült elöl, melyik egy jó hüvelyknyivel utána.

   Nekirepültek a hall tükrének.

   Irsától ezt is kértem: takarják le a tükröket. Akkor jöttem rá hirtelen: ami nálunk megy, az másoknál nem okvetlenül. Apa egész íróságának meg otthoni munkájának ez a nagy előnye. Igaz, Irsáéknál épp azért nem ment volna a tükörletakarás, mert Irsa papájának magánrendelése volt. És…

   De hát aztán később kiderült, hogy Irsa papájának a betegei is mind megcsodálták Jonatánkát. És Scsescsemovot? Erről nem volt szó.

   Csak jóval később gondoltam arra is, hogy Irsa papája: idegorvos. Vajon egy idegbeteg nem…?

   Akkor azonban mind a négyen – Irsa, a húga, a mamája, én – a két madár után rohantunk. Egyikük, azt hittem, Jonatán, nagy ívben visszakanyarodott a kalitkákhoz. A másikuk, azt hittem, Scsescsemov, ott maradt a tükör előtt. Felkaptam.

   Jonatán volt.

   Még sosem szerettem annyira Jonatánt, mint abban a pillanatban. Tátva volt a szája. Hápogott. Vittem a kalitkájához. Vittem, eléggé kétségbeesetten. Nem láttam a nyelvét. (Azóta sokszor láttam már, ahogy Jonatánka – nagy repülések, izgalmak után – tátog, és úgy tartja a nyelvét, hogy nem látni. Kiharapta a nyelvét! – ordítottam.)

   Scsescsemov Frigyest közben visszatették a másik kalitkába. Neki láthatóan semmi baja nem volt.

   (Azóta hányszor figyeltem meg a szabadban madarakat – verébpárokat –, ahogy így összecsapnak, kavarogva zuhannak, a földön folytatják, majd jó barátságban szállnak tovább. Talán Scsescsemov barátkozni akart végre, pajtáskodni; talán Jonatánka nem akart, ezért lett üldözés a dologból. És már lent a Szigeten, ahol Apáékkal nagyon sokszor megbeszéltük ezt a délutánt, arra is rájöttünk, hogy: eldönthetetlen, ki volt az üldözött, és ki az üldöző. Talán nem is Scsescsemov kergette meg Jonatánt, hanem fordítva. És ahogy Scsescsemov a tükörnél leállt, Jonatán teljes erővel nekiment az üveglapnak, mert még mindig látott ott egy verebet! Lehet azonban, hogy tényleg Scsescsi ment Jonatán mögött. Jonatán leesett, mert a tükör az útját állta, ekkor Scsescsemov elkanyarodott.)

   Akkor azonban megfellebbezhetetlenül úgy ítéltem, hogy Scsescsemov a hibás. Irsa nem tudott mit szólni. Talán ha akkor egy kicsit öntudatosabb… Nem merek tippelni. Láttam, összeomlott az elmélete. Holott ha tényleg hitt volna benne, hogy a madarak összeszoktathatók, nem adja fel ilyen hamar a reményt.

   Feladta a reményt.

   Én persze akkor nem így láttam. Azt hittem, holnap újrakezdődik. Volt is valami igazam. Bár ezt az időszakot már homály fedi.

   Igyekeztem udvarias búcsút venni, és azt mondtam, Anyáékkal hamarosan visszajövök.

   Anyáékkal hamarosan visszamentem.

   Anyáékat tájékoztattam a történtekről. Így nem maradhat, Irsa nem veszi komolyan a kéréseinket, a madártaniak megmondták, hogy a fiatal madarak veszélyesek lehetnek egymásra, zárt térben; mi legyen, el kell engedni Scsescsit. Végső soron, így érveltem, Scsescsi jött később, Jonatánka volt… hát ő volt Jonatánka, Scsescsemov Frigyes volt a makacsabb, ő az erőteljesebb, ő szokott hozzá kevésbé az emberi környezethez, szép, napos idő van,augusztus elseje, verebet még szeptember elsején is el lehet engedni, kiviszem az Állatkertbe. Neked meg hozok az állatkerti növénypavilonból egy szép kaktuszt.

 

   Ezt Apának mondtam. Az Állatkertben ugyanis akkoriban kaktuszt árultak. Apát a kaktusz nem hozta lázba. Vakarta a fejét. Anya nagyon jól viselkedett. Azt mondta: talán igazam van; Scsescsemov titokban mindvégig a szabadulásra várt. Meg aztán: amikor Irsa azt a bizonyos levelet írta, még csak egyetlen verébről volt szó. És kettő az túl nagy teher, így, idegeneknek… még nekünk se volt könnyű.

   Anya is fáradt volt csupán? Vagy szintén megfeledkezett valamiről? Scsescsemov egy pillanatra a bűnügyi regények szerencsétlen – talán ártatlanul! – gyanúsítottjainak helyzetébe került. Azt láttuk, ami ellene szól, és minden egyébről megfeledkeztünk. A nagy gesztenyejátékokról, a bukórepülésekről, arról a kedves, mégis tartózkodó viselkedésről… megfeledkeztem róla, hogy a könyökömtől kétarasznyira ott a gesztenyés ág, melyből kiperdülnek a barna termések, hogy egy kis veréb szeptemberben játszhasson velük.

   Elfogadtuk azt az elméletet, hogy:

    egy:

    Irsa javíthatatlan „okoskodó”, azaz fütyül a mi kérésünkre, ő jobban tudja; de ki vagyunk szolgáltatva neki, hiszen a legjobb barátom, meg aztán már elvállalta a madarakat, elvállalta mindkettőt, és különben sem parancsolgathatunk, mondta Apa, hogy egy másik lakásban mi hogyan legyen; és nem volt-e igaza?

 

    kettő:

    ha pedig mindez így van, és igaz az is, hogy a fiatal madarak egymást akár meg is ölhetik, akkor stb. stb.: és      Scsescsemov az erősebb, tehát ő okozza majd Jonatánka pusztulását.

   Jogos volt-e mégis ez a feltételezés? Mennyit beszélgettünk erről már a Szigeten is, idehaza is! Még valamit.

  Anyának az első napok után volt egy olyan érzése, hogy Irsa is szeretne magának kis verebet. Amikor pedig Scsescsemov Frigyes hozzánk került, Anya eleinte azzal áltatta magát, hogy ha nehéz is két madarat tartani, előbb-utóbb Irsa veszi át Scsescsit. Talán amikor Frigyesünk beteg lett, akkor kezdtünk mindnyájan megfeledkezni a fontolgatásokról, és akkor könyveltük el őt második örök madarunkként. Talán.

   Most azonban, amikor a helyzet válságosra fordult, megfeledkeztünk Scsescsemov legutolsó gyönyörű hetéről meg a mi tartózkodóan kedves, menni készen is hűséges barátunkról, és csak Jonatán ellenségét láttuk. Ezért határozhattam úgy, hogy a „másodszülöttet” elengedjük.

   Sokszor visszagondoltam erre a döntésemre. És talán hálával tartozom Irsáéknak, hogy nem én voltam az, aki…

   Hiszen Jonatán Amadét is azért tartottuk meg, mert azt mondtuk: ez a kis madár, aki úgy repült ránk az első napoktól fogva, repült a tányérra, amelyen a kosztját vittük neki, nem akart kiengedni minket az ajtón: hogyan válna el tőlünk valahol kint a szabadban? El kellene kergetni. Mert elrepülne, de visszaszállna és így tovább.

   Scsescsemov Frigyes, mondtam, már újra lent, Irsáéknál, nem szállna vissza hozzám. EI kell engedni.

   Ott ültünk, immár hetesben, Apával, Anyával, Irsa apjával, aki közben szintén megjött.

   Anya is azt mondta: szép idők vannak, kiviszem – mármint én – az Állatkertbe, még ma délután, és Scsescsemov Frigyes boldog, igazán szabad, állatkerti veréb lesz.

   Akkor Irsa azt mondta, hogy jó.

   Vagy nem ő mondta? Miért mondta volna Irsa mamája? Én úgy emlékszem, hogy Irsa mondta: jó, és a mamája mondta: várjunk.

   Megtartanák ők ezt a kis madarat, ezt mondta Irsa mamája. Végtére verebe igazán kevés embernek van, és annyira kedvesek.

   Irsa papája azt felelte, hogy neki semmi kifogása, Irsa azt tart a szobájában, amit akar. Csörgőkígyót persze nem javasolnék.

   Ennyiben maradtunk. Irsa, én úgy emlékszem, egyszerre lelkes lett. Ez az egyik variáció. Mondtam is Anyáéknak: Irsa megkönnyebbült, hogy a szülei benne vannak a dologban, sőt ravaszul kivárt, hogy a mamája mondja ki az igent. És aztán…

   Aztán már a megérthetetlen dolgok következtek.

   Egyelőre ott ültünk heten, Irsáéknál. Pár órával az indulásunk előtt. Azt mondtam: Irsa jól gondolja meg. Mi igazán nem azért tartottuk Scsescsemovot, hogy az ő nyakukba varrjuk a végén. Irsa eredetileg egy verebet vállalt volna. Hősies dolog, hogy most egy hónapra elvállalja mindkettőt, ráadásul a nyaralásról is lemond, de…

   Irsa ragyogó arccal közölte, hogy meggondolta a dolgot. A Torna Elnökségét sem kell összehívni, minden rendben.

   A madarakat két külön szobában fogják tartani, amíg megjövünk. Attól fogva Scsescsemov Frigyes Irsa szobájának lakója lesz.

   Lelkes hangulatban váltunk el. Megegyeztünk, hogy bármikor kisegítjük egymást, családilag, ha valamelyik madár egy-két napra gondozást igényel. Például ha mi megyünk kirándulni, vagy ha Irsáék utaznak el valahová és így tovább.

   Akkor mi odahaza még egy kicsit ledőltünk. Hosszú út várt ránk. Harminchat óra a Szigetig. És éjszaka, tizenegykor, beszálltunk a taxiba, azaz közben még történt valami…

 
Szerző: 
Megjelenés napja: 
augusztus 1.