...
Úgy érzem, hogy az a benyomásom, hogy leragadunk a menedzserfizetéseknél. Ne ragadjunk le. Már bocsánat, de ez bagatell tétel. Nem itt van a kutya elásva, noha kétségtelenül van kutya és el is van ásva. Az igaz, hogy míg a ’80-as évek elején negyvenszeres volt a különbség egy átlagos munkás és átlagos vezérigazgató bére közt, addig ma 300-400-szoros. Van felfogás, amely szerint azért ilyen magas, mert ennyit ér a munkánk. Nagy rizikóval dolgozunk, sokat dolgozunk, és nagy, nagyon nagy értéket hozunk létre. Nem untatnám a számokkal önöket. De csak úgy sorjáznának a nullák… szépen egymás után… mint a kislibák. Elnézést. A másik elmélet szerint a részvényesek, önök, nem képesek föllépni ellenünk, nem képesek kordában tartani minket, és így azt csinálunk, amit akarunk. Ahhh, végkielégülünk.
Hölgyeim és uraim, önök azt szeretnék, ha ilyen jóra és rosszra osztható volna a világ. Látszólag valóban azt csináljuk, amit akarunk. Csak éppen nem akarhatunk mást, mint amit csinálunk.
Németországban azt lobbantják a szememre, egyébként, mellesleg megjegyezve, nem nélkülözve egy kis nacionalista felhangot, hogy én avval fenyegetőzöm, hogy ha nem követik a kompromisszumjavaslataimat, elviszem a gyárat ide, Magyarországra. Vagy Hongkongba. Oda. Magyarországra vagy Hongkongba. Ehrliche, deutsche Arbeit? Tudják önök, mondtam, hogyan dolgoznak Magyarországon és Hongkongban? Magyarországon és Hongkongban, mint az őrültek, úgy dolgoznak. A magyarok Magyarországon, mint az őrültek, a hongkongiak Hongkongban, mint az őrültek. A magyarok és a hongkongiak nem nyafognak, hanem megfogják a munka végét. A magyarok és a hongkongiak. Goethe és Schiller. Pardon. Fanatikusok. A magyarok és a hongkongiak a munka fanatikusai. És jók. Ez csak a nyugati előítélet, hogy nem jók. De jók. A magyarok és a hongkongiak jók. A magyar és a hongkongi hozzáállás jó. És ez a legfontosabb, a hozzáállás. A szorgalom, a fegyelem, a megbízhatóság, ezek magyar és hongkongi erények. Ezt mondtam.
Ott növekszünk, ahol az üzlet nől. A Siemens már tovább is állt, vagyis ment Romániába. Most olvastam néhány napja. Mi itt alkalmazkodunk.
Hölgyeim és uraim, tisztázzuk, én nem fenyegettem, én nem vittem önöket ravaszkodva jégre. De tudják, mit? Gondoljuk végig, mi történnék, ha az önök forgatókönyve szerint haladnánk. Tehát felejtsük el Magyarországot, illetve konkrétan Romániát és Hongkongot. Csak zárójelben jelzem, hogy most a világot felejtettük el, és megint a magyar köldöknézésnél tartunk, a provincializmusnál és a középszerűségnél. A patópáli örökség, ja.
Önök avval érvelnek, hogy a tavalyihoz képest milliárdokkal több nyereség akkumulálódott, tehát mért ne lehetne emelni a fizetéseket, mért ez a vadállati önzés és így tovább. Kérem szépen. A munka drága. Túl drága. Önök drágák. És ha önök drágák, a termékeink is drágák. És világpályán játszunk, globáltotál. Nincsen külön nemzeti piac. Ha én engedek önöknek – az ember nem szívesen okoz fájdalmat –, és ekképp egy kis lépést visszakozom, azonnal beteszi oda a lábát a konkurencia. És nem más, hanem önök fogják az ítéletet meghozni, mert önök az olcsóbbat fogják venni, az olcsóbb amerikai vagy japán lámpát, mobilt és sütőt. Vagyis visszaesik a mi termelésünk, vagyis el kell önöket bocsátanom. Sajnos nem lehet mindenki kedvére tenni. Sajnos a reformok, a struktúrák megújítása sajnos esetenként fájdalmas processzus sajnos. Senki, senki nem híve a leépítéseknek.
Ez olyan, mint a Bajnokok Ligája. Én nem revolverezek Magyarországgal, konkrétan Romániával és Hongkonggal, hanem csak azt teszem, amit a versenyhelyzet diktál. A versenyt pedig meg kell nyerni. Mért? Mert ha nem nyerjük meg, vesztesek leszünk. Nem érzelgősség, ha így fogalmazom: mi leszünk akkor a vesztesek, önök is, én is.
...