Nem ismertem kedvesebb fiatalembert nála. Nem ismertem nála ellenszenvesebb felnőttet. A változás egyik napról a másikra történt, s azért, mert ő akarta így, mert egyik reggel, kibújva a paplan alól, kibújt lelki bőréből is, mert a fürdőszobában lemosta arcáról csillámló kedvességét, le az ifjúság fényét. Elhatározta, hogy felnőtt lesz, tisztes polgár, komoly úriember.

Huszonöt éve halott unokabátyámról írom e sorokat. Úgynevezett egyszerű fiú volt, kereskedősegéd, csöndes szavú, de hangos kedvű, a rokonok s a barátok kedvence, akinek csínyjeit megyeszerte emlegették. Évekig egy városban laktam vele, ismertem életmódját, szokásait, s ha jött szembe az utcán, ha félszáz méternyire is, már éreztem, hogyan vág hátba, már hallottam nevetését, mert ha ráköszönt valakire, két nevetés közé gyűrte a sebtiben mondott szervuszt vagy jó napot. Azt is csak úgy kalapemelés nélkül, mert sohase, télen se hordott kalapot, ez volt az egyetlen szokása, mely fejcsóválásra késztette régimódi ismerőseit.

Aztán, azon a fönt említett napon, mikor önszántából kibújt lelki bőréből, azzal kepesztette el a várost, hogy a szembejövőkre kalapot emelt, emlékszem, szürke nyúlszőr kalapot, s a kalapemelést ez a szöveg kísérte: „Van szerencsém, uram!” Én ugyan megálltam előtte, s percekig az arcába nevettem, amikor rám is kalapot emelt, hogy: „Szervusz, kedves öcsém!”, de ő komoly maradt, rezdületlen arcú, sőt kezet nyújtott, s úgy szorította meg kezemet, mint aki éppen tanulja a férfias kézfogást.

Mi okozta a hirtelen változást? Esztendeje udvarolt egy szomszéd városban élő lánynak, vasárnaponként átvonatozott hozzá, míg azzal nem érkezett vissza: övé a lány keze, övé a hozomány is, amivel megvásárolhatja a Fő téri posztóüzletet. Férj lett, jómódú kereskedő, templomba jár eztán, a színházban az első sorba vált jegyet – vége a felelőtlen életnek, vége a komolytalan ifjúkornak.

Hát ennyi. Csak ennyi kell ahhoz, hogy valaki megőrüljön. Mert később, ha társaságunkban valaki az őrültségre fordította a szót, példaként őt említettem, mondván: van az elmegyógyintézetnek olyan lakója, akinek csütörtökön még semmi baja se volt, de péntek reggel azzal kelt, hogy ő Ipszilon, a híres törökverő hadvezér, s attól kezdve senki se látta őt csákó nélkül, senki se látta a kisfia fakardja nélkül. Ha a frissen szerzett vagyon s a konvenciók is súgói voltak unokabátyámnak, mégis olyasféle történt vele, mint ama hadvezérrel.

Ha egy emlékem mondtam is el, ha elég hosszan emlékeztem is szegény, hajdani unokabátyámra, mai dolgokra példázva tettem ezt, egy ma olvasott újságcikk hatására. Mert olvasom, hogy San Remóban értekezett az „Európai szövetség az időskorúakért” nevű társaság, s ebből az alkalomból interjú készült a magyar küldöttséget vezető főorvossal, aki többek közt ezt mondja: „…meg kell előzni az öregekben a feleslegessé válás érzését”, de még előbb két bekezdéssel feljebb kijelenti, hogy Graz élen jár a szociális gondoskodás szervezésében, s hogy „Az ott látott szervezési tapasztalatokat idehaza is hasznosítani kívánjuk”. Elismerő példaként említi a grazi „Rózsadombon” épült nyugdíjasok házát, melynek külön étterme s külön társalgója van.

– Külön autóbuszuk nincs? – kiáltottam föl az interjú olvasásakor, s gyűrtem össze az újságot, hogy olvasás helyett megint csak emlékezzem. Hogy gyermekkorom öregjeire emlékezzem, azokra, akik hatvanadik születésnapjukon unokabátyám módján viselkedve, kibújtak addigi bőrükből, s elhatározták, hogy eztán öregek lesznek. S mert akkor voltak kellékek az öregséghez: másnap már köntösbe bújtak, hintaszékbe ültek, s a kurta cigarettát hosszú szárú pipára cserélték. Egyetlen nap alatt „kifejlődött” az öregségük, de a család körében élve is, ha térdükön unokával is, kifejlődött bennük a „feleslegessé válás érzése”. Ha valaki sorstársuk meglátogatta őket, vagy ők csoszogtak el valaki sorstársukhoz, versenyt sóhajtoztak arról, hogy „Bizony már csak teher vagyok én a gyerekeknek, érzem, hogy fölöslegessé váltam a világban”…

Gondolom, nemcsak a magam nevében mondhatom: nem kérek abból a szerető gondoskodásból, mely odáig vihet, hogy majd külön autóbuszon kell közlekednem. Ragaszkodom, ha ritkán jár is, mindnyájunk autóbuszához, melyen, ha szerencsém van, éppen egy miniszoknyás ifjú lány ül velem szemközt. Nem kérek külön éttermet, ragaszkodom az eddig megszokotthoz, ragaszkodom ifjú asztaltársaimhoz. S a nemrég megrendezett „öregek napjából” se kérek: ne éveim sokasodására figyelmeztessenek, inkább arra, hogy több elvégeznivalóm van hátra, mint néhány fiatalnak. Ne óvjanak oly nagyon a feleslegessé válás érzésétől, mert ha ezt a mostani lendülettel, vagy isten őrizz, ezt még fokozva teszik, akkor egyik reggel megőrülök, azaz megöregszem, azaz feleslegesnek érzem magam e világon.

Élet és Irodalom, 1969. október 25.

 

Szerző: 
Megjelenés napja: 
március 14.