Kudi az agyamra megy

 

A csúszás-mászás után, megmondom őszintén, eléggé kimerültem. Egyrészt testileg: térdem tele volt horzsolásokkal, másrészt lelkileg: a Lányomlányával és Kudival való kirándulástól. Nem beszélve a kezemről, mellyel mégis kerestem a kenyeremet. A kapaszkodásban annyira földagadt, hogy nem tudtam írni, sőt másnap kétszeresére dagadt. Úgy meredt előre, mint két bokszkesztyű.

– Mi van, Papulek? – kérdezte kedveskedve Lányomlánya, amint látta, hogy hanyatt fekszem, és előrenyújtom a levegőbe két bokszkezemet.

– Á, hagyj a csudába!

– Dehogy hagylak – ibolyáskodott –, látom, nem tudsz dolgozni. Ilyenkor jön a dühöngés. Beütötted a kezedet?

– Még te kérded? Akkor nem kérdezted, amikor a csalánt markolásztam, miközben téged és Kudit a nyakamban hurcoltam!

– Ég?

– Lángol! – mondtam keservesen, vörösre dagadt kézfejemmel a levegőben.

Lányomlánya kisurrant, majd nemsokára vizes borogatással jött vissza, hogy becsavarja a kezemet.

– Várj – mondta. – Kudi azt üzeni, hogy ecetes vízzel borogassam, hozok ecetet is…

– Fütyülök Kudira! – kiabáltam Lányomlánya jóslata szerint. – Elég sok bajt okozott már!

– Hallgassunk csak Kudira – mondta Lányomlánya –, ő mindig tud valami jót… – ezzel kiosont a kamrába.

Nyeltem csak dühömet, fújtam a kezemet, melyet vörösre csípett a csalán.

– Na, itt is vagyok – jött vissza Lányomlánya, nokedliujjai közt kicsi kancsót hozott, ötcentiset, melyben fehér lé lebegett.

– Mi ez? – kérdeztem gyanakvón.

– Mi volna? Ecet. Várj még!

Megint kisurrant, magam meg forrtam saját levemben. Most egy nagy bádogtartállyal tért vissza, melyen egy babafej mosolygott.

– Látod ezt a gyerekfejet? Milyen szép göndör fekete haja van.

– Hol?

– Itt a fényképen!

– És mit csináljak vele?

– Jaj! – mondta nyugtatóan Lányomlánya. – Neked nem kell vele csinálnod semmit. Kudi azt mondja, ilyen volt babakorában.

– Ő is volt baba?

– Miért? Azt gondoltad, csak úgy pottyant az égből?

– Megmondjam őszintén? Azt.

– Á. Ilyen baba volt.

– És hol vannak a szülei?

– A szülei… a szülei – gondolkodott Lányomlánya, kezében a púderdobozzal –, azt mondja, sokat álmodik velük.

– Álmodik? Nofene. Kudi álmodik is?

– Miért? Mit gondoltál, Kudi valami barbár lény?

– Nem… Gondoltam, hogy nagyon fennkölt valaki. Mit álmodik a szüleiről?

– Ó – nézett az ibolyás távolba Lányomlánya –, nagyon érdekeseket… Azt mondja, édesanyja… szóval… az ő anyja… nagyon szép. Azt mondja – erősítgette nagy, seprűs pilláit rám meresztve Lányomlánya –, szőke. Olyan égőszőke…

– Égő?

– Az. Ne tettesd magad. Nem hallottál még olyan szőke hajról, ami szinte lángol?

– Jó. Hallottam. Csak most az én kezem lángol a csalántól, nem érek rá a haj szőkeségével foglalkozni – sziszegtem fájdalmamban.

– Apja is szőke volt.

– Remek. Örülök neki – dühöngtem magamban, hogy a levegő-Kudi levegő-szüleiről kell értekeznem.

– Nagy harcsabajusz… busa szemöldök…

– Az is szőke.

– Persze! Hát szőke hajhoz szőke bajusz megy! Csak nem lehet valakinek szőke haja és fekete bajusza!

– És ha Kudi mindkét szüleje szőke, ő hogy lehet koromfekete? – kérdeztem kajánul.

– Nem koromfekete – tagolta lassan Lányomlánya –, puhafekete…

– Jó. Akkor puhafekete. Hogy lehet két ennyire szőke szülőnek ilyen puhafeketéje?

Lányomlánya ibolyásan elgondolkozott, mintha befele nézne.

– Kereszteződés.

– Milyen kereszteződés?

– Jaj, te is tudod, van az a… hogy egészen más lesz a gyerek, mint a szülő, mert régebbi ősökre üt vissza…

– Ő valami nagyon régi ősre üthetett vissza – mondtam gúnyosan. – Amikor még alig lehetett megállapítani, ki szőke, ki fekete. Amikor még olyan levegőszerűek voltak az emberek… Ott mindent össze lehetett örökölni. A legtitokzatosabb dolgokat… Még azt is, hogy lássék az ember…

– Lehet. Mindenesetre most bepúderezem a kezedet. – Azzal teleszórta a fehér porral földagadt mancsaimat. Kis nokedliujjaival belesimogatta a pórusokba a finom port, ez nagyon finom volt, úgyhogy Kudiról való faggatózásomat is abbahagytam.

– Na. Így jó lesz. Most egy-két csepp ecet – és lavórban úszkáló vizes rongy mellé becsöppentett ecetet is. Csavargatta aztán a rongyot, majd óvatosan kettétépte, és mindkét előremeredő kezemet bebugyolálta. – Így, Papulek. – Egy törülközőt is az ölembe rakott, hogy arra eresszem a kezemet. – És próbálj meg egy kicsit nem gondolkodni… Mindig a végére akarsz valaminek járni… Ha kíváncsi vagy, hamar megöregszel – hajolt fölém, és megpöckölte az orromat. – Van, amit nem értünk, csak szeretünk. És ez a fontosabb. – Ezzel fölényesen kibillentette kis fenekét, és fölment tizenhét plusz tizenhét lépcsőjén a manzárdba.

Így feküdtem, mikor Ramazuri Dániel és Nagyorr Vince nyitott a szobámba. Elsőre megörültem nekik, hiszen tudtam, munkát hoznak, lesz miből élnünk. Ramazuri nagymester hordóhasát ütögetve „remek”, „remek” felkiáltásokat hallatott, Nagyorr Vince két és fél órás előadásban taglalta, hogy azt gondolják, írjak egy könyvet a csalánról. Nagyorr – aki egyébként mindent tudott, ami csak tudható van a világon – előadta a csalán növénytani jelentőségét, a csalánméreg kémiai képletét, a csalán fájdaloműző erejét. Ramazuri a pocakját verdesve „remek”, „remek” felkiáltásokat hallatott. Megették, amit csak a kamrában találtak, az összes májkonzervet, szardíniát, két rúd szalámit, egy doboz kínai gombát, Ramazuri nagyon szerette a gombát, megettek harmincegy tojást – „mi éhesek vagyunk” – szerény megjegyzéssel, fél kiló mézet, hat vajat, két kiló hagymát, főztek maguknak öt kiló paprikás krumplit, a szerteszét heverő háromszögletű sajtokat is megették, és még a frizsiderben behűtött négy ananászdinnyét.

– Írj nekünk – mondta Nagyorr közel hajolva bágyadt testem fölé. Szimatolni kezdett.

– Itt a szerződés – nyújtotta nekem Ramazuri barátságosan.

– Itt rettentő büdös van – mondta Nagyorr. – Mi ez? – Hatalmas orra beleszimatolt a levegőbe. – Jaj… Nem bírom! Micsoda bűz! – Öklendezni kezdett, ájuldozott. Ramazuri gyorsan az orrom alá tette a szerződést, nyújtotta a tollat. Bekötött és büdös kezemmel nem tudtam megragadni a tollat, közben Nagyorr elájult az ecetszagtól.

– Á – legyintett Ramazuri –, hiába akarunk rajtad segíteni – bekapott még nyolc sárgabarackot –, még a szerződést se tudod aláírni…

– Micsoda bűz, micsoda bűz! – kiáltásokkal Nagyorr kirohant és otthagyott. – Ezzel akarsz te könyvet íratni?

– Egy tollat se tud a kezébe fogni – mondta Ramazuri, és ő is elrohant.

Végem van… Nem tudok írni… A csalán miatt… – gondoltam, mire beállított Al-anya, mi van, mi van, álnok aggódással, látván két bokszkesztyűs és büdös kezemet.

– Elég volt! Érted? – üvöldöttem rá. – Tönkremegyek! Hülyének néz az egész város! A villamoson megbüntetnek, a szomszédok följelentenek… A boltokban csak néznek, hogy mindenből kettőt veszek egyetlen gyerek számára! Most föltépte a kezemet a csalán… Kudi miatt van minden! Nem bírom már ezt a Kudit megoldani! Hülyének néz mindenki! A nyakamban viszek egy láthatatlan gyereket! Elég volt!

– Szégyelled az új álmaidat, mi? – kérdezte Al-anya kellő gondossággal és gúnnyal, miközben fájdalomtól égő kezemet újra bebugyolálta.

– De nem is az én álmom!

– Bezzeg amikor szép hölgyekről álmodtál, azt nem szégyellted! – pirított rám Al-anya.

– De ez megőrjít! Itt volt Ramazuri és Nagyorr, és még a szerződést sem tudtam aláírni… Láttam rajtuk, bajszuk alatt nevetnek, hogy beszélek egy nem létező alakzatról!

– Nem kell ilyen nagy gondot csinálni ebből… Nem kell neked mindent mások orrára kötni! Néha egyszerűen le kell tagadni…

– Kudit?

– Persze. Nem kell vitatkozni. Hát így lassan elköltözhetünk az országból! Kudi miatt! Le kell tagadni…

Erre törtetett be hozzánk Lányomlánya, aki feltehetőleg meghallotta a beszédünket.

– Árulás! – kiabálta cérnahangon. Nokedlimutatóujját előremeresztve mutogatott. – Elárulni, azt értenétek! Árulás! – toporzékolt Lányomlánya, fodros szoknyájába kapaszkodva. – Azért, mert nem látszik? Szépen kigondoltátok! Hát az álom látszik? A szabadság látszik? Mi volna, ha arra is azt mondanátok, hogy nincs? Nem szégyellitek magatokat?

Próbáltuk nyugtatni, de csak kiabált.

– De mi is szeretjük Kudit… Már meg se tudnánk lenni nélküle…

– Azért… mert nincs… még nem szabad elárulni! – Ibolyaszeme tele volt könnyel. Átöleltük.

Al-anya végül engem biztatott, hogy Boját megnyugtassa.

– Papuli… Írasd be hegedülni… Kudit. Annyira szereti a zenét…

Na, Boja erre megnyugodott, én meg elájultam. De lehet, hogy csak az ecetbűztől.

...

Megjelenés napja: 
január 22.