Február 16-án pont negyvennyolc éve, hogy első írásom megjelent a Nyugatban.

Krúdy Gyula egyszer egy fiatalabb írótársa előtt azon furcsálkodott: vajon mi teszi azt, hogy van egy deci bor, szódával, kisfröccs, van három deci, azaz házmester… de aztán már fél liter jön! Senki, soha nem rendel négy decit! Miért?

Most én is furcsállni akarom: vajon mi teszi azt, hogy jelentős eseményeknek megtartják az egyéves, a tízéves, a huszonöt éves, az ötvenéves, a százéves fordulóját? De miért csak ezeket a számokat előnyzik? A negyvennyolc év nem komoly forduló? De miért ilyen másodrendű? Annak ellenére, hogy a negyvennyolcas szám az, amiből nem enged a magyar!

Hát azért sem engedek én sem ebből a szokványtalan évfordulóból. És ha ilyen, hát szokványtalan visszaemlékezésre adom a fejem.

Ugyanis mi szokott lenni a szokványos visszaemlékezés általában? És íróknál éppenséggel!

Kiválasztják azokat a nagy eseményeket pályájukon, amiknél lehetőleg előnyös színben tündököl a személyük. Ugyancsak kiválasztják azokat a nagy személyiségeket, akiknek a barátságában vagy megbecsülésében szintén előnyösen tündökölhetnek. Jelentéktelen esetek, igénytelen személyek? Azok ugyan nem szívesen jutnak visszaemlékezők eszébe.

Pedig hát hányszor történik meg, hogy semmiségek és igénytelen emberek a befolyásolói, a fölvilágosítói egy élet, egy lélek kiteljesülésének? Nem nagyságok és nem társadalomrengető események!

Aranyba foglalt gyémántékszer vagy igazgyöngy nemigen juttatja senki eszébe a föld alatt, a víz alatt fulladozó gyöngyhalászt és bányászt. Igézetbe ejtő regény sem gondoltatja olvasóját a fülledt nyomdára és annak munkatársaira, ahol elkészül.

Nos hát, két év híja félszázados írói működésemből, még azt is messze megelőző kis élményt akarok kiragadni itt, aminek színtere a nyomda, és hőse egy kis nyomdász.

...

Megjelenés napja: 
június 11.