Logikai krimi

A Királynő meghalt. Idő telt el azóta. Az asszonyok a gyászév letelte után mennek férjhez. Ugyanúgy az ősi történelmi logika azt kívánja, hogy e királyok halála után kivárjuk a gyászéveket, s csak aztán tegyünk leleplező vallomást, adjuk ki naplóinkat s az emlékiratot.

Egyelőre az olvasónak fogalma sincs, kiről van szó: ezt így is akarjuk. Ám az olykor divatos jelszót mégis fölmutatjuk: nyomozzunk együtt. Ezért, könnyítés végett, fölsoroljuk a fontosabb adatokat.

A Királynő évtizedek óta nem hágy bennünket nyugton (s ha igen, csak kicsiny időre). Miatta szinte hidegháborús feszültségben éltük le eddigi életünket. Minden új megmozdulását lélegzet-visszafojtva vártuk. Mire képes még? Mit tud kitalálni? Szorongás és fenyegetettségérzet árnyként követte. Az észjárása? Mintha a hatalom detektíve lett volna, ki ilyen szavakkal emeli meg kabáthajtókáját: „Kövesse a logikámat!” Fő eszközét (tulajdonképpen két emberét) gáncsolhatatlan lovagnak tüntette föl. Ezzel még jobban elmélyítette kicsinyhitűségünket. Lehetünk-e mi valaha is ilyen tökéletesek? Az ugrólécet a végtelenbe helyezte el.

A Királynő mákony volt számunkra. Menekültünk tőle, mégis delejes erő vont, hogy alakját lássuk, noha – különösen az utóbbi időben – inkább anyakirálynőre hasonlított. Akartuk szellemét, pedig tudtuk vagy sejtettük: kábítószer is van benne, bár nem halálos dózis.

Sokáig töprengtünk: megöljük-e. Már szinte mindent előkészítettünk, tógánk alatt Brutus tőre lapult, ám ott is maradt. Erőnk, bátorságunk nem volt hozzá. Féltünk alattvalóitól. Ez a megszállott népség még meglincselne érte. Ám ha jobban magunkba pillantottunk, be kellett ismernünk: nem is akartuk igazából elpusztítani izgalmaink, feszültségeink óriás, kiapadhatatlan emlejét: a Királynőt.

Még mindig nem találták ki? Pedig nem szeretnénk az ő eszközeivel élni s visszaélni. Nem csigázzuk hát félig holtra érdeklődő olvasóinkat, inkább újabb tényeket közlünk: mankót a felismerésnek!

Falánkabb volt, mint Katalin cárnő, mert mi valamennyien csupán egyetlenek voltunk millió szeretője közül. Az egzotikumot Kleopátránál is jobban szerette, hiszen e barna szépségnek ez tulajdonképpen a természete volt: ami nékünk egzotikum – amannak megszokott. Sajátja. Volt olyan hiú és logikus, mint angliai Erzsébet, amikor kivégeztette Stuart Máriát. Sőt: a mi Királynőnk legfőbb testőrét és leghűségesebb udvarhölgyét ölte meg. Nézzük csak az esetet.

Királynőnk főtestőre nagyravágyó ember, a felség minden akciójában szeretne részt venni. Már tudniillik, ahol babérokat lehet szerezni. Az udvarhölgy nem kevésbé. A Királynőnek a Sötét Szigettel különös tervei vannak. A főtestőr és az udvarhölgy megszimatolják, hogy ebben a küzdelemben asszonyuk nekik semmiféle szerepet nem szán. Azt is jól tudják, miért. S még sok egyebet is sejtenek. És… végül mindkettő meghal. A felség természetesen minden gyanún fölül áll.

Nos, épp ideje lesz bizonyítani, hogy gyilkosság történt, és hogy a tettes a Királynő maga. Olyan tökéletes ugyanis az alibije, amilyen tökély nincs is. Látszólag semmi érdeke sem fűződött két hűséges és pótolhatatlan (?) emberének halálához. Mi tehát itt azt fogjuk cáfolhatatlanul bizonyítani, hogy az uralkodónő számára létfontosságú volt e kettős gyilkosság.

Hogy jobban megértsük a felség indítékait – előbb vázoljuk röviden ízlését, műveltsége természetét.

Királynőnk igen szerette a zenét. S bizonyos zenében mindenekelőtt azt, hogy a nyitányban előbukkanó, kavargó motívumoknak a végén el kell halniuk. (Ezt jól jegyezzük meg, később fontossá válik.)

Kedvelte a logikát, a matematikát, sőt ami ezzel rokon: a végzetdrámák dilemmatikus természetét. Mint olvasó talán azzal is tisztában volt, hogy az irodalom, a művészet mennyi mindent köszönhet (és persze: fordítva is) a logikának, matematikának az arab szellemiségtől az antik időmértékes versekig. Bevallatlanul is nagy híve Machiavellinek, és egyáltalán nem volt olyan háládatlan, mint Nagy Frigyes császár, ki ellenkönyvben rúgott mesterébe, kinek pedig mindent köszönhetett. Imádta a detektívregényeket, ám Arthur Conan Doyle-ról megvolt a véleménye. (Nem mintha Agatha Christie-ről nem lett volna meg.) Szerinte – bár ezt mások előtt nem fogalmazta meg – Sherlock Holmes csupán egy tökéletes lepkegyűjtő, ám távol attól, hogy a nyomozásban rendszeralkotó, összefüggés-felfedező legyen, mint a természettudományban Darwin és mások. Jól ösmerte az intuíció erejét, a szellemtörténetről is volt fogalma, tanulmányozta a viselkedéslélektant (a pszichológiához különösen vonzódott). Mint valami ösztönös szerkezettanász (strukturalista) már-már a modellekről is sejtett egyet s mást. E nagy műveltségű asszony, mintha megérezte volna: a pozitivizmusnak végleg befellegzett. E magas vonzalmak mellett igen szerette a meséket, mély rokonszenvét a gyermekirodalom iránt sohasem kívánta eltitkolni. A legvéresebb bűnök idejében is volt kedve néha-néha gyermekdalt dúdolni, mintegy szimbolizálva, hogy a vérengzés olykor szeszély és ártatlanság játékos képébe öltözik. Igen, a gyilkolás néhanapján önfeledt, naiv, vagy újra felbukkan benne a gyermekkor iránti nosztalgia, immár baljóslatokkal terhesen. Hiszen a végzet a dodonai jóslat nyelvén beszél. Nem volt járatlan tehát a mitológiában sem. Az írók közül, lehet, valamikor Dickenst kedvelte. A varázsmesék különösképpen bűvöletbe ejtették. A hősnek ezekben mindig győznie kell, lebírnia a gonosz szellemét, a sárkányt. Az igazság győzelmének fanatikusa lett. Igaz, arra is rájött: ahhoz, hogy újra meg újra kiderüljön az igazság – újra meg újra meg kell gyilkolni valakit. Csak azt lehet meglelni, ami elveszett. Az igazság állandó megleléséhez a hazugság állandó jelenléte szükséges. Észrevette, hogy tulajdonképpen minden felnőtt szereti a meséket, lásd az operett barátait, nem csupán ő, ám a meglett emberek számára a varázserőt – akár a kópémesékben – a hős kiváló tulajdonságaival, eszességével kell helyettesíteni. Természetes és megszerezhető tulajdonságokkal, hogy harcuk az esélyért, egyenlőségért ne legyen vigasztalan. Továbbá: állandó szellemi készenléttel, helyzetbeli replikakészséggel, mely a lélekjelenlét egyik formája. A Királynő annyira a detektívregények hatása alá került, hogy nem tudta elhessegetni magától kísértő gondolatait: a gyilkosok érzéseit egyszer neki is ki kell próbálnia. (Raszkolnyikov emlékétől sem tudott szabadulni.)

Mint sok más embert e században, őt is meglegyintette az irracionalizmus. Nem vitás, ennek távoli rokona: a „tökéletesség” keresése. Századunkban – látható – a „legesleg”-eket kívánja az emberiség. Nem csupán a „világ legöregebb embere”-, a „világ legkövérebb asszonya”-féle szenzációkra gondolunk itt. Ám kutatják az anyag legkisebb részecskéjét, a már oszthatatlant. A gyógyszert, amely egyetemes, mindenre jó: meg is közelítették a penicillinben. A legigazságosabb társadalmi eszméket. Maximalista kor! Elannyira, hogy még a detektívregények íróit is az foglalkoztatja: ki lehet-e találni tökéletes, tehát kibogozhatatlan, kideríthetetlen bűntetteket. Negatív utópia! Királynőnk elhatározza: ha végül is ölni fog, hozzá méltó, tehát tökéletes bűntettet hajt végre, világcsúcsot állít föl. Igen, századunk sok mindenbe bevitte a sportos versengés szellemét. Valamikor inkább a „mindenek fölött álló”, a Legelső és a Legvégső Lényt keresték, a kezdeti lökést. Ma már – úgy látszik – megelégszenek a legelső hegymászóval, a leggyorsabb futóval, a legmagasabbra ugró atlétával, de persze azért „legvégső” szerkezeteket, őstípusokat, állandó formákat is próbálnak felfedezni. A transzcendencia szellemét mégsem váltották egészében aprópénzre. Ha volt, a rekordok szelleme a középkorban főként a lelki-tudati tulajdonságok megpróbálására szorítkozott. Simeon, a szent remete, oszlopán élve korántsem csúcsot akart javítani. Nem mintha nem lettek volna akkor is játékos versengések: ki eszik-iszik többet, sőt – uram bocsá’! – ki szellent nagyobbat stb. Mindez azonban főként magánkezdemény volt, nem intézményesült. Az állam még nem tette rá kezét a versenyszellemre, a fogadásokra, fizetett kéjre mint jövedelemforrásra, s ha igen, csak ötletszerűen vagy nem mindenütt. Kétségtelen, így fontos bevételtől esett el. Márpedig (s ezt minden tisztességes és józan honpolgár beláthatja) a kincstár számára egyáltalán nem dicséretes, ha a templom egeréhez hasonlítják. Pláne ha egyébiránt tartalmát jó célokra fordítanák. De ne szaporítsuk tovább a szót. Miért éppen Királynőnket kerülte volna el a „legeslegek” szelleme? Ha hiúk a művészek, tudósok, politikusok, férfiak és nők, gyermekek, felnőttek és aggastyánok, miért éppen a mi híres Asszonyunk ne lett volna az?

Ő a matematika – bohózatból is megtanulható – tiszta gyönyörűségét, a logikai fölény diadalmas kéjérzetét kívánta hirdetni abban a században, amelyben a tudat köde oly sokszor trónra ült. Ne feledjük, a Királynőhöz irónia illik, a logika eleganciája pedig minden esetben elárul némi gunyort. Mindez valóban szép volt tőle, még akkor is, ha – mint említettük is a sajnálatos tényt – legközelebbi embereit saját kezűleg végezte ki. (A hóhér itt csak látszat. A hóhér a Királynő volt – inkognitóban.)

A Királynő szellemének természetéről szólva jogos a kérdés: törvényes unokája volt-e az ész régi és újabb bajnokainak, az illuministáknak, aufkläristáknak, a nagy felvilágosítóknak vagy csupán szellemi zabigyereke, afféle fattyú unokája, esetleg éppen fordítva: titkolt, szégyenlett ágyasa a múlt e hatalmas szellemeinek? Vajon a Descartes- és Voltaire-félék meglátogatták-e olykor-olykor e kiváló hölgy szobáját rejtelmes éjszakákon?

Ne válaszoljunk rá: a szellem hálószobatitkait éppen hallgatásunkkal adhatjuk át az örökkévalóságnak. Mert, amit csakis mi tudunk – azt kizárólag mi feledhetjük el, senki más. Hiszen az a másik mit feledjen el, ha még azt sem tudja, hogy volna mit elfelejteni. Az viszont világos, hogy feledhetetlen és örökkévaló egy és ugyanaz. Mert mi élhet örökkön eszünkben, szellemünkben, szokásban és reflexeinkben? Amit nem feledtünk. A halhatatlanságot épp az élők biztosítják: az emlékezet. Halhatatlan az, amit az élők újraélnek, ismételnek, amihez visszatérnek, mint forrásra a bárány. A mi halhatatlanságunkat tehát a mások memóriája szavatolja számunkra. Néha a fizetett emlékezet is. E szép szofizmát érezhetőbben is kifejtjük. Figyeljék csak. Megkérdezed: vajon van-e isten? Ez tehát titok. Ezt el tudod felejteni, mert kérdés formájában már megvan. Feleded a kérdést, amely titkokra kérdez. Ám, ha föl se bukkanna benned e kérdés – nem lenne később mit elfelejtened. A feledhetetlenség tökéletes voltát tehát nem a válaszok, hanem a felbukkanó kérdések hiányával mérjük. Minél kevesebb a felötlő kérdés – annál tökéletesebb a feledhetetlenség. Hiszen, aki csupán a választ feledte el, annak a kérdés még eszében maradhat. Aki a kérdést feledte el – annak a kérdés még fejében lehet, csak épp elméje iszapjába süllyedt. Ám aki még azt sem sejti, hogy van kérdés, hogy lehetséges a kérdezés egyáltalán, aki nem tud arról, hogy van titok s az faggatható – az semmit nem feledhet. Nemcsak a titok létét, de a fürkésző rákérdezés lehetőségét sem feledheti el. Amiről senki sem tud, nem sejt semmit, és azt sem tudja, hogy sejthetne, tudhatna valamit – az a tökéletes feledhetetlen.

Isten ilyenképp nem tökéletes. Mert időnként bizonyos orcáját, képét feledi az emberiség, máskor más alakban ismét fölfedezi magának. Isten tökéletes feledhetetlen csak úgy lehetne, ha nem is tudnánk, nem is sejtenénk arról, hogy van, és arról se volna fogalmunk, hogy léte kérdéses egyáltalán.

S mivel látjuk, e dolog egészen egyszerű – épp ettől nem közérthető. Az ember nem értette meg, miért tud repülni a madár, ő viszont miért nem. Mindez a madár szemében egyszerű, természetes és semmiféle magyarázatra nem szorult. Az ember szárnyat ragasztott, s mégis lezuhant. Most már még kevésbé értette a dolgot.

Így vagyunk a Királynő titkával is. Majd meglátjuk, mennyire egyszerű, s épp ez fiaddza fejünkben a bonyodalmakat.

Ám haladjunk csak szokásos módszerünk nyomdokában.

Szellemi orcájához az is hozzátartozik, hogy amennyire remek és finom elme, éppolyan közönséges is: kegyenceit ő bálványozza, miközben a tömeg rajongására ő is áhítozik. Kivételes embereket mutat föl, hogy ezáltal éppen a középszer, az „átlag” tetszését nyerje meg. Tiszteletet kér a nagy Nevek számára, ám ezeket máskor elárulja egy – hozzájuk képest – Névtelenért. Ragaszkodik a folytonossághoz, eszményíti az állandó kapcsolatot, hogy aztán legtökéletesebben mégis az egyszeri kalandja sikerüljön.

Ám akármilyen is Királynőnk, még ha rangját nem is tudnánk, bárki azt mondaná rá: fantáziás egy nőszemély. Ha a múlt század elején (vagy pláne hamarább) születik, nincs kizárva: esténként elcserélt csecsemőkről, feltámadott halottakról, farkasfejű emberekről szóló történetekkel traktálná környezetét. Eme beszélyekben a pengékről csurogna a vér. a párbajsegédek sem maradnának életben a duellumok végén, éjféli temetőkben álarcosok köpönyege leppegne, baglyok huhognának, s denevérek szárnya csattogna csonka-bonka és vak tornyok gerendái között. Ám emez öldöklő fantázia minden vére a logikába áramlik át. Mert Királynőnk mégiscsak századunk eszének gyermeke, még ha kissé hamarabb is született. Maradjunk azonban diszkrétek, nőről s nem mindennapi hiúságról lévén szó. Életkorát még halálában sem áruljuk el: tán a sír mélyéről is kinyúlna keze, hogy születése évszámát tőrrel levakarja, s csak a végső csend napjának dátumát hagyja ott.

Miután olvasóink érdeklődését (remélhetően) kellő módon felcsigáztuk: kilétét felfedve, Királynőnket leleplezhetjük végre.

...

Megjelenés napja: 
február 18.