...

Egyik vidéki útjáról hazatérve, Milánótól jó ötven kilométernyire, egy magas erdő borította hegy lábánál hirtelen megállíttatta kocsiját, és kiszállt. Bár nem kedvelte a testgyakorlatokat, s ha nagy ritkán sétára indult, jól nyesett, humanista ízlése, melyet még kormányzói korából mentett át mostani vadregényes korszakába, a püspöki palota oszlopos udvarából legjobb esetben a város valamelyik nyilvános, kitűnően gondozott kertjébe irányította, ezúttal mégis – maga sem tudta, miért – habozás nélkül nekivágott az úttalan, meredek kaptatónak, és csakhamar eltűnt ámuldozó kocsisa szeme elől, ki leselkedő fülével már csak gazdája egy-egy távolodó nyögését és fújtatását halászta ki az erőd sűrűjéből.

Az úttalan út kezdetben egy alacsony, de sűrű bozótoson át vezetett, melynek minduntalan visszaugró ágai bizonyára felbosszantották volna a szent püspököt, ha figyelmét le nem köti lábának fáradságos küzdelme a talpa alatt csúszkáló rögökkel és kőszilánkokkal. Volt olyan, amelyikről bizakodó, keskeny lába váratlanul lecsúszott, s fájdalmasan megrándult, egy másik minden várakozás ellenére szétmorzsolódott talpa alatt, és száraz homokszemeivel belecsikorgott sarujába. A szent püspök ilyenkor egyensúlyérzéke parancsára szétvetette két rövid karját, és belekapaszkodott a jobbról vagy balról kínálkozó legközelebbi bokorba, ez olykor megsegítette, máskor megszurkálta. Itt-ott csodálatosan könnyű pókhálók lengedeztek az ágak között, melyeket Ambrusnak a sok sírástól meggyötört szeme már csak olyankor vett észre, amikor rásimultak nagy orrára és beleszövődtek szakállába, s minthogy a szokatlan testgyakorlattól nyitott szájjal lihegett, fogaira és ínyére is rátapadtak.

– Megőrültem? – kérdezte magában a szent püspök, prüszkölve és köpködve. – Megőrültél, atyus? Mi keresnivalód van itt?

Ismerve hajthatatlan jellemét, még a legelvetemültebb ariánus eretnekek, de még a pogányok és a zsidók sem kételkedtek volna abban, hogy a szentatya folytatni fogja útját a magaválasztotta sivatagban. Ám a folytatás sem biztatott sok jóval. Ambrus a napsütötte, tüskés bozótosból egy idő múlva egy sűrű erdőbe jutott, melynek áthatolhatatlan lombsátra alá ritkán látogatott el a napfény; földjét nedves moha fedte be, melyen minduntalan megcsúszott a láb, s minthogy a hegyoldal itt még jóval meredekebb volt, a szent püspök égnek vetődő karjaival és lobogó tunikájával nemsokára egy kis vitorlás ladikhoz kezdett hasonlítani, melyet a hullámzó tenger ide-oda dobál. Egy-egy nagy ernyőjű gesztenyefa alatt elhajózva, melynek kis tüskés gyümölcsei kellemes gömbalakjukkal felkeltették figyelmét, a szent püspök elámult a természeti alakzatok csodálatos változatosságán s látszólagos ellentmondásain, s ha az út nehézségei nem kötik le szemét, fülét és kezét, bizonyára több hasznos gondolat sarjadt volna ki alázatos elképedéséből. Mert az igazat megvallva, Ambrus csak elvben szerette a természetet, Isten alkotását. A bükkök, az örökzöld tölgyek és a köztük feketéllő tengeri fenyők, a szilfák, juharfák és nyárfák árnyékában botladozva és csúszkálva, a fák látszólagos ártatlansága ugyan felkeltette irigy csodálatát, de a túlvilágon nem találva számukra helyet és rendeltetést, alapjában nem tudott mihez kezdeni velük, s inkább megfélemlítették, mintsem hogy megörvendeztették volna rendhagyó vadságukkal. Ha fáradságos kapaszkodása alatt van ideje az elmélkedésre, alázatos szívében bizonyára talál nem egy érvet védelmükben – azon kívül is, hogy az Úr teremtményei –, de testének nagy sanyargattatásában hamarjában nem fedezett fel más mentséget számukra, minthogy ledönthetők, szétfűrészelhetők és tetőfedő-gerendákat lehet belőlük faragni, vagy tűzifát aprítani. Mert ugyan mi egyéb haszna van a természetnek, mint az, hogy szembefordulhatunk vele és fellázadhatunk ellene, gondolta, egyik gyönge kezével egy százados tölgy durva kérgébe kapaszkodva, míg a másikkal kitörülte a szemébe folyó csípős verejtéket, s mit érne az ember, ha nem kelne fel ellene? 

Bár az is kétségtelen, tette hozzá gondolatban, hogy a természet egyik-másik eleme kiválóan alkalmas tetszetős jelképek kialakítására és még inkább arra, hogy hasonlatok formájában felékesítsük és megízesítsük vele eleven beszédünket, mivel az ember gyarló eredeténél és alkatánál fogva legtöbb emlékét még mindig az anyaföldből szedi; másrészt meggondolandó, vajon nem térítjük-e el épp ezekkel a vaskos emlékekkel az Úrhoz felkapaszkodó, amúgy is fáradságos útjáról. Mert ha igaz is, hogy a föld sötét és szomorú hely, miként ez az ocsmány erdő is, melyet senki emberfia nem választana lakhelyül, de vajon nem csábítóbb-e még mindig a tudatlan, durva ízlés számára a cinterem boldogságos, végső nyugalmánál?

A szent püspök ekkor megállt, mivel paenulája beleakadt egy ágba, és kissé el is szakadt, saruja megtelt kövecskékkel és porral, és lába és tüdeje ideiglenesen elerőtlenedett. Az erdő csöndes, egyenletes zúgásán kívül semmi hang nem hallatszott. A távolban, két fa lombkoronája között a napfénynek egy keskeny sugárnyalábja áttört a zöld sötétségen és egy kis rezgő aranyfoltot festett az érzékeny mohára; jó lett volna elpihenni rajta. – Íme, a hitvány test! – kiáltotta vagy inkább lihegte felháborodottan a szent püspök – máris pihenni akar! Pedig lelkem teljes erejével vágyódom arra, hogy folytassam utamat, bár nem tudom, hogy miért és hova? Mégsem hiszem, hogy az ördög akarna megkísérteni, mert az a hagyományok szerint a testben állítja fel ronda kelepcéit, testem pedig, úgy látom, hatalmasan tiltakozik. Tovább, atyus, ne hagyd magad!

Az erdő mind sötétebb és csöndesebb lett, a fák között sehol sem nyílt egy derűsebb, napsütötte tisztás, és egyetlen, vigasztaló, fehér fenekű őzike sem lépett ki a klorofilles homályból. De nincs erdő, melynek a lélek kifogyhatatlan kíváncsisága egyszer a végére ne járna, s a szent püspök is egy idő múlva szembe találta magát egy kopár sziklacsúccsal, mely közvetlenül az utolsó fák mögött rozsdavörösen meredt az égnek, a hegyesen végződő csúcs tetején egy keresztbe fektetett, nagy, kerek sziklalappal, mely úgy egyensúlyozott rajta, mint egy kissé félrebillent lapos kalap. Lehetetlennek látszott, hogy az ember akárcsak meg is közelítse, hiszen már magát a csúcsot is egy járhatatlan vörös kőgörgeteg folyta körül, mint egy gyűrötten aláhulló, kifakult bíborpalást, melynek ráncaiban és redőiben a gyakorlott hegymászó is csak nehezen jutott volna előre; ám a szent püspök úgy érezte, hogy még tovább kell haladnia, és így is tett. A palást legalsó széléhez jutva pedig megállapította – s ez is megerősítette szent makacsságában –, hogy az egyik ráncban vagy redőben egy félig-meddig kitaposott ösvény vezet a fej s a kalap felé, s ártatlanul örvendező szívvel elindult rajta.

Lent, a hegy lábánál a kocsis tudj’ isten mit gondolhatott, miközben a tűző napsütésben ostorával elpiszkálgatta a lovak faráról, vékonyáról és hátáról a dongólegyeket és szúnyogokat – melyek ugyancsak Isten teremtményei –, s e foglalatossága közben dél, majd délután lett, majd lassanként bealkonyodott, s Ambrus még mindig nem szállt le a hegyről. S valóban a nap már a látóhatár felé hajlott, mire a szent püspök vérző lábbal és kezekkel egy szakadékhoz ért, mely már közvetlenül a kalap alatt nyílt, s kör alakban átfogta a hegy csúcsát. Szerencsére a szakadékon, amely csak száz vagy kétszáz láb széles volt, ám ennél jóval mélyebb, egy függőhíd volt általvetve, nyilvánvalóan emberi kéz műve, s e tákolmány most már napnál világosabban jelezte, hogy a szent püspök okos lelke parancsára valamilyen hasznos cél érdekében indult el kora hajnalban a megközelíthetetlen hegytetőre.

A függőhíd azonban csak egy pallónyi szélességű volt, s nem bírt korláttal, szédülés nélkül csak behunyt szemmel lehetett rajta átmenni. A szent püspök behunyta szemét, és átment rajta. Feltehető, hogy a szakadék mélyén mérges kígyók nyüzsögtek, bár nem sok haszonnal, hisz aki belezuhant volna, amúgy is halálra töri tagjait az éles köveken, még ha estében fenn is akad valamelyik agávé tüskés leveleiben. A szent püspök azonban behunyt szemmel szerencsésen átjutott a függőhídon, s a szakadék túlsó oldalára kerülve, megállapította, hogy a látszatösvény jobbra kanyarodik, közvetlenül a kalap pereme alatt, s nyilván megkerüli az egész hegycsúcsot; de Ambrus nem jutott el a végéig, mivel már közvetlenül, az első kanyar után hangos asszonyi sírás és jajveszékelés ütötte meg fülét. A szent püspök megértette, hogy céljához ért.

A panaszos szó egy barlang keskeny nyílásából szállt ki. A barlang előtt egy kis kavicsos, köves térség nyílt, melyet a kalapszerű sziklalap, mint egy fedett terasz teteje, ügyesen megvédett az eső és a déli nap hősugárzása ellen, az alkonyi nap rézsútos sugarai azonban alája másztak, s megvilágították vörhenyes fényükkel. A szent püspök három élőlényt pillantott meg a teraszon: egy kis zöld gyíkot, mely mozdulatlanul feküdt egy áthevített kőlapon, és csak nyakának ütőere lüktetett ártatlan boldogságában, mellette egy ugyancsak mozdulatlan sündisznó, mely fekete orrocskája fölött apró élénk szemével, homlokát kissé összeráncolva érdeklődve figyelte a feléje közeledő sarukat, míg a túlsó oldalról egy nagy skorpió indult el Ambrus felé, felkunkorodó farokkal, melynek hegyes, hajlott tövise egyenesen a lábára célzott. E három állat szemlátomást jól megértette egymást.

A szentatya azonban annyira vágyódott már arra, hogy megtudja jövetelének okát és célját, hogy az állatokkal mit sem törődve, mondhatni csukott szemmel a barlang bejárata felé indult, s nagy sietségében egyetlen tekintetre sem méltatta a hatalmas tájat, melyre a sziklalap alól bőséges körkilátás nyílt: a környező hegyekre s völgyekre, a völgyekben ezüstösen kanyargó patakokra és folyócskákra s lent, a hegy lábánál, szédítő mélységben, az emberek műveire, a zöldellő gabonaföldekre és olajfaligetekre, melyek szabályos geometriájukkal kellemesen ütöttek el a természet fegyelmezetlen keze munkájától. Így természetesen eszébe sem juthatott az a közkeletű gondolat, hogy a teremtés óriási formáihoz képest milyen nevetségesen apró az emberi élőlény, s mily hívságos feladat volna, ha amazt akarná megismerni és birtokba venni, mielőtt önmagát hódítaná meg.

A barlang keskeny nyílásából kiszűrődő bűz már jó előre elárulta, hogy emberek lakják; emellett szólt az a körülmény is, hogy az asszonyi jajszó is innét csapott ki. Ambrus tehát megállt a bejárat előtt, és bekiáltott:

– Asszony, gyere elő!

...

 

Szerző: 
Megjelenés napja: 
december 7.