Ézsiás és Jeremiás

Délelőtt tizenegy óra, Szilveszter napján. De az égen semmi borulat.

Ahogy pedig az esztendő alkonyatához illenék.

Ellenkezőleg, égen s földön olyan ragyogás, hogy kucsmáját az ősz hajú férfi a homloka aljára igazítja, pontosan a két szemöldökére. Életében most először, s mégis azzal a mozdulattal teszi ezt, ahogy gyermekkorában a lóháton járó pusztai legényektől látta, amikor azok induláskor szétnéztek: merre is?

A vakító ragyogás oka, hogy ameddig a szem ellát, hó borít most hegyet-völgyet. Olyan hó mégpedig, amely tegnapelőtt esett le, s tegnap fagyott meg; gyémánttündöklőre.

Szemközt és kétoldalt végtelen messze ellátni. Messzebb, mint ameddig ellőttek a még lovak vontatta régi tömzsi ágyúk. Átlátni a széles vízen is, amely ettől a fehér és kék fényességtől szinte tiszta fekete.

De nagy gyönyörűséget arathat a tekintet hátrakaszálva is. Jobbra-balra magasabban hegyek, alacsonyabban dombok sorakoznak. Nem egy dombsor vagy hegyvonulat. Mintha különben különálló dombok és hegyek nyomódtak volna oly szorosan egymás mellé, mint a városokban a házak.

A hegyeket erdő borítja. A csúcsokon üdezöld fenyvesek, lentebb rozsdavörös makkos. Mert az télen is megtartja a lombját.

A fátlan dombokon a téli temetők ünnepiessége. Erre is, arra is, ameddig a tekintet elhord: temető és temető. Kápolnákkal, szinte egyenletes távolokban.

Ez ugyanis itt mind szőlőskert. A párhuzamosan nyúló bakhátak így behavazva teljesen a téli sírhalmokat idézik. Még a fejfa, a kopjadúc sem hiányzik. Szőlőkarók merednek, gyászosan; százezernyi.

Egy bejárhatatlan hősi temető.

Sehol egy élő lélek benne.

Csak az ősz hajú férfi töri előre magát, házügynöki minőségben. Most már botja is van. Egy tövében kiroppantott szőlőkaróval csökkenti a fáradságát.

Körül-körülnéz. Találkája van.

A faluban csak nagyjából mutatták meg az irányt.

Nem először jár erre.

Ha elér ahhoz a zsúpjavesztett, kéményedőlt présházhoz, amelynek árát és vételkörülményeit épp tudakolni akarja, „figyelje csak – ezt mondták neki –, honnan emelkedik füst, egy másik, arrafelé eső présházból”.

Itt hát az alku jövendő tárgya, a romos, de valamikor módosan szép présház. Megvan jó harminc méter is a hossza. A lecsupaszított tetőszerkezetével – a füstös szarufáival, szelemengerendájával – úgy hever ott óriási halcsontvázként, mintha a lenti víz vetette volna ki valamikor.

Hol vagyon hát most már a füst, amely odaigazítja az őskori cet tulajdonosához?

Ott van. Abban a kis völgyben.

Nem kéményből, nem is épületből emelkedik dugóhúzónak a kék égbe az az égkék füst (jeléül, hogy gyümölcsfatűzből származik). A szabadban rakja egy barátságtalan – mert még csak vissza sem köszönő – aggastyán.

Ez a présház távoli kisöccse sem lehet az előbbinek. Eredetileg sem lehetett több a domb partjába ásott voltaképpeni pincénél. Előtte csak akkora helyiséget építettek, ami a szerszámoknak, a permetezőnek, a borsajtolónak kellett.

De most ez is rom; oly alaposan, hogy terméskőből rakott egykori falai térdig ha érnek. Így a tulajdonképpeni pince ajtaja lett az egész helyiség bejárati ajtaja.

Ez előtt, vagyis hát a szabad ég alatt ég, a hajdani kis kamrában a gyümölcsfatűz; innen száll az a füst, melynek szép egyenességében mintha valamiképp köze volna az aggastyán némaságával, mozdulatlanságával is.

Mert első szava ez:

– Nem eladó.

Házinyúlszeme van: piros. Pedig csak a pillátlan szemhéja piros. Az a pirossága tükröződik a másként világoskék szemekben úgy, ahogy az ég pirossága a tavakban.

Az ősz hajú férfi türelmesen azt feleli, hogy akkor miért gyalogoltatták ki őt ilyen messze, ilyen hóban.

Az aggastyán végigméri az idegent. Csak aztán érdemesíti válaszra, ugyancsak türelmesen:

– Senkinek se mondtam, hogy utánam jöjjön. Csak azt mondtam: itt leszek. Csak a vőmnek hagytam meg, kijöhet a demizsonjával, ha akar.

De azért fölállni készül, a térdére nyomott tenyereivel. Darabonként egyenesíti ki, mint egy colsotokot, azt a hórihorgas deszkaszál termetét. Tudja az illemet:

– Üljön le, ha már itt van.

És befordul a pincébe.

Addig matat bent, hogy mire kihozza a csorba cserépkancsót, az ősz hajú férfi összebarátkozott a tűzzel olyanformán, mint egy kutyával: ágakat tör s nyújt a hálás lángok szájába.

– Ez a pince is a magáé?

Ezt ő csak bérli, évi fél akó borért tavaly óta.

A vendég nem kérdi, miért, mert az kérdezetlen is tudható.

Nyilván amott már az épület alatti pince se biztonságos; az is beázik. Mert ott a hordóknak szánt pincét nem a ház farában fúrták a földbe, hanem a ház alatt. Amitől az csaknem emeletes háznak látszik a nyitott tűzhelyű préstermével, a melegedőszobájával, amelynek kályhácskáját kívülről lehet fűteni, a tűzhely fölös parazsával.

– Meg akarja csináltatni? – kérdi a vendég.

– Miből?

A dolognak ezt a részét a vendég jobban ismeri a gazdánál is. Kellene a helyreállításhoz harminc-negyvenezer forint is.

– Nem bír ki az a présház még egy telet. Most még pénzt kapna érte.

– Minek?

Vagyis: mire neki a pénz? A válaszok közti szünet ebbe a szóba ezt sűrítette. És még mi mindent vele! Mire neki már ez az egész élet?

A vendég igazat ad ebben. Annak a pusztuló háznak az értéke nyolc-tízezer forint. Nem oszt, nem szoroz.

Igaz, hogy jövőre – az összerogyása után – még a telek értékét is csökkenti majd. Azzal a költséggel, amit a semmire se jó terméskőnek elhordása, a talaj elsimítás kívánna.

– Mennyi a szőlő hozzá?

– Ez a bor itt lőre ahhoz, ami abban termett, jó évben harminc hektó is! Azt a darabot megvették tőlem három éve, ezer forintért. Most legalább nincs már gond.

– Ezer forintért adta oda?

– Nem adtam, érthette; vették.

Ebből az érthető, hogy hál’ istennek, végül elvette, mindegy, hogy a téesz vagy az állami gazdaság-e. Arra már nincs adó.

Azóta se műveli senki. Nem érdemes. Ide már nincs gép, ide már nem jöhet föl a traktor.

Ezek a szőlők itt az erdő alatt halott szőlők. Ha a hó eltakarodik róluk, kitűnik, hogy azok a bakhátak négy-öt éve érintetlen bakhátak; ha nem tíz-tizenöt éve. Ez a talaj csak annak ad valamit, aki cserébe beleadja a vérét is. Igaz, hogy akkor folyó aranyat kap.

A vendég mindezt jól tudta. A fény felé tartja poharát, s a közelebbi szőlősorokra tekint.

– Ezt maga kapálta?

– Én; még az idén. Ez még az én vérem.

– És azután?

– Nekem már ide kigyalogolni is elég.

Szünetet tartott, így azt sem kellett szavakba foglalni, hogy aztán már nem lesz olyan jó bolond, aki azért fárad ide kapálni, hogy a magáét kapálhassa.

A vendég kiitta a poharát, de csak háromnegyedig. Ahogy az illendőség az ilyen alkalmi pinceszeren elvárja attól, akinek nem álltában nyomják kezébe az italt, hanem ültében, meginvitált vendégnek tekintve.

A gazda – tudván az illemet magára nézve is – tölteni akart. A korsó oly könnyen engedte emelni magát, hogy az aggastyán vitte be azonmód a pincébe újra tölteni.

A vendég utána.

A megkezdett hordó a pince mélyén volt. Gyertyát kellett gyújtani. Ezt a vendég vitte, majd tartotta magasra, amíg az aggastyán a lopóval bajlódott. A gyertya fényébe egy öreg szőlőkés is belekerült. A vendég leemelte a polcról. A sarló alakú nagy pengének belső része is, a baltácskául szolgáló része is csupa rozsda. A vendég mindkettőn végighúzta a hüvelykujját.

– Ezt is régen fenték.

– Pedig azt még én is fentem. Borotvaélesre.

– Dolgozott is még ilyen késsel?

– Amíg ezek az újfajta nyesőollók nem jöttek, csakis ezzel. Mert a régibb, a kisfejű ollónál ez még mindig többet ér. Maga honnan tudta, hogy valamikor az mire szolgált?

A vendég nem tagadta, hogy igazánból könyvből ismeri ezt a hűséges, de már rég nyugdíjba küldött szerszámot. Benn van a rajza már a hajdani rómaiak történetéről szóló könyvekben is. Pontosan ilyen késsel metszették, kacsozták, tetejezték már azok is a szőlőt. Ha ugyan már nem Noé apánk is.

Amire a szűkszavú aggastyán válasza az, hogy visszaereszti a hordóba az üveglopóval fölszívott bort, s a hosszú csövet egy másik – kisebb – hordó szádjába mélyeszti, miután abból a fadugót egy rövid nyelű kalapáccsal kiütögette.

– Ezt kóstolja meg.

A vendég visszaballag az ajtóhoz; poharát ezzel a borral is a világosságba tartja.

S íme, mellette áll az aggastyán, s poharát arca elé emeli ő is. De nem vizsgálásra, hanem koccintásra.

S mivel poharát az fenékig üríti, úgy illik, hogy a vendég a magáét is most fenékig ürítse.

Visszatelepednek a tűz mellé, amely türelmesen kushadt ugyan, de változatlan étvággyal kapkodja a most már kétfelől is felé nyújtott falatokat.

Másféle együttlétben ülnek most egymás mellett, mint az imént. Miért is a vendég így válaszol a gazda ezúttal való hosszabb hallgatására:

– Egy jeles napon sem tódult nálunk annyi nép a szőlőbeli présházakba, mint Szilveszter napján. Az ürügy persze megvolt. Ha más ünnep előtt nem is, ez előtt mindenki fölballagott a hegyre, hogy az új esztendőt borral köszönthessék, amikor majd benyit. Ilyenkor aztán rajzott a szőlőhegy, csaknem úgy, mint szüretkor. Rajzott, s ezt jobbadán a hangokból lehetett tudni. A köd megerősítette, szinte megsokszorozta a szót, főképp a nótaszót. Mert ritkán esett, hogy szilveszterkor napsütés volt.

– Itt soha.

– Hát törekedtek föl a meredekeken a polgárok, de a napszámosok is. Bot a kézben, tarisznya a nyakban, úgy, hogy a szíj a jobb vállon, maga a tarisznya a bal csánkhoz illeszkedve, tartalma szerint. Bár én láttam csutorát és fatallért vállon is; ennek szíja átalvetés nélkül függött, de csakis az egyik vállon. Magunknál se volt szokás hordó bort az otthoni pincében tartani?

– Csak amit egy tragacson letolok.

– Lagzira, paszitára, névnapra. Ami egy, legfeljebb két nap alatt elfogy. Mert a törvény az volt, hogy a jó gazda legalább kétnaponta menjen föl a hegyre, és tarisznyában, így apránként hozza le a bort. Az volt ugyanis a hiedelem, hogy a mi boraink nem bírják a szállítást. Hogy azokat itt helyben kell, a forrásukhoz mentől közelebb, elfogyasztani. Helyesebben a tengelyt nem tűrik azok a borok. Ezért jártak hozzánk borvételre a síksági kocsmárosok csakis szánon.

– Ide is.

– Merthogy az a bor, a mienk, főképp a jó minőségű, legfeljebb a szántalpat viseli el tükre vesztése nélkül; meg hát persze az emberi talpat, pintesüvegben, tarisznyában kuporogva. Ami nyilvánvaló babona.

A vendég elhallgat, önkéntelen, de ez a kis csönd teszt-nek bizonyul. Első alkalom, hogy a gazda kérdezés nélkül megszólal. Ő kérdez:

– Hogyhogy?

– Az emberek, de megye hosszat, nem azért kapaszkodtak föl csúszva-mászva azokra a hegyekre, mert olyan finnyás, olyan helyhez hű volt a boruk. Hanem azért, hogy ott fenn egymással találkozzanak. Ők maguk igyák meg kellemes társaságban azt a jó bort.

Csönd. A vendég csöndet kínál; hogy szóra bírja a társát.

– Beszélgetve, meghányva-vetve a község meg az ország dolgait! Nótázgatva is. Messze a csak maguk portája gondjaitól, az asszonyoktól.

Csönd. Eredménytelen most is.

– A babona meg csak okos védekezés volt, fifika. Mert hisz azokat a jó borokat mégiscsak lehetett szállítani. Mihelyt a nagyobb muszáj akarta. Anélkül hogy a bor a színét-tükrét elvesztette volna.

A csöndre most már tett a válasz. Tölt az aggastyán, mégpedig úgy, hogy a vendég pohara majdnem túlcsordul, aminek szintén megvan a maga kis jelentése.

– Hát ilyenkor itt is több volt a nép.

A vendég föláll, végigmegy a levegővé vált szobácskán, amelyben azért megvan az ágynak, az asztalnak s így az ablaknak-ajtónak is a helye, és kiáll a levegővé vált ajtó elé. Hosszan nézi a fekete karók, a fehér bakhátak hatalmas világát.

– Egy lélek sincs itt.

– Hacsak a vőm nem tiporog már valahol.

A csönd most a vendéget nógatja:

– Egyszóval ritkán volt úgy tele férfinéppel a falu fölött való hegyi világ, mint Szilveszter napján. Mivel pedig azon a napon mindig tejfehér ködgomolyok járták a tájat, ereszkedtek le szinte a kémények vonaláig, az ember azt hihette, hogy azok a felhőkbe tűnt hegyek nem emberi, hanem égbeli szótól, nótától és muzsikától hangosak. Mert Szent Szilveszter jeles napja volt a vándorlásra mindig oly hajlamos zenészeknek is. Országos szokás volt akkor Magyarországon, hogy a faluvégi hangászok újév napján is végigjárták a portákat, hogy jöjjön végre boldogabb esztendő. A szőlőtermő vidékeken már szilveszterkor megkezdték ezt a járkálást, a hegyekben, présháztól présházhoz.

– Így volt.

– Igen; a Szilveszter napi ködben csak férfiak, meg hát a magamszerű legények csúszkálták meg a hegyet. De újév napján, amely minden jó múltú ember emlékezetében napfényben ragyog, tarkították már színes szoknyák és kendők is a följelé igyekvő gyalogutakat. Mégpedig rögtön ebéd után, amikorra az éjféli misét kialudhatta már mindenki. Bordópiros, rozsdabarna, gálickék és pázsitzöld színben ragyogtak ezek a kendők és szoknyák a szinte lepedőként hófehérbe vont tájon. Mert a jó nevelésű emlékezet újév napját havasnak is őrzi. A szomszéd faluba csengős szánon illett menni sógort, nászasszonyt köszönteni. Sajnálni lehet valósággal, hogy elmúlott az a helyes időjárású világ.

– De mért kellett elmúlni annak? – néz először szemtől szembe a vendéggel az aggastyán. Mégpedig olyan hosszan, hogy a vendég megfigyelheti az öregség nedvesítette kék szemekben az alkohol pici halvillanásait.

– Tudja bátyám jól, hogy csak tréfából raktam össze ilyen mutatósra az emlékeket.

– Meg tudja még szűrni az eszem, mi a tréfa a maga szavában és mi igaz. Tudom én, hogy változik a világ, laktam magam is várost és nemcsak kaszárnyában, hanem…

– Hanem? Nocsak.

– Még segítettem is a világ változását. Amit én kérdezek, csak az, miért képes úgy megváltozni a jó is, amikor mindenki csak a rossz változását óhajtja? Amikor mindenki annyira jópárti, hogy még a rosszból is csak jót meg jót csinálna?

– De mégiscsak a jó szaporodik.

– Ha! Tréfából-nem tréfából muzsikáltatott maga angyalokat a szilveszteri faluja fölött, de az újév valósággal itt is úgy volt, ahogy maga mondta. Kint volt itt a szőlőben az egész falu. Mert itt meg az volt a ráadás szokás, hogy akkor kóstolta meg mindenki legkésőbb a másika új borát. Ha előbb nem kóstolta meg persze!

– Szép hangulat lehetett.

– Hát abban maga nagyon téved, hogy annak a kóstolásnak az italozás volt a nyomója. Pálfordulásig még lehet javítani a boron; a fejtéssel. Az a pincejárás olyan volt, mint a kórházi vizit. Tanácsadás, bajmegelőzés. A bor gyógyítása.

– Dicséretes szokás.

– Most meg tudja, ki lesz kint holnap ezekben a végtelen mezőkben? Senki. Mert én se jövök ki többet. Az lesz, hogy tán soha életemben nem jövök ki többet.

A vendég a két megszomorító közül a kevésbé fájdalmas fonalát veszi föl. Hogy a másiktól eltávolodjanak.

– Hány présház van még itt „működésben”?

Csönd. De ezúttal a számolgatásé.

Az aggastyán azzal segíti az agyát, hogy föláll, kimegy a rossz pince elé. Csontos mutatóujja olyan hosszú, mintha sárga bambuszpálcikát tartana a kezében. Meghordja tekintetét a kétoldalt szinte festményként feszülő vidéken. S mint a földrajztanár a térkép előtt, úgy bökdös szabályos közökben. Apró kereszteket rángat a levegőbe.

– Az is üres. Az is üres. Az is. Az is.

Nagy ritkán megáll.

– Az jövőre lesz üres.

De az is üres. Az is; az is; az is.

Huszonnyolcból huszonhat.

És legyint, noha még volna számlálnivaló.

A saját présházát nem keresztezte meg.

De most rajta pihenteti szemét.

– S az mind eladó?

– Abból maga egyet se vehet meg, de soha.

– Miért? Kinek kellenek?

Elfutja arcát hirtelen a vörösség.

– Mert az már mind az ördögé. Mert azt maguk már mind a poklok keserves fenekére hajigálták!

A vendég nem érti. Oly komolyan nem érti, s ez, úgy látszik, a vendég arcára is úgy kiül, hogy az aggastyán csillapultan magyarázza, egy nyelés után:

– Nincs gazdájuk. Eligényelték mindet. De gazdája egyiknek sincs.

– Hát az hogy lehet? – tetteti magát a vendég.

– A gazda az, aki bekapálja a szőlőt. Van gazda ott, ahol a szél elhordja a tetőt? Elhordták a hordókat, a csántérfákat, de még a puttonyokat is – tüzelni, és még csak az ajtót se zárták be. Ha ugyan nem vitték el az ajtókat is! Senkié az mind, a gyehennáé, de már örökösen.

A vendégen most már látszik, hogy ismeri az ügyeket. Kérdése szakszerűen hangzik:

– A tsz-ek nem adhatják el a föl nem használt ingatlant?

– Csak a minisztériumnak meg még az ördögök karának nem tudom milyen engedelmével. Ami sose jön meg, ha maga Szent József kérné is, Jézus Krisztus protekciós aláírásával.

– A magáé mért eladható?

– Mert én nem adtam be.

– Nem írt alá?

– …Nemm!

Csönd következik. De a vendég csak belevág, ha rajta a sor.

– Bántották?

Főrázás; lapos pillantás.

– Csak a kályha mellett állattak.

Most pedig a vendég jól teszi, hogy hallgat. Hogy elképzeli, a csöndes bólintgatása közben, hogy mi lehet amögött, ha egy nyolcvan körüli öreg addig vall, hogy azokban a napokban a kályha mellett állatták.

Végül mégis ezt mondja, miután megjáratta szemét az öreg arcán, úgyhogy tekintetük is találkozott, egy villanatra.

– Volt egyszer egy teória. Hogy az országok vezetése előbb-utóbb azok kezébe jut, azok „uralkodnak”, akiké a termelés, akiktől az ország ellátása függ. Mióta világ a világ, az országokat a parasztok látták el. De soha egy fél napig nem uralkodtak. Óriási félreértések voltak.

– Értek én mindent.

– Elmúlhatnak a félreértések.

– Amit a sátán súg?

– Istenhivő, bátyám?

– Sátánhivő! Pokolhivő!

– Az ugyanaz. Aki a poklot hiszi, az eget is kell hogy higgye. És végül is valami jó célban hisz.

– Már csak a sátán súg.

– Tán csak azt halljuk. Mink, öregek. Mert megkeményedett a fülünk. A fiatalok tán jobb hangokat is hallanak. Egész bizonyos, hogy hallanak.

– Ha volnának.

– Kik?

– Fiatalok! Hol vannak még fiatalok? Fiatalok már nincsenek. Rádió van; televízió; mozi.

– Hol?

– Mikor én fiatal voltam, vasárnap mindig táncok voltak, azokon mindenki ott volt, mert három helyen is volt muzsika. Még a réten is, ott táncoltak meg játszottak a fiatalok; a gyerekség meg kergetősdit játszott. Az öregek meg nézték. Nekik az volt a szórakozás, nem az a mozi. Meg a színház, mert már azok is járnak.

– S az baj?

– Játsszanak csak maguknak, az nem az én szememnek, fülemnek való, az a sok álruha. Mert az mind álruha. Álbeszéd.

– Hát mi volt való?

– Tudja maga azt nálam is jobban. Hogy az ember csinálja, aminek örül. Meg amit a családja csinál neki. Az a sok komáskodó összejárás, fölköszöntés, szíveslátás. Nemcsak vasárnap. Az a sok jó ünnep.

– Már ünnep sincs?

– Hol vannak? Már ünnepek sincsenek. Mit pihenjen ki az ember? Mire?

– A fáradságát; az csak van. A munkáját.

– Ha a dolog olyan volna! A dolog is más. Dolog sincs.

– Nekünk, öregeknek. De a fiataloknak!

– Kereset van! Meg a nagy számítgatás. Térképezés. Szaladgálás, dobolás. Aztán egyszerre puff, cserépben az egész; mint itten is; szemmel láthatja. És utóján ember sincs. Én mondom magának, nem lesz utójában eleven élet se más, mint amit az ürgék meg csókák tesznek. Nyáron ürgék, télen csókák.

– Túlzás.

– Járdigál majd ott a völgyben a pöfögő masináján egy lakatos. De itt az emelkedőben még ürge és pocok se lesz, azt is fölfalják a rókák. Soha ebben a létezésben nem volt annyi róka, mint most. Csak csókák lesznek meg varjak. Eleszik innen azok még a lakatost is.

– Ez már igazán túlzás.

– Gépek lesznek, ameddig lesznek.

– Hogyhogy ameddig? Meddig?

– Úgy értse, ameddig a meredeken fölhatolnak. Ahogy itt például sose lehetnek. Meg ameddig a művelnivalóhoz ők is odaférnek. Mert ugye, a cseresznyefához nem tudtak odaférni, mi? Na? A cseresznyefa, ugye, az kibabrált velük, haha!

– Mit csinált a cseresznyefa?

– Nézzen itt végig. Csak itt, ahol a szemét végigviszi, van legalább félezer cseresznyefa meg meggyfa. Az mind szedetlen lesz a világ végéig már. Tűzrevaló! Azokról ebben a most múlt esztendőben egy marék eladásra való meggyet vagy cseresznyét le nem szedtek. De tavaly sem. Tudja, miért? Én tudományosan is megmondom magának.

– Világszerte így van. Cseresznyét szedni nem fizetődik ki.

– És meggyet se?

– Úgy látszik, azt se. Aprólékos munka. Egy órának a munkabére több, mint amit a szedeményért adnak a piacon.

– És a ribizli? Lát maga már a piacon ribizlit? Az én gyerekségemben még somot is árultak.

– Kökényt!

– Itt már a szilvát is a földön hagyják.

– Pedig azzal még szekereztek is! Lisztért cserélték.

– Jöjjön ide nyáron, s majd látni fogja, mi van rohadóban csak sárgabarack a fa alatt, de még a duránci is!

– Ha egyszer nincs, aki fölszedje.

– És az sincs, aki megegye? Az se, az a sok kis aszott gyerek, mint az én egy szem unokám is, a városban?

– Minden gyereket nem lehet idevonatoztatni Pestről, hogy szedjétek magatok!

– Pedig az aztán az igazi. Evett maga már úgy cseresznyét, hogy ágközben ült, és kampóval húzogatta magához a hegyit?

– S az embert az anyja tette föl?

– Vagy mi nyomtunk le egy-egy jó teli ágat a lent álldigáló jegybelinknek, mi? De már az ojtott barack is a földön rohad, majd megmutathatnám azt is, hány helyen itten!

– Mindenütt a világon, mondtam már. Hallott maga már termő olajfákról? A spanyoloknak, a franciáknak az a disznó, arról csorog nekik a zsír, vagyis az olaj – ingyen! Mert azt még kapálni se kell; szedni se. Akkor jó, akkor jó érett, amikor magától lepotyog. Hát azt se érdemes már fölszedni. Sajtolni, szűrni, kannázni, szállítani. Olcsóbb az import.

– A margarén. Hát lehet jó vége annak, ha Isten nyújtott ajándékával így bánik az ember, maga nagytudó?

– Az ősök ajándéka az, nem az istené. Azoké, akik a szemzést meg az ojtást meg mind a többit kitalálták. Akik aztán azt apáról fiúra továbbadták, észrevétlen szép örökségül a fejünkbe rakták.

– S amit onnan a sátán most kifú! Szőlő sem lesz. Bor se.

– Nono.

– És ha szőlőt szedni se lesz kifizetődő? Kacsozni, tetejezni!

– Azt meg fogják oldani, ne féljen.

– Kitalálják a szőlőszedő gépet? Forgattam én a fejemben. Több csínja-bínja lenne annak a gépnek, mint amivel majd fölmennek a holdra. Csak menjenek! Ott tán más lesz az élet.

– Én nem is azért hagynám el azt a szőlőszedő gépet. Hanem a szüretekért. Azok voltak csak a jó vigalmak.

– A szüretek! Mikor látott maga szüretet? Csak messziről is olyat, amilyet még az én apám is rendezett, birkagulyással, puskadurrogtatással, nótával a sötétben ilyen egy tűz körül, mint ez is? Nem is fog már maga sose látni igazi szőlőszedést. Szüret sincs már. Semmi sincs. Nem is lesz már soha.

– Bor mindig lesz. Az lesz, bizonyosan.

– Kinek? Meg tudja maga majd azt fizetni? Pálinka lesz. Az lesz. De gyárból az is, nem körtéből meg szilvából. Lesz élet. De kinek? Mi öröm lesz? Élni se érdemes.

– Hát azon mérve, mi az öröm benne.

– És mi máson méri, maga nagyokos, aki messziről jött? Csak nézem ezeket, akik ilyen csúnyára csupaszították az ennekelőttieknek ezt a szép tündérkertjét, itt az erdő alatt. Megtudhatják ezek valaha, hogy mi volt az élet, ha ilyet bírtak mívelni?

– Az érdeküket követték.

– A sátánt követték, csakis. A moziba. Az sürgette őket, hogy el minél előbb a munkától. Még csak nem is a kocsmába, hanem a moziba. Elhagyja a nép a falut. El. Egy alagúton át! Aki járni kezdett abba a büdös sötétbe, arról én előre megmondtam, de mindről, egyszer csak nem jön ki belőle, azon át egyszerre csak Pestre esik ki.

– Ezt már nem írom alá. Van mozidarab, amit kétszer is megnézek. És ki nem szeret minél előbb túllenni a munkán?

– Az állat. Így, ahogy hallja, ha megorrol is. A buta állat, akit hajtanak a dologra, aki nem ésszel dolgozik, aki nem kedvvel, akarom mondani, nem kedvire csinálja.

– Értem, értem.

– Akkor mit repetáltatja? Mért teszi butának magát maga is, aki pedig megkapta velem együtt ezüstben a nyugdíjat oda, ahol nem kopasz a fej.

– Ki dolgozhat kedvére? Mikor lesz az?

– Hát akkor mire tör az emberiség? Mért vallották annyian, de még én is, hangos szóval is, hogy lehet jobb világ? Hogy nem vagyunk világ fogytáig ökör mód járomra ítélve, a nehéz kín meg a buta munka jármára?

– A munka, az mindig kín. Az elől mindenki húzódik. Elmenne, de vígan, mindenki a munka temetésére. De senki a lakodalmára. A szaporítására. Örök törvény ez.

– Itt meri ezt mondani, ezen a szent helyen? Hát valósággal csoda, hogy nem nyílik a lába alatt meg a föld, ez a tisztességes, jó föld ilyen legyalázásra! Nézzen körül! Tudja, milyen paradicsom volt ez a legmesszebb ántivilág óta, amire a mi öregjeink öregjei csak visszaemlékeztek? A dolognak igenis milyen lakodalma? Mert ide mindenki úgy jött dolgozni, mint a táncba, kedvvel előre! Na már most mondja meg, száz éve egy kétkilós kapa nem volt éppúgy két kiló, mint ma?

– Valószínű.

– Könnyebb volt azt akkor emelni, mint ma?

– Nem lehetett könnyebb.

– Hát akkor mégis mért volt könnyebb? Úgy értem, a kapálás. Mert az volt, én mondom magának.

– Hogy száz évvel ezelőtt hogy volt?

– Ahogy még az én gyerekségemben is volt, ne mutassa magát itt megint butának. Azért, mert az emberiség még ésszel élt. Meg tudta csinálni, hogy a nehéz munkát is könnyen csinálta. Megmondjam, hogy hogyan? Hogy úgy csinálta, hogy kedvvel csinálja.

– És most már nem csinálja?

– Mért nem csinálja? Itt van ez a vőm. Pesti állása van. Ez az én lányomat még a földért vette el. Na, jól fogja föl. Azért, mert szerette a földet, s látta, hogy az én lányom is szereti, hát összeegyezett a természetük másképpen is.

– Mennyi földet adhatott még neki vele?

– Még most sem érti. Nem a föld kellett annak, hanem a földdel való dolog. Köllött is annak föld! Több volt neki, mármint az apjának, mint nekem. De az még egy vasárnapra is lejárt, hogy kijöhessen a szőlőbe – a magukéba akkor még –, hogy kötözzön, messen, tetejezzen, de itt volt az már a pirkálásnál. „Ez az én pihenésem, apa” – mondta, amikor már az enyémbe is bejárt, a lányommal együtt.

– S most mért nem jön ki?

– Mert már a lányom sem jár le. Így van. Így van ez az egész világon, tudom. A nép elhúzódik a falukból.

– A világon ugyan már egyáltalán nem úgy van, de azért maga csak mondja, hogy maguknál hogy lett.

– Hogy mi jó nekik abban a savanyú pesti lakásukban, nem tudom. De most már nyárára sem igen vannak itt. Moziba járnak, csakis, színházba, ha van idejük.

– Végezzünk már egyszer azzal a híres pesti mozival meg színházzal. Hisz moziba itt is járhatnának, színházba pedig ők Pesten se járnak, az illetékesebbek, a színigazgatók jajsiralmai szerint. Az igazság, hogy sehova se járnak. Elmennek az irodájukba morogni, aztán hazamennek zsörtölődni, s álmuk az, hogy a két hely között az utat ne villamoson tegyék meg, állandó dörmöghetnék közben, hanem a saját autójukon, ahol is az ablakon át szidhatják az előlük nem elég gyorsan félreugró gyalogosokat, vagy a mindig szabálytalanul előző többi autóst. Illetve autót. Mert ott is már a gépet látják, nem az embert.

– Ezt én is szó szerint így aláírom. De azért ide már senki sem jár le egy kis örömkapálásra. Annak a pincének sincs már gazdája – mutatott az öreg egy az imént kihagyott házdüledékre.

– Mindenfelé így van ez?

– Itt mindenfelé.

– Mert másfelé is.

– Pedig kár érte.

– Nemcsak kár, hanem fölháborító. De ha egyszer ez igazán nem fizetődik ki!

– Az se igaz.

– Nem igaz?

– Akkor mért csináltak annyi intézkedést és rendeletet a mesterséges megnyomorításukra? Mért nem hagyták rá a parasztokra, hogy maguk rájöjjenek, nem éri meg a leves a húst? A kapálás a bort.

És a vendég egyszerre megint nekivörösödött. Úgyhogy föl is állt; olyan mozdulattal, mintha a fejébe szökkent vér rántotta volna a magasba.

– És a házak előtt a virágoskertek „kifizetődők”? Hát még az állomáson, ahol napszámos kell a gondozásukhoz? Meg a városokban a parkok, azok a valóságos kis rózsakertek? Azoknak megvan a pénzre váltható hasznuk? Azok illatáért meg a szép színeikért talán fizet valaki?

A házigazda csak nézte a nekibuzdult vendégét. Az föl-alá járt, úgy mondta.

– Mintha a munkában – hányadszor kezdjem újra?! – csak az számítana, hogy kifizetődik. Mintha más aztán nem is serkentené az embert! Kifizetődik, amikor az a szegény, agyonhajszolt asszony is félórákat eltölt, hogy a gyereke haját szép sávosra fésülje? Ott hol a haszon? De mi voltaképpen az a híres haszon itten miközöttünk? Megiszom örömest ezt a jó kis bort itt magával ennél a tűznél. Ez a haszna annak, hogy kapáltam. De én örömest kapáltam is, ha nem kellett nagyon megfájdítanom a derekamat bele. Azt pedig én parancsoltam magamnak, kapálok-e derékropogással is, vagy már elég. Vagyis, ha csak addig csináltam, amíg örömest csináltam, nekem már abban a minutumban haszon is volt a dolog. Az nekem már akkor kifizetődött. Nemcsak akkor, amikor pénzt is számoltak a markomba a boromért. Így van?

– Így, így! De mennyire. Szó szerint ezt mondom én is a vőmnek. Mondtam tavalyig.

– És most már miért nem mondja?

– Mert lemondtam. Lemondtam én már az egész emberi nemzetről, uram. Ez már menthetetlen. Ebbe már beleesett kikúrálhatatlanul a rossz.

– Ezt meg mitől mondja olyan biztosan?

– Mert így van ez az egész világon. A parasztot már sehol se hívják senkinek se. Annak már bealkonyodott, mindenütt. Olvasó embernek nézem magát. Olvashatta eleget. A világon mindenhol kihalnak a faluk.

– Olvasni olvastam, de látni ezt a dolgot ilyenformán nem láttam sehol. A falvak már sehol se néptelenednek. Tisztulnak, egészségesednek, virulnak.

– Hol?

– Amerre én csak a világban jártam, értelmes népek közt. Akik az eszüket is használták.

– Mikor látta ezt? Az antivilágban. Azóta történt a katasztrófa!

– Épp azóta történt a javulás. A századforduló körül valóban volt egypár vidéke a világnak, ahol bajba kerültek a falvak, a parasztok. De aztán hozzányúltak a bajhoz, kézbe vették egy kicsit a sorsukat.

– Hol?

– Épp ahol nagyon égetett az a szerencsétlen helyzet.

– Én erről most hallok először.

– Mert erről nem beszélnek, akiknek csak a rontáshoz van képzelmük meg indulatuk. Mert hát bizonyos, hogy kényelmes. Rontani, rontani, ma ezt rúgni szét, holnap azt, és szájalni, hogy mi minden fog jó fakadni mindannak a helyén. Szemmel láthatja, mi fakad. Egész megyényi területen nincs egy tizednyi szőlő, mint száz éve volt. Bojtorján van, bodza, sőt gyalognád, várva a szüretet a régi szép vágókban. Legalább kijönnének, és megnéznék a „munkájuk” eredményét. De minél hamarabb.

– S mire volna jó?

– Hogy abbahagyják végre. Hogy azt csinálják, amit kell. Telepítsenek a tágas hajlatokban, ahova odafér a gép, de ezeket a szép emelkedőket, ahova az ember is zihálva jut föl a kanyarokban, hagyják meg azoknak, akik ezt tudják csinálni.

– Most már hiába hagynák.

– A rosszat sose késő abbahagyni.

– Most már ide senki se volna jó bolondnak visszajönni. Itt már sose lesz élet. Látja, még az az élhetetlen vőm se jön már ki ide.

Ezt pedig nem másért mondta, hanem azért, mert egy demizsonos ember épp abban a pillanatban állt meg a hajdani küszöbön.

A vő. Az öreg házigazda olyan öreg volt, hogy veje láttán is először az ellene való indulata jutott a fejébe, s nem a valóságos alak.

Jó kiállású, de a nyurga termetén behúzott fejet s szép varjúorrot viselő ember volt a vő. Nem lehetett kedélytelen természet, mert köszönés helyett is mindjárt a barátkozást nyújtotta az idegennek egy tág vigyorban.

– Hallom már innen a dombélről a nagy igazságtevést! Még álldogáltam is itt egy kicsit a ház sarkánál, hogy mentől jobban okosodjak. Tíz év óta összesen nem tett ennyi beszédet a papa. Csak nem régi harcostársak?

A házigazda nem válaszolt. És szája környékére egyszeriben az a némaság hidegedett vissza, melyet a vendégnek sikerült megtörnie. Olyan pillantást vetett, mint akit lelepleztek, s aki további leleplezéstől tart.

De a vendégben nem csitult le a beszélhetnék. Elmondta ittléte célját a vőnek is. De mi mindent nem keverve ezúttal már hozzá!

Igen, úgy van, pincenézésben járja ezeket a dombokat. Valami présházat szeretne a használatból kicsöppentek közül. Nem baj, ha egy kicsit már megroggyant is, csak a tetejét lehessen olcsón rendbe hozni, hogy az épület maga megmentődjék. És úgy-ahogy lakni lehessen benne. Meghálni legalább, ha csak a padlásán is! Mibe kerülhet az most errefele, amikor ilyen százával is van? Lehet hozzá egy kis darab elhagyott szőlő is. Nem baj, ha akár öt éve nem látott kapát meg csípőollót.

Ahogy a présházat, lassanként tán azt is rendbe tennék a fiatalok.

Mert nem magának keresi azt a megjavítható pincét ő. Hanem valamelyik unokájának. Maga se tudja még, melyiknek. De valamelyik csak kapna rajta, ha egyszer a horgot elébe vetné.

Van köztük, az unokák közt olyan, aki épp most készül férjhez menni. A vőlegénynek minden álma egy motorbicikli vagy egy kis autó. Legelőször tán azok előtt lehetne megcsillantani, micsoda örök kirándulási cél Veszprémből szombatonként ideszaladni, itt tölteni a hétvéget erdő alatt, tó fölött! Ő aztán, a nagyapa, maga is ki-kijönne velük, esetleg egy-két hétköznapra is itt ragadna, rendbe tenni az elhanyagolt fákat, a tőkéket… Újrakezdeni, ami egyszer az ősök gondja és öröme volt.

Nem, nem a saját őseiről van szó! Valamelyik nagyanyja ugyanerről a környékről származott el, de nem azok emlékezetére képzeli ő el ezt a visszatérést.

Mert ha azt a Kati nevű unokáját nyárára ide tudná ő telepíteni egy ilyen öreg, de gyönyörűséges présházba, bizonyos, hogy a többi unoka is ki-kijönne ide. Lassanként ki-kijárnának. Valóságos kis kirándulóközpont alakulhatna itt. Mert pénze ugyan neki csak egy ilyen pincére van, de ha az meglenne, mások számára is lehetne amellé még egy-két ilyen romhalmazt szerezni. Azoknak a rendbetevése már igazán gyerekjáték lenne. Maguk az unokák is megcsinálhatnák a barátaikkal szombatonként, vasárnaponként, szórakozásból. Vagy a szabadságuk alatt. Mert hisz ennek az első kijavítottnak átmenetileg akár a padlásán is ellakhatnának.

És ha az ő telepük sikerül, micsoda példa az mindenkinek!

– Micsoda példa?

– Hogy kicsiben is újra lehet kezdeni, amit nagyban, akármilyen nagyban, elrontottak.

– Hogy az unokák települjenek ide vincellérnek a régiek helyébe?

– Azt nem mondom. Csak a maguk módján népesítsék be ezt a gyönyörű, de látni is siralom tájat. Hozzák ide az eltölteni való idejüket. Akkor talán a falusiak is visszahozzák ide a magukét. Megindul valami élet. Ahol egyszer valami élet jókedvűen fészket ver, onnan még csodák is kirepülhetnek.

– Hány pohárral ittak meg eddig? – kérdezte erre a vő.

– Mert olyan badarság, amit beszélek?

– Álom! – mondta jóakaratú megvetéssel a vő.

A házigazda teletöltötte az ő kettejük poharát.

– Ha te is akarsz, hozz magadnak.

A vő bement a pincébe, s tartotta a maga poharát is az öreg elé.

– Az álom a legjobb kalauz – mondta a vendég. – Nem az éjszakai álom. Hanem amit ültében-jártában csinál magának az ember. Magának meg a világnak.

...

Szerző: 
Megjelenés napja: 
december 29.