...

TENGELYIG a sárban, lőcsös parasztszekér vánszorog az országúton, az országos esőben. A gubás parasztkocsis mellett úrforma ember, az egykedvű magyar mintaképe, szűrben, kucsmában. Szenvtelen fölénnyel néz előre s tűri a jeges eső ostorcsapásait. Ez Csapó Sámuel, a tolmács.

Hátul – fonott kosárülésben – töpörödött alak. Első pillantásra asszony is lehetne. Óriási tarka paraplét tart; kalpagja fölött még vastag hárászkendő védi a fejét, az arcát. Az egész ember nyakig be van bugyolálva egy jókora lópokrócba.

A göncökből csak a szeme csillog elő.

Bem öreg, okos szeme. Most tanulja, most olvassa az országot. S vési szinte szemmel láthatóan a fejébe.

Bólint a nyomorult kalyibákra, az ezek sora után feltűnő túlságosan pompázatos barokk kastélyra: ezek szervesen összetartoznak. A novemberi sárban mezétlábas parasztlánykák állnak; arrébb – egy falu elején – jól megácsolt akasztófa áll; valamikép ezek is összetartoznak. Az okos öreg tekintet ezt fejezi ki.

A szekér most valami majorság zsellértelepén halad: két sor kéménytelen, kerítéstelen vályogviskó között. A füst – itt-ott – a tető zsuppján keresztül szívárog, vagy az ajtó felső részén ömlik ki.

Sovány gyerekek szaladnak a kocsihoz s lépegetnek mellette. Nem kéregetnek, ahhoz is elesettek; csak néznek. Megteszi azt néhány mezítlábas asszony is.

Bem:

– Ilyen a híres Magyar Alföld?

Egy mezétlábas férfi három rossz gebét vezet a határban. Távol gémeskút.

Csapó:

– Igenis, tábornok úr, télen ilyen a híres Magyar Alföld.

– És a csikósok, a ménesek, a regényes betyárok, a büszke és bátor nép?

– Azok csak nyáron vannak, tábornok úr.

Bem:

– És télen?

A tekintet közben körbe fordul. Messze szélmalom.

Csapó:

– Télen ezekké alakulnak.

Megérkeztek valami pusztai fogadó elé. Ott még több kíváncsi gyűl utas meg szekér látni.

Bem:

– Kérdezze meg tőlük, nekik mennyi földet hozott a szabadság.

Közben a csárda és környéke majdnem Petőfi versei szerint felismerhetően.

Csapó:

– Tábornok úr, engedelmével, nem kérdem meg tőlük. Magam is tudom. Ezeknek semmi földet nem hozott.

– Hogy-hogy?

– Mert földet senkinek nem hozott. Csupán a telkes jobbágyokat erősítette meg az eddig is művelt birtokaikban s mentesítette őket a szolgáltatásoktól. De ezek itt nem jobbágyok, hanem urasági cselédek.

Bem:

– Hát akkor ezek bajosan fognak harcolni a veszélybe jutott szabadságért.

Csapó:

– Szabad egy megjegyzést, tábornok úr?

Bem:

– Tessék!

Csapó:

– Az a különös cirkonstancia mutatkozik, hogy épp ezek legényei jelentkeznek leglelkesebben a honvédhadba.

– Nem volna tehát jó ezeknek is földet adni?

– Akkor meg a földesurakat kapnánk a nyakunkba. De beérnék ezek kevesebbel is.

Bem közben egymásután veszi szemügyre a jellegzetes alföldi arcokat.

– Mivel érnék be?

Csapó:

– Ha például leszállítanák nekik egy kicsit a só árát. Mert ezek itt só nélkül főznek.

Egy kislányhoz fordul:

– Mikor ettél utóljára sózottat?

A kislány szégyenlősen elbújik, de anyja köténye alól kipislant.

...

Szerző: 
Megjelenés napja: 
március 14.