...

38

 

Árvaiék életének rendje beállni látszott. István eljárt dolgozni. Anna vezette a háztartást és gondozta a gyerekeket. Nagy teher nehezedett a vállára, és hordozásán csak az enyhített, hogy a két iskolás, Imruska és Bözsike iskolaidő után délutánonként besegített neki. Imruska fát hozott fel, tett a tűzre, elugrott a boltba, ha valami apróság kellett, de hathatós támogatást igazából Bözsikétől kapott. Az, ha kellett, pesztrálta Ilont és Jancsikát, és elvégzett komolyabb házi teendőket is, főzéskor előkészítette az alapanyagokat, mosogatás után eltörölgetett, takarított, leszedte a kötélről és behozta a megszáradt ruhákat. Júniustól meg még többet, szinte korlátlanul állt az anyja rendelkezésére. Megkezdődött a nyári szünidő, nem kellett többé iskolába mennie, otthon volt, mellette.

Imruska is megszűnt iskolába járni, de neki nem lett több szabadideje. Nagyobb külső kötöttséget vállalt, és másképpen, mintegy magasabb szinten tette magát hasznossá. Amit csinált, azzal közvetlenül nem könnyítette meg az anyja dolgát, ellenben, ha szerény mértékben is, de a maga módján hozzájárult a családi kassza gyarapításához. Nem mintha teljes mértékben felfogta, átérezte volna ittlétük értelmét, a spórolás fontosságát, vagy hogy mit jelent az, hogy ha elérték céljukat, akkor hátat fordítanak Amerikának, és visszatérnek Magyarországra. Csupán pénzt akart keresni, hogy több pénzük legyen, mert ha több van, akkor neki is több a zsebpénze. Evégett elszegődött a Limoneriába citromot, narancsot szedni. A Murányi lányoktól vette az ötletet, akik egy ideje már ott dolgoztak az anyjukkal.

A vállalatnak voltak rendes idénymunkásai, nem csak alkalmiak, mint ők, de mikor a munka dandárja volt, mikor több kéz kellett, a szünidőben gyerekeket is alkalmaztak. Nem csupán rákényszerültek erre, de így jobban is jártak, mert költséget takarítottak meg. Ugyanazt a munkát végeztették velük, mint a felnőttekkel, de jóval alacsonyabb bérért. Imruska erről először nem tudott, de ha tudott volna, akkor sem hátrált volna meg, akkor is beérte volna annyival, amennyit adnak. Ez kevés volt, de pénz volt, azonkívül változó összegű, mert a teljesítménytől is függött, attól, hogy hány ládával tud szedni egy nap. Ha nagyon igyekezett, jól alakult a ládaszám. És ő igyekezett, hajtott szinte megállás nélkül reggeltől estig. Ki is fáradt alaposan mindennap, néha annyira, hogy alig bírt hazavánszorogni, és otthon tisztálkodás és vacsora után rögvest az ágyba esett. Még álmában is citromot, narancsot szüretelt. Alva olykor ki is szállt az ágyból, hogy felmásszon a nem létező fára, és addig mímelte a mozdulatokat, míg fel nem döntött valamit, és az anyja, aki meghallotta a zajt, át nem jött és vissza nem vezette.

De kelt korán, mindennap, fogta a dinnerpailjét, amely az apjáé volt Toledóban, és ment, csinálta kitartóan, jókedvűen, noha másfelől éppenséggel nem nagyon örült a szünidőnek. Jó bizonyítványt hozott haza a tanév végén, de sajnálta, hogy alig szokta meg az új iskolát, a tanárait, az osztálytársait, máris véget ért a tanítás. Már barátokra is szert tett. Megbeszélte velük, hogy a szünidőben is tartják a kapcsolatot, hogy vasárnaponként találkoznak, összejönnek baseballozni, vagy elmennek ide-oda a városban, vagy a városon kívül. Tartott tőle, hogy nem lesz belőle semmi, azok elfelejtik majd őt, és szeptemberben kezdheti elölről a barátszerzést.

Mindamellett nem volt felhőtlen a beilleszkedése. Nem maga az iskola, a sok új arc, az idegen környezet okozott gondot, hanem az itteni kiejtés, a dél-kaliforniai angol. Nem úgy, hogy nem értette, hanem úgy, hogy osztálytársai nem fogadták el, hogy ő másfajta angolt beszél. Az ő angolja keleti parti volt, amelyet Ohióban sajátított el, és amelyről azt hitte, hogy az egész országban beszélik. Gúnyolták, csúfolták érte. Maga semmi kivetnivalót nem talált benne, és arra is mindig gondosan ügyelt, hogy semmilyen hibát ne kövessen el beszéd közben. Mégis limeynak nevezték, amely tudvalevőleg az angolok gúnyneve Amerikában. Ez még mindig jobb volt, mintha lehunkyzták volna, és akár büszke is lehetett volna rá, de nem volt, mert amerikainak és magyarnak tekintette magát, és szerinte nem úgy beszélt, mint az angolok.

Ám csak nem hagyták békén, amíg nem változtatott a beszédén, amíg nem ejtette úgy a szavakat, mint ők, noha az osztályfőnökük, Mr. Jones többször is figyelmeztette őket, hogy ne bántsák, mert az ő beszéde is amerikai, sőt, amerikaibb, mert hibátlanabb, és különben is szíve joga úgy beszélni, ahogy akar, ez egy szabad ország. Mit szólnának hozzá, ha egyáltalán nem értenék, amit mond? Ha úgy beszélne angolul, mint némely japán vagy kínai? De még utána is kinevették, ha nem figyelt eléggé, és véletlenül nem úgy ejtett egy szót, mint ők, bár órán már nem fordult elő, hanem csak óraközi szünetben vagy iskolán kívül.

Bözsike másként volt a szabadsággal. Ő megkönnyebbüléssel fogadta a vakációt. Kezdetben jól alakult minden az iskolában, de aztán rájött, hogy neki mégsem olyan könnyű az átállás. Szomorú szívvel állapította meg, hogy hiányoznak régi osztálytársai, barátnői, hiányzik a toledói iskola, de még az iskola kopott, füstös vöröstégla épülete, még az elhanyagolt iskolaudvar is. Ilyenkor elővette azt a kapcsos kis könyvet, amelyet a többi lánytól kapott emlékbe, és amelybe azok írták búcsújókívánságaikat és nevüket. Vigasztalásul abban lapozgatott, de minduntalan könny szökött a szemébe. És a bizonyítványa sem olyan lett, amilyennek lennie kellett volna. Toledóban nem volt eminens tanuló, de a jobbak közé számított, különösen énekből, tornából és kézimunkázásból. A többi tantárggyal sem voltak ott különösebb nehézségei, itt viszont nem ment úgy tanulás, nem volt hozzá kedve.

Egyelőre egyetlen kellemes dolog kötötte az iskolához, az úszás. Az apja végül megtanította úszni, és történetesen a Santa Clarában. Kerestek egy mélyebb szakaszt, ahol nem volt erős sodra a víznek, és oda jártak. Aztán egyszer az iskolából kivitték őket Sulpher Springsbe, és észrevették, hogy jól úszik. Erre bevették az úszócsapatba, amely ott kint tartotta edzéseit. Most, hogy feledjen, és kárpótolja magát a kudarcért, valósággal belevetette magát a házimunkába. De egyedül érezte magát, és arról álmodozott, hogy csak szert tesz valami barátnőre, talán éppen az úszásból kifolyólag, mert nyáron sem szüneteltek az edzések. Volt a csapatban egy lány az alatta lévő osztályból, egy vele egyidős évvesztes és nagyon kedvére való, Lucy Grant. Komoly volt, kedves, de kissé visszahúzódó. Már váltottak pár szót, de még nem nyílt meg előtte. Lovaskocsival vitték őket, hetente egyszer, keményen kellett dolgozni a medencében, és utána gyorsan öltözni és jönni haza, de remélte, hogy a hosszú úton előbb-utóbb megnyeri magának.

Annának tehát jól jött a szünidő. Hiányérzete azonban továbbra is volt. Magának sem merte már bevallani, de csak kellett volna egy barátnő, egy felnőtt, érett asszony, akivel időnként megbeszélheti mindazt, amit egy nő csak egy másik nővel képes igazán megvitatni, aki megérti gondjait, akire titkokat bízhat, és aki viszonozza bizalmát, olyan valaki, mint Binkus Bözsi volt Toledóban. Ám egyelőre még jó szomszédasszonya sem volt, nemhogy barátnője. Ő is hibás volt ebben, mert nem járt el sehova. István ugyan mindig biztatta, hogy mikor ő otthon van, tegye félre néha a munkát, és kopogjon be valami ürüggyel valamelyik szomszédba, mutatkozzon be és elegyedjen szóba a háziasszonnyal. Vagy menjen el valahova, lépjen be valami egyletbe, ha nem is az Ebellbe, az unatkozó, előkelő dámák országos klubjába, hanem valami neki valóba, mert biztos, hogy olyan is van itt, az alsóbb osztálybeli asszonyoknak, mint amilyen ő is, esetleg külön a külföldieknek is, a japánoké és a mexikóiaké például tudtával ilyen.

Vagy legyen tagja a Rózsafüzér társulatnak, vállaljon egyházközségi feladatot. Vegyen részt rendezvények szervezésében, adományok gyűjtésében, elosztásában, és közben összejöhet más asszonyokkal. Hernandez atya biztosan örülne neki, hiszen mindig hiány van önkéntesekben, és különben is biztatta őket, mikor megérkeztek, de azóta sem vállaltak semmit, csak misére járnak, és fizetik a tagsági díjat. Mindenképpen keressen magának társaságot. Inkább ejtsék a vasárnapi sétákat, vagy ne ejtsék, de ő maradjon ki belőle. Beszélgessen, tereferéljen valakivel, ha nincsen más, hát Mrs. McCrayjel, mert vele is lehetne, ha fenn hordja is az orrát. Legjobb volna egy hasonló korú, hasonló helyzetű munkásasszony, de egyelőre nincs ilyen, és ez rossz. Mindenképpen próbáljon valakit találni, és ne érje be azzal, ami most van. Jómaga nem pótolja az ilyen személyt, meg ő különben is keveset van itthon. És a gyerekek sem helyettesíthetik, mert gyerekek és családtagok.

De Anna csak ingatta a fejét, és nem szólt semmit. Vagy ha mégis mondott valamit, akkor csak annyit, hogy nincs őneki ilyesmire ideje. Meg, ha mindenáron társaságot akar, akkor ott van Emma, bár igaz, mióta dolgozni jár, alig néz feléje, ami érthető, mert mire hazaér, biztos úgy kivan, mint a kutya. És lehet, hogy jobb is, hogy ritkábban jön, hisz jóval idősebb, nem hozzá való, és a gondolkodása sem olyan, mint az övé. Akkor a lányával, az Ágnessel már inkább szót tud érteni, de azt újabban csak a divatos ruhák érdeklik. Meg a férfiak. Talán azért is állt el, hogy hátha a Limoneriánál megakad rajta valami jóképű legénynek a szeme.

Arról hallgatott, hogy nemrégiben mégis megismerkedett egy asszonnyal a piacon, ahova újabban menni szokott, mert ott minden frissebb és olcsóbb. Kiderült, hogy szlovák, vagyis tót, de magyarul is tud, mert Szepes megyei. Olyan magakorú, háztartásbeliforma. Otthon parasztasszony lehetett, de már levágatta a haját, és kendőt sem visel a fején, hanem kalapot. Egyedül él a két gyerekével. Valami bányaszerencsétlenségben meghalt az ura Virginiában, ők meg idejöttek a bátyja után, aki aztán tovább ment Oregonba. Megadta a címét, és biztatta, hogy ugorjon be hozzájuk, ha arra jár és nincs jobb dolga. Anna nem akarta ezt István elől eltitkolni, de úgy gondolta, hogy korai még beavatni. Azt tervezte, hogy előbb meglátogatja, és kipuhatolja, miféle szerzet. Ha rendes, ha a lelke mélyén nem olyan magyargyűlölő, mint amilyenné némely tót válik itt Amerikában, akkor talán még össze is barátkoznak, és előrukkol vele.

István sem állt sokkal jobban ismerősök dolgában. Neki sem volt még társasága a városban. Gáborral nem jártak össze. Dick és Bob szintén itt lakott, de egyikük sem hívta még meg magához, sőt, még a címüket sem adták meg. Mindamellett vasárnaponként, mikor nappalos volt, már eljárt otthonról. Részint a betegsegélyezőjük üléseire – találtak már betegsegélyezőt, az olajmunkásokét, és beléptek –, részint a törzskocsmájába, a Mill Streetre, ahol megitta söradagját, amely továbbra is egy pohárnyi volt, mint Toledóban, se több, se kevesebb. Union Oilos olajosok is megfordultak ott, főként amerikaiak, de írek, németek, és mint hallotta, horvátok is. Szóba elegyedett egyikkel-másikkal, ha éppen az asztalához ültek, vagy nem lévén máshol hely, ő telepedett hozzájuk. De csak a munkáról, fizetésekről beszélgettek, meg arról, ki mit hallott vagy olvasott a cégükkel kapcsolatban, melyik olajmezőn, melyik toronynál kivel mi történt. Családi viszonyokról, tervekről, személyes dolgokról soha nem esett szó, a legtöbb még a vezetéknevét sem árulta el.

Mikor kiürült a pohara, felállt, elköszönt és eljött. De mindig tervezte, hogy ha egyszer kifog egy horvátot, vagy más hazájabeli nemzetiségűt, akkor tovább marad. Nem rendel még egy pohár sört, de magáról és a családjáról is mesél neki. Vagy nem is kell kezdeményeznie, mondja az majd magától is, mikor jött ki Amerikába, honnan, kivel, kit hagyott hátra, hol dolgozott ezelőtt, mennyi híja van még a pénzének, mit akar rajta venni otthon, és így tovább. És beavatja olyasmibe is, amibe még nem kellene, hiszen nem ismerik egymást, de ilyen, ilyen a fajtája. Bizalommal van mindenki iránt, és kiönti a szívét az idegen előtt is, vagyis pontosan olyan, mint a magyar, mint ő, mint mindenki, aki a világnak arra a tájára való. És ő hasonló őszinteséggel viszonozza ezt a nyíltságot, és jól elbeszélgetnek, és barátok, vagy legalábbis jó ismerősök lesznek. És ha azontúl találkoznak, mindig melegen üdvözlik, és fél szavakból is megértik egymást. Csakhogy ilyen olajos egyelőre nem jelentkezett, és neki tovább kellett várnia.

Július, az újra tomboló hőség így találta őket, Annát barátnő, Istvánt barát, beszélgetőtárs nélkül. Itták a vizet literszámra, perzselte őket a nap, hunyorogtak, de nem nagyon törődtek többé az időjárással. Már nem is panaszkodtak rá, megbékéltek vele, elfogadták olyannak, amilyen. Arra összpontosítottak ismét, amiért ebbe az országba jöttek, a feladat lebegett előttük, a feladatnak az a része, amelyet itt, Kaliforniában kellett végrehajtani. Csak arra figyeltek, és a megváltozott körülmények között is tették a dolgukat, kitartóan, rendületlenül. Így teltek napjaik, heteik, egyhangúan, eseménytelenül, szinte unalmasan.

Ezt az egyhangúságot, az ismétlődő cselekedetek folyamatos egymásutánját két hír és egy fejlemény zavarta meg.

Az egyik hír jó volt, félent jó, és levél alakjában érkezett. István anyja írta, és ez azt is jelentette, hogy mégsem halt meg. Ami a levélben állt, az már kevésbé volt szívderítő. Nem történt haláleset a családban, nem fogyatkoztak meg, hanem inkább eggyel többen lettek, mert Péter megházasodott – Tulák Franciskát vette el – és fia született, akit szintén Péternek kereszteltek. Klári végre férjhez menni készül, éspedig Penyasko Elemérhez. Annát eljegyezte Vahalcsik Pesta, Vahalcsik János fia. De Lőrincnek még mindig nincs jövendőbelije, Ferenc meg ivásra adta a fejét. És továbbra is rosszul mennek otthon a dolgok. Sok a munka, kevés a látszatja, pedig dolgoznak, mint az állat. A fiatalok zúgolódnak, a két öreg nem tudja, meddig bírja még. István anyjának a gyomrával is baja van, sűrűn fáj, és nem ehet akármit. Az apja se a régi már, folyton panaszkodik a derekára. De az indulat még megvan benne, és parancsolgatni is tud még, meg pukkadni. Legutóbb, egészen pontosan Boldogasszonykor is úgy megharagudott szegény Lőrincre, hogy elkergette otthonról, pedig nem gyerek már, és amikor hazajött, egy álló hónapig nem szólt hozzá.

A rossz, az egészen rossz hír azt volt, hogy elbocsájtások lesznek a Union Oilnál. A válság miatt nem kell annyi olaj, túltermelés van, nem tudják eladni. István Bobéktól hallotta először, de aztán a kocsmában is rebesgették. Ott olyanok is akadtak, akik tudni vélték, hogy már meg is kezdődött a leépítés. Odaát, Santa Barbara megyében és a távoli Kern megyében állítólag már be is zártak egy olajmezőt, pedig már megkezdték a kitermelést. Egy másikat, egy nagyobbat – senki sem tudta megmondani, melyik volna az – még feltárás előtt eladtak annak ellenére, hogy nemrégen vették, és a geológus szerint minden eddiginél nagyobb mennyiségű olajjal kecsegtetett. Egy bennfentes szerint a létszámcsökkentés a Ventura megyei olajmezők egy részét, Tapo-kanyont, Torrey-kanyont is érinti, de főként Hopper-kanyont, ahol beszüntetik a fúrásoknak legalább a felét.

Istvánék megijedtek. Mi lesz így velük? Utolérte őket a válság, amely elől ide menekültek? Ha kiteszik Istvánt, kereshet más munkát. És ha nem talál megfelelőt, megint szedhetik a sátorfájukat, és mehetnek tovább. De hova? Északra, Oregonba, Washingtonba vagy vissza keletre? Vagy maradjanak, és István álljon be idénymunkásnak a Limoneriába a japánok meg mexikóiak közé? Csakhogy ott nagyon kicsi a kereset. Abból legfeljebb csak megélni lehetne, de azt is szűkösen, félretenni semmiképp sem. Mi lenne akkor a tervükkel? Hogyan valósítanák meg? Sehogy. Akkor meg minek lennének tovább Amerikában? Arról nem is beszélve, hogy a Limoneriában sincs mindig munka, szüret, válogatás, csomagolás. Állandó munka csak az állandóknak van, akik gondozzák a fákat, meg működtetik, karbantartják az öntözőberendezéseket. Mit csinálna akkor, ha nincs? Ülne otthon ölbe tett kézzel, és várna, amíg szólnak neki? Vagy alkalmi munkát vállalna hol itt, hol ott? Azt még rosszabbul fizetik, pláne a mezőgazdaságit.

Se elevenek, se holtak nem voltak. Nem tudtak másra gondolni, csak erre, erre a szörnyűségre. Éjjel-nappal ez foglalkoztatta, emésztette őket. Anna ugyan nem vetette a szemére Istvánnak, de annak mégis lelkifurdalása támadt, hiszen ő javasolta, hogy jöjjenek el Toledóból ide, ilyen messzire. Ennyit ott is elértek volna, el is értek, hiszen ott is a munkanélküliség fenyegetett. És mennyi pénzükbe került! Ha maradnak, ingyen van. Tehetetlenül, szorongva várták, mint teljesedik be végezetük. És imádkoztak. Anna még misét is mondatott értük jó szándékra, meg arra, hogy ha már végképp elháríthatatlan a veszedelem, akkor legalább fogadják megadással és viseljék méltósággal.

A rettenetes csapás végül elmaradt. Senkit nem bocsájtottak el. A hír rémhír volt. Nem akarván bevált, jó munkaerőit elveszíteni, maga a Union Oil nyilvánította annak. Némelyek ugyanis nem akarták megvárni, amíg elsüllyed a hajó, és kezdtek kilépni, hogy máshol keressenek munkát. A vezetés a foremanok révén eloszlatta az emberek félelmeit, és tudatta velük, hogy nemcsak hogy nem csökkentik, hanem inkább növelik a termelést, és tovább terjeszkednek. Istvánék örültek és megkönnyebbültek.

Teljesen azért nem nyugodtak meg, mert a rosszérzésük megmaradt. Abban a tudatban tértek napirendre felette, hogy itt sem biztos semmi. Ami most nem történt meg, az bármikor megtörténhet a jövőben, még váratlanul is, úgy is, hogy nem számítanak rá, mert esetleg nem lesz semmi előjele, még szóbeszéd formájában sem. Bár – módosították maguk közt a szólást – zörög a haraszt, ha fúj a szél. Valami alapja azért mégiscsak volt a híresztelésnek. Mégis voltak elbocsájtások, csak nem a Union Oilnál, hanem más olajtársaságoknál. Néhány kisebb cég csődbe is ment, beszüntette működését és örökre eltűnt a környékről.

A fejlemény ezután következett. Alig heverték ki az álhír okozta megrázkódtatást, Anna bejelentette, hogy megint áldott állapotban van. Megint éjszaka mert vele előhozakodni, mintha a napszak enyhítené a közlés súlyosságát, bár az igazán fontos dolgok egy részét továbbra is sötétben beszélték meg. A gyerekek régen lefeküdtek, és ők maguk is majdnem aludtak már, ki-ki a maga ágyában, mert azon a héten egyszer már összebújtak. Anna sokáig habozott magában. Még nem kívántak egymásnak jó éjszakát, mikor egyszer csak kibökte.

Istvánnak egyből kiment az álom a szeméből. Nem értette, hogyan lehetséges ez, hiszen Ilon fogantatása óta még jobban vigyáztak. Kevesebbet szeretkeztek. És hátulról már egyáltalán nem csinálta, hogy ne menjen mélyre, és az utolsó pillanatban mindig kikapta. És ha Annának addig nem lett volna jó, ha nála valamiért késett, akkor úgy tette vissza, hogy előbb elment vizelni, hogy kimosódjon belőle a mag minden cseppje, utána pedig kívül is megmosta.

Mérges lett, nagyon mérges, de nem szólt semmit. Nem tett szemrehányást, nem dühöngött. Emlékezett rá, hogy mikor Anna nem akarta elcsináltatni Jancsikát, ő pedig megtagadta, hogy a gyerek miatt idő előtt hazamenjenek, azt a könnyelmű kijelentést tette, hogy neki most már mindegy, felőle szülhet itt még annyi gyereket, amennyit csak akar. Pedig dehogy volt mindegy neki, azt csak úgy mondta, és most sem volt mindegy. Némán feküdt az ágyban, Anna is hallgatott, és súlyosan nehezedett rájuk a csend. És akkor sem válaszolt, amikor Anna megkérdezte:

– Nem mond kend semmit?

Egy idő múltán felkelt, és a villanyt fel sem kapcsolva alsónadrágban, félmeztelenül kibotorkált a hálószobából, aztán pedig a lakásból. Leült a bejárati ajtó elé, a legfelső lépcsőfokra, és próbálta megemészteni.

Holdas éjszaka volt, ciripeltek a tücskök, valahol bagoly huhogott a közelben, a vasútállomáson, az olajtartályokon túlról tolatás zaja hallatszott.

Nézett maga elé, le a szomszéd udvarára. Az udvar földje fehéren világított, csak McCrayék házának, a ház tetejének árnyéka sötétlett rajta.

Aztán az égre emelte a tekintetét, mintha onnan várna segítséget. Enciánkék színű volt, és ragyogtak rajta a csillagok. Kedvence, a Kos valamiért a szokásosnál jobban fénylett. A holdat nem látta, de ott volt valahol a ház mögött, és nyugat felé tartott.

Felállt, és visszament a lakásba. Bekukkantott a nagyobb gyerekekhez, majd benyitott a hálószobába, és megnézte Ilont is. Anna közben elaludt. Megsimította a kezét. Nem ébredt fel, de a keze ösztönösen a levegőbe emelkedett és feléje nyúlt. Gyengéden megfogta, és visszahelyezte melléje a lepedőre.

Egy hétig nem beszéltek róla, de aztán meghányták-vetették a dolgot. Kiszámították, mikorra várható a jövevény, milyen többletköltséget jelent majd, és bár az még odébb volt, készülni kezdtek a fogadására.

...

Szerző: 
Megjelenés napja: 
június 12.