Bizonyára nem én vagyok az egyeden, aki hazudott már életében. S ezzel most nem hencegek, hanem inkább szégyellem. Sőt, bevallom, hogy sokszor próbálkoztam, erőlködtem, hogy kimondjam az igazságot, és mégis beletört a bicskám. Pedig néha már úgy éreztem, most, na, most végre! És amikor másnap elolvastam, kopogott-kongott: rizsa. Sóder, fűrészpor, mellébeszélés. Az igazságkimondás talán csak ábránd lehet, remény, vágyálom?

 

Örök tanítónk, nyelvünk most is súg: egyetlen betűn múlik: ha az igazságból a legkisebbet, az i-t elvesszük, marad a gazság. Nyelvünk másik tanácsa: a féligazság nem az igazság ½-e, hanem az ellenkezője, ráadásul gyalázat, mert az igazság rongya álcázza a hazugságot. Vagyis az igazság matematikája roppant kényes: a legcsekélyebb csonkítás az egészet megsemmisíti. Ha megcélzom a Szíriuszt, s rakétám induláskor egy millimétert félrehord, akkor a célnál az eltérés már több millió kilométer lesz.

 

Fogjuk szigorúbban a kérdésünket: ha ennyire nehéz, szinte lehetetlen elérni, akkor érdemes-e célul tűzni az igazságot? Elég sokan jutottak erre az álláspontra. Mások kitartanak: a tudományok előrehaladásához nélkülözhetetlen ismereteink valóságossága, az üzleti élet pedig egyenesen összeomlana a szerződések megtartása nélkül. Aki akár csak a telefonon adott szavát megszegi, azt a pénzvilágból örökre kigolyózzák. Állítólag. Hanem a szótartás ugyan roppant fontos, bár lenne belőle még több, de az igazsággal mégsem azonos. Nem azonos a természeti törvény sem, hiszen holnap egy új fölfedezés megcáfolhatja. A tudomány története éppen e cáfolatok sorozata. Hogyan is tréfál erről a Magyar‒Magyar Nagyszótár? „A tudomány: hatályos tévedéseink összessége.”

 

Az igazság viszont éppen attól igazság, hogy örök és kikezdhetetlen, és az egész létezésünkre vonatkozik; az üzleti ígéret, vagy a fizikai, geometriai tétel pedig csak egy bizonyos ügyre, és meghatározott föltételek mellett érvényes. Ha üzletfelem megszegi a szerződést, ezzel engem is fölment a megállapodás alól. A háromszög szögeinek összege Euklidesz szerint 180 fok, s Engels ezt a múlt században az abszolút igazság példájának tekintette. Azóta kiderült, hogy ez csak egy elméletileg föltételezett síkban fordulhat elő. Ámde ilyen síkok a valóságban nincsenek, a világegyetem terei meggörbültek a különféle kölcsönhatások folytán. Karinthytól is tudjuk, hogy nincs egyenes, minden srég, görbe ez a mindenség. Egy gyerekesen sántikáló példával úgy érzékeltethetjük a jelenséget, mintha egy fölfúvódó léggömbre rajzolt háromszög szögösszegét mérnénk.

 

Igazságügy-minisztérium, igazságszolgáltatás. Gazságügy-minisztérium? Gazságszolgáltatás? Tudjuk, Gazdaságkor levált a lét szellemi gyökereiről és jogi alapokra helyezkedett. Dzsimike leköpi a nagymamát, mire api lehúz gyermekének egy nyaklevest, máris ott a rendőr, a gyermeki jogok ombudsmanja, a bíró, s apa megy a dutyiba. Ez az álom sok országban már beteljesült, s mi is erre haladunk. A jog fölfalja az igazságot? A váló, tartásdíj és gyermek-elhelyezési jogviták részesei tudják, hogy ilyen pört lehetetlen megnyerni. Tucatpélda: a bíróság nekem ítélt: ezáltal megúsztam, hogy gondoskodjam a tulajdon gyerekemről. Gondolt az eljárás során bárki az igazságra?

A posztmodern igazságszolgáltatás istennője nem vak, hanem hazudós. Hamis az alapelve, az egyenlőség eszméje. Ugyan miként egyenlők a milliárdosok az óvónőkkel, a kampányfőnökök a konzumidiótákkal, a spiclik a besúgottakkal? A bűnöző milyen alapon tart igényt az ún. emberi jogaira, miközben foglalkozásszerűen megszegi őket?

Az igazságos törvény abból indul ki, akinek valamiért több adatott, az többel is tartozik a közösségnek és az igazságnak. A belügyminiszter legalább tízszer annyit kell, hogy fizessen a gyorshajtásért, mint a bakter.

 

Pilátus, mielőtt az Örök Bírót halálba küldte volna, fitymálólag megkérdezte: Mi az igazság? A halálra ítélt korábban azt tanította, hogy ő maga az igazság, és ő az élet is, és az út is. Talán azért fogalmazott e hármasságban, mert az út, az élet és az igazság valahol mélyen egy. A pontos szöveg így hangzik: „Tamás azt mondta: Uram, nem tudjuk, hová mégy, hát hogyan ismerhetnénk az utat? Én vagyok az út, az igazság és az élet – válaszolta Jézus.” (Jn. 14,6.)

A három kulcsszó sorrendje is roppant fontos. Az úttal kezdődik. Az úton élni, annak tudatát jelenti, hogy mindaz, ami eredmény, zsákmány, tudás, győzelem, bukás, siker, mind csupán állomás. S hogy mégse vesszenek el a viszonylagosságban, az igazságban kell utazni, csak ez visz a teljes, a valódi élethez. És Istenhez, hiszen ez a mondat egyúttal Isten definíciója is. És persze titok. S itt fölbukkan egy különös rím: A Tao. A kínai tao. Amit útnak szokás fordítani, de több és más: Karátson Gábor, a legfrissebb magyar nyelvű Tao te king-fordítás alkotója írja: „Meglehet, hogy a Tao maga a mindeneket utakkal behálózó Út; az, aminek egyáltalán köszönhető, hogy mindazt elgondolni képesek vagyunk, amit Ész, Szellem, Jelentés, Logosz tulajdonképpen mondani szeretne. Az Út, a Tao szóban talán ott rejtezik a gondolkodó beszéd minden titkának titka…”

 

Az útonlét az igazság és az élet mélységes mély, titokzatos összefüggéseire tanít a Tibeti és az Egyiptomi Halottaskönyv, az Odüsszeia, a János Vitéz, Joyce Ulyssese, és így tovább, és így tovább.

De kit érdekel? Érdekli-e vajon a gazdaságkori termelő-fogyasztót, aki már túl van a mefisztói alkun? Immár csak kikapcsolódni akar, és élvezni. Törvényhozóként az igazságért küzd, magánemberként a bőség kosarát fosztogatja. Hajnalban úszni jár, délután vérnyomását méreti, este altatót vesz be, nehogy elalvás előtt találkozzék a lelkiismeretével.

Nincs épeszű politikus, közgazdász, gondolkodó ember, aki ne sejtené, hogy Gazdaságkor a szakadék szélén táncol, ám a széllel szemben senki nem mer… Ugyan, ki fújja a szelet?

 

Az igazság helyén pöffeszkedő gazság lényege, hogy az igazság gyűlöletére tanít; tanít, nevel és szórakoztat. Anekdotának tünteti föl az életet, az utat és az igazságot, ami, ha egy kicsit kemény vagy keserű, akkor le kell választani magunkról. Megy a dolog, lám, egy gombnyomással azonnal a másik csatornára váltunk.

Engedjék meg, hogy fölidézzek egy régi viccet: A moszkvai Vörös téren Sztalin vendégeként nézi a díszszemlét Hannibál, Hunyadi és Napóleon. Azt mondja Hannibál: ha nekem ilyen repülőgépeim lettek volna, akkor Rómába menet nem kellett volna átkelnem az Alpokon az elefántjaimmal. Azt mondja Hunyadi: ha nekem ilyen tankjaim lettek volna, egy hónap alatt kivertem volna a törököt Európából. Napóleon a Pravdát bújja: ha nekem ilyen újságom lett volna, máig nem tudná a világ, hogy elvesztettem a waterlooi csatát…

 

Nos, mihez kezdünk, ha majd nyílik a vasúti fülkénk ajtaja, és a kalauz bekiált: Waterloo! Végállomás! Kiszállás!

 

Szerző: 
Megjelenés napja: 
július 22.