Készült XVIII. századi boszorkányperek felhasználásával
 

Tekintetes Tompay Vajtha Mátyás úr, nemes Kraszna vármegye rendes bírája sohasem szívlelte bűbájosok, babonások, boszorkányfélék szentenciázását. Hajlottabb korában talán többet is töprenkedett egy-egy ily mindenkor furcsa eset fölött, hogysem ne figyelt volna föl erre például Tsomor, a fúrtagyú semmirekellő, akit azért ő mégiscsak kedvelt, hiszen szolgái közül ez legalább ért valamit, ez a jóég tudja honnan ideszalajtott deák. Tompay tekintetes úr a lótolvajokat például szívesen köttette fel, az istenkáromlókat is megpálcáztatta rendesen; bírságolt és várbörtönbe záratott, kimérte kinek mi járt – feltéve, ha az erre rászolgáltakat az alispán hajdúi elő is tudták állítani. De a bűbájos praktikákkal élő, itt-ott boszorkányoknak kiáltott nyomorultaknak, hacsak tehette, megkegyelmezett: mielőtt megégettette volna őket, leüttette a fejüket. Ezekből régebb valahogy több akadt. Mennyi Dorkó, mennyi Borka, Örzse, istenem; néhányra ő is rábólintott bíráskodása annyi évtizede alatt: egy tűzzel megleszel te is. Azt viszont nímet módinak tartotta, azt a fajta kegyetlenkedést, ahogyan Rekettye Pilával Nagykárolyban elbántak, annak ugyanis megásták a sírját, félig rakták száraz tövises ággal, s a szerencsétlent úgy élve dobták be s földelték el. Ezen akkor igencsak megütközött, tán szánta is a nyomorultat a hír hallatán, merthogy fölötte egyszer már ő is ítélkezett. De ő futni hagyta, azaz a vármegyéből kihajtatta, miután reverzálist vett tőle inkvizíciózás után. Aztán megbánta, nímet módi ide, nímet módi oda, nagyon megbánta, hogy nem maga égettette meg. Persze ő sem hagyta volna olyan könnyen futni, ha akkor a vármegyére nem az a garázda Bősze Károly, az akkori tengöli bíró hozza be. Merthogy Bősze, mielőtt az alispánnak átadta, rettenetesen megkínozta a kurva bestiát. Ezért aztán Tompay Vajtha úr csak a vízpróbát rendelte el, Rekettye Pila meg annak rendje s módja szerint elmerült, így aztán ennyivel úszta meg. No és huszonöt botütéssel. És reverzálissal. És megajánltatott húsz forinttal a somlyói új templom építésére. Szóval ennyivel. Mikor Tompay Vajtha úr látta, hogy Rekettye Pila a húsz forintot az osztály- meg vaspénzen kívül szemrebbenés nélkül leteszi, már tudta, hogy nem kellett volna beérni a feresztéssel, rendesen meg kellett volna csigáztatni Rekettye Pilát. Mert ha egy ilyen koszos szukának húsz forintja van, az azt a tenger pénzt a jámboroktól rontással fenyegetőzve szedte ki. De akkor csak annyit mondott: te sem rothadsz meg békével, mint más becsületes emberfia. Aztán néhány hétre rá, hogy Nagykárolyból a boszorkány vesztiről hír érkezett, már csak azt sajnálta, hogy nem maga égettette meg – addig tán el se emésztődött a bordája között a tövis. Tegnap óta, hogy a kocsisok ügyében corpus delictiként a Bősze tar feje előkerült, tegnap óta újra azon a három évvel ezelőtti mulasztásán töpreng, amiatt emészti magát.

 

– Tsomor – kiáltotta a tárgyalóterem kijárata felé, mintha a deákot valahonnan a folyosóról akarná beszólítani. Holott a deák a bírói nagy asztaltól balra a maga pulpitusán gyököntött arccal hitvány süvegén. No persze ezt éppen így tudta Tompay Vajtha úr, csakhogy a deáknak azt nem szabadna észrevenni, hogy ő szemet huny hitványsága fölött. A baj csak az, hogy Tompay Vajtha Mátyás úr sejti, a gézengúz tudja, hogy ő elnéző vele. Mert néha nem átallja kimutatni is, hogy tudja. Most bizonyára szemérmetlenül nyújtózkodik, ő meg oda sem mer nézni, hogy ne kelljen lehordani, mert ez az átok tintanyaló szolga mintha mindig azt szeretné, hogy ő patvarkodjon vele.

– Egenis.

– Tsomor, azokat a kocsisokat…

– Mi van velük?

– Mikor pácázza Bötjkös azokat a…

– Amikor szokta, tekintetes úr. Délfelé, mikor a nép a piacról inkább begyűl.

– Eredj kerítsd elő Bötjköst. Mielőtt még nekikezd.

– És mit csináljak vele?

– Ide hozod. Eredj, ne sokadozz.

– Igen, igen, merthogy vannak azok a kezesek.

Na és ez a másik dolog, amiért egyszer, ha a deákot móresre nem tanítja, a laposguta őt üti meg: nem elég az, hogy Tsomor az ő dolgaiba mindenkor belelát, hanem ezzel, ha kell, ha nem, elő is hozakodik. Itt vannak ezek a kocsisok, ez a két senkiházi nyomorúság. Jelentkeztek értük valami jámbor tövishátiak, akik kezességet vállalnának, ha a legények kiállnák a száz botütést. Mert ugye Bötjkös, ha úgy tartja kedve, átcsépelheti őket a másvilágra húsz botütéssel is. Na mármost: ha egyszer idáig szekereztek ezek a tövishátiak, és hajlandók letenni a kezeslevelet, akkor vigyenek maguknak kocsisokat, bár azoknak egyelőre nem sok hasznát veszik, na meg a vármegyének sem közömbös az a pár forint. Ehhez viszont az kell, hogy Bötjkösre nehogy az istenért éppen most jöjjön rá a remekelhetnék. S ezt ilyenkor valahogy meg is kell értetni vele. Ha ez a Tsomor nem ütné az orrát mindenbe bele. Mert ezzel a csúfondároskodással neki mindig kedvét szegi. Pedig ilyen esetekben Tompay Vajtha Mátyás úr szívesen kegyeskedik. Elég öreg ő ahhoz, gondolja néha, hogy gyengéit bár maga előtt ne kelljen titkolnia. A hajdaniakat se, vagy akár a mindenkoriakat. Például azt, hogy valójában sohasem bírta a túl zajos ítéletvégrehajtást, vagy a nyivákolást, siránkozást. Ha valakinek a fejét leütik, nem is nyekken. A lótolvaj a kötélen esetleg éppen csak nyekken. De amikor egy átok fehérnépet a borsószalma meg a rőzsenyalábok fölé a karóhoz kötnek, olyan ribilliót csap, úgy sivalkodik, míg meg nem fojtja a füst, akkor is, ha félholtan vonszolták oda, hogy aki hallja, az futna ki a világból.

 

– Na mi van, Tsomor?

– Itt vannak, tekintetes úr. Azok a kezesek.

– Tsomor, én tégedet Bötjkösért küldtelek – s hangját megpróbálta fenyegetőre szigorítani.

– A hóhér lent a két kocsissal iszik.

– Hogyhogy iszik?

– Iszik. Bort isznak.

– Azt mindjárt gondoltam, hogy nem aludttejet. De azok ott vasra verve…

– Úgy. Bötjkös segít nekik.

– Hogyhogy segít nekik?

– Úgy, hogy a korsót a szájukhoz viszi.

– Látom, adtak neked is. Legalább jó bort hoztak ezek a tövishátiak?

– Kóstolja meg a tekintetes úr.

– Szóval megosztanátok velem is. Egy korsóból a hóhér, a bíró meg a deák. Nem mondom.

– Meg a botozásra váró kocsisok.

– Ej, vigyázz, Tsomor. Nehogy megkeseredjék ma még a szádban az a tövisháti csiger.

– Nem csiger az, tekintetes úr.

– Jó, jó, Tsomor. Most pedig eredj és keress ki nekem valami három évvel ezelőtti periratokat.

– Hol vannak már azok… Tán perújrafelvételt kért valaki?

– A Rekettye Piláét…

– Na hiszen perújítás…

– Valamint annak a két Bőszének…

– Károlynak és Györgynek… Azoknak is?

– Tudod, akik annak idején azt a bábát…

– Keserűné Selymes Borbálát…

– Lám, milyen jól tudod.

– Nem sokkal azelőtt kerültem a tekintetes úr keze alá.

– Na, ha oda kerültél, akkor most kerítsd elő a tengölieknek az akkori tanúvallomásait. A föld fenekiből is.

– Csak így ripsz-ropszra. De hiszen el se ítélte azokat a Bőszééket, tekintetes úr. Tán csak valami kauciót…

– Ne szaporítsd már a szót, Tsomor.

– Közbe meg itt lesznek azok a kezesek.

– Már látom, ma nagyon össze fogunk veszni, Tsomor.

– Isten ments, tekintetes úr. Nem kéne még egyszer lemenjek Bötjkösért?

– A pokolba, mindjárt… Maguk meg kifélék, mit tátják itt a szájukat?

– A kezesek, tekintetes úr. Nem ismeri meg őket? Ezek szegények itt ácsorognak hajnal óta a megyeház körül.

A kezesek: egy hórihorgas, kicsi fejű, nagy kezű atyafi, olyan jó ötven körüli, meg egy tömzsi, még egészen fiatal asszonyság, ott álltak Tompay Vajtha Mátyás úr hatalmas bírói asztala előtt. És tisztességtudóan bólogattak a deák minden szavára.

– Ahogy a szó vót, jöttünk vóna azokír a leginyekír.

– A két kis kocsisokér.

– Mi az, hogy két kis kocsisok, nagy dög akasztófáravalók – dördült az apró asszonyra Tompay Vajtha úr.

– Az a jó, legalább fogja bírni a zsákokat – bizakodott az ember, aki, mivelhogy zsákokat emlegetett, Tompay Vajtha Mátyás úr szerint molnár lehetett.

– Hunnan a rossebbül kerültök ti ide?

– Tövishátrul jöttünk, ’szen teccik tudni, tekintetes úr.

– ’Szen tudom. Hogy ezt a két latrot kiváltsátok. Ezeket a Berettyó mentieket.

– Hogy ki. Mer amióta szeginy uram odalett, a szolgáim is mind… Az sincs, aki…

– Oszt úgy mondják, még húszévesek sincsenek, akkor csak nem lehetnek olyan lator-latrok ezek.

– De azt hallottátok, minemű gonoszságnak jártak a végire?

– Tekintetes bíró úr, hallottunk valamit.

– Tudjátok vagy nem tudjátok?

– Mondták, bíró úr, mondtak valamiket.

– Na, csak azért. Hol a kezesleveletek? – mordult Tompay Vajtha Mátyás úr, mintha ugyan nem látná rajtuk, hogy azt úgyis ő kell majd Tsomornak tollba mondja.

– Mi, tekintetes úr, nem tudunk írni – szepegte az asszony, s ehhez megpróbált töredelmes képet vágni a molnárféle is.

– De a Tövishátról, a másik megyéből ideszekerezni két hitvány kocsisért, azt igen.

– Nagy szükség az ember arrafelé, tekintetes úr.

– Kitek nektek ezek a latrok? – kérdezte Tompay Vajtha úr, és eközben, hogy melyik kocsist melyiknek adja, azon gondolkozott. – Honnan tudtátok meg, hogy itt ezeket ki lehet váltani?

– A sokadalomban beszíltík, tekintetes úr.

– A sokadalomban. Nem is volt sokadalom. Hogy mindig akadjon, aki jótáll az ilyen hitványokért. És mi van akkor, ha nem bírják ki a száz botütést?

– Ne tessen mán, tekintetes úr…

– Én nem is. Csak mondom, hogy aztán harag ne legyen. Azt tudjátok, mennyi a kezesség?

– Kihirdették vót, tekintetes úr.

– S honnan van néktek negyven forintotok?

– Nincsen minékünk, tekintetes úr. – Persze hogy nincs, hagyta helyben magában Tompay Vajtha úr, honnan is lenne ennyi pénzetek.

– Akkor mi a francot akartok, mit eszitek itt a fejemet?

– Hát, hogy betábláznónk a kezességre a kicsi jószágunkból…

– Ezért a két semmiháziért. Na jó. De ne adja az Isten… Írjad Tsomor. Apropó, Tsomor, milyen bort hoztak a hóhérnak ezek?

– Elég tűrhetőt, tekintetes úr. – A két kezesen látta, nagyon szeretnének kívül lenni a tárgyalóterem ajtaján.

– Kinek hívnak hát benneteket?

– Gubi Mihálynak.

– Kele Helénának. Nemzetes Kőteleki László meghagyott özvegye…

– Na a mindenit. Neked meg mi lelte az uradat?

– Még a kuruc zördüléskor, tekintetes úr…

– A világon se voltál, mit hazudol itt nekem?

– Éppen a világon lehettem, tekintetes úr – sunyta le az asszony a fejét.

– Éppen. Mert azóta is mindenki akkor hótt meg. Száz esztendeig mind kuruc zördülés. Azt mindenre rá lehet mondani – lovalta bele magát Tompay Vajtha úr. – Nem is élt annyi ember, amennyire rámondják, hogy akkor hótt meg. Na, írjad, Tsomor: Én, Kele Heléna, nemzetes Kőteleki László meghagyott özvegye egyrészről, másrészről pedig én, Gubi Mihály, mindketten nemes Közép-Szolnok vármegyében Tövisháton lakozók, adjuk tudomására mindeneknek ezen levelünk rendiben, hogy elsőben is nekem, fentebb megírt Kele Helénának szükségem lévén Séra Gyurkó nevű kocsisra, nékem pedig Gubi Mihálynak Bozó Ferke nevű ugyancsak kocsisra, akik azelőtt Darapetrán báró Baracskay Kristóf urat szolgálván, azalatt pedig maguk tudják minemű gonosz szándéktól indíttatva vagy babonás személyektől késztetve, a szatmárbeli Németi város akasztófájára felfüggesztett bizonyos embernek fejét, kezét ujjaival együtt, meg egyemását, azon kívül ruházatjából is valamit, nemkülönben a láncot is, akin az akasztott ember függött, ellopván… Hallod-é, te Kele Heléna meg te Gubi Mihály, mely gonosz cselekedet – emelte a kezesekre tüskés tekintetét Tompay Vajtha tekintetes úr –: még az akasztott ember láncát is, a két bestyelelke kurafi.

– Egen, megesik – hagyta rá csendben a hórihorgas molnár. Mire a deák, hogy nagyot ne röhögjön, hangosat ásított.

– Szörnyűség.

– Na, csak azért. Hol maradtunk el, Tsomor?

– …akasztott ember függött, ellopván…

– …ellopván, azokkal pedig, mármint az akasztott ember zsugorodott kezeivel, egyemásával, láncával – hogy a lovak, kik mellett szolgáltak, mind kövérebbek, jobb futók és majd mind fáradhatatlanok legyenek – praktikát és bűbájos gyanússágot követtenek el.

– Hogy is juthatott eszekbe! – próbálta most előbbi elszólását jóvátenni Gubi Mihály.

– Tessen mán mondani, hogy csinálták, tekintetes úr?

– Látom, ez tégedet, te Kele Heléna, ugyan érdekel.

– Úgy, hogy kaparónak használták az akasztott ember kezit – mondta a deák, mintha csak úgy véletlenül elszólná magát, s máris leste a tekintetes úrtól várható égzengést, földindulást. Aztán, hogy az most kicsit még váratott magára, folytatta: – Azzal a sugorított kézzel simították a lovak szőrit, kiváltképp újholdkor; oszt a lovaknak abrak se kellett, mégis futottak, akár tizenkét mérföldet is.

– Ne tessék mán mondani – szörnyülködött Gubi Mihály.

– Csak ne látnám azt a farizeus képeteket – nézett végig rajtuk fáradtan Tompay Vajtha tekintetes úr. – Mintha ugyan biza nem tudakoltátok volna ti meg, hogy mit s hogy babonáskodtak a szerencsétlenek. Te meg, te Tsomor, megládd, a Bötjkös kezin végzed egy szép napon. Csak annyit mondok neked. Hol hagytuk el?

– …gonoszságokat követtenek el…

– …követtenek el; arra nézve pedig hogy ezen dolog kitudódott, megfogattatván, ide, úgymint a somlyai várba fogságra béhozattak; tegnapi napon rájok törvény szolgáltatott, melyben jóllehet halálra nem szentenciáztattak, mindazonáltal érdemes büntetésre: úgymint ki-ki köztük száz pálcaütésre ítéltetett; oly formán pedig, ha ezt a büntetést ki fogják állani, és ezen kívül mindegyik külön-külön negyven forintig való kezességet állat, és emellett az osztály- és vaspénzt meg fogja fizetni, a fogságból kibocsáttatnak.

– Nem lehetne valahogy, tekintetes úr…

– Semmit. Az ítélet tegnap kihirdettetett.

– Csak annyit, tekintetes úr, hogy úgy értődjék, azt a száz pálcát ketten kapják azok a szegin árvák, ketten összesen.

– Essen már meg rajtuk a tekintetes úrnak az a jó szíve. Lám itt ez az asszony is, hogy rí, almányi könnyűket ejt…

– Tsomor – ripakodott a deákra Vajtha Mátyás úr, mint kinek béketűrése most már a végire jár –, mondtam az előbb valamit!

– Ott hagytuk el, hogy: …kibocsáttatnak.

– Na, csak azért… kibocsáttatnak. Mái napon pedig a fönt írt büntetést kiállván…

– Köszönjük szépen, tekintetes úr.

– Az isten áldja meg érte, tekintetes úr.

– Egyszer kerüljenek le a sédóról, azután hálálkodjatok. Tsomor…

– …tetést kiállván…

– …kiállván, kezeseket pedig mostanában itt másokat nem találván, nekünk pedig, fent írtaknak, szolgákra mindennap nagy szükségünk lévén, azon okbul mindketten leendő kocsisaink részéről negyven forint kezességet vállaltunk. Hogyha ezek után nevezett kocsisok újból valami ilyes vagy más babonát, bűbájosságot elkövetni merészelnének, ezt megtudván a tekintetes Magistrátus, fönt írt negyven és negyven kezességbeli pénzt rajtunk és akármi névvel nevezendő jószágunkon a Vármegyének csak egy esküdtje is szabadon megvehesse. …Alább: …Melyről adjuk ezen kezeslevelünket, írni nem tudván, és pecsétünk sem lévén, alább subscribált uraimék aláírásával és pecsétjével megerősíttetvén. Kelt…, dátum…, írd oda a nevüket, és üsd rá a pecsétünket. Nahát. Kész vagy, Tsomor?

– Kész, csak beporzom, tekintetes úr.

– Akkor lódulj, s hozzad azokat a tanúvallomásokat, amiket az előbb kértem.

– A Rekettye Piláét akkor hagyjam?

– Ne hozz ki a sodromból, Tsomor.

– Megyek már, megyek. Csak még egyszer leszólok Bötjkösnek, nehogy elfelejtse, tegye a tekintetes úrnál tiszteletét. De serények lettünk mára – dohogta félhangosan, hogy ezt azért Vajtha Mátyás úrnak ne legyen muszáj észrevennie.

– Ti meg, te mifélik, szalmát raktatok a saroglyára eleget?

– Mire a szalma, tekintetes úr?

– Én még a kast is feltettem, dunnát meg párnát is, tekintetes úr.

– Látod, te molnár, vagy miféle vagy, ládd, ez az asszony tudja, hogy induljon el hazulról, ha arra szánja magát, hogy szolgát magának a deresről fogad.

– Ne tessen mán…

– Tán azt gondoltad, máris az új kocsis fogja a lovaidat hazahajtani. Sok víz lefolyik addig a Krasznán, amíg ezek bakra ülnek, ha ugyan ülnek még valaha.

– Könyörüljön rajtuk a tekintetes úr. Az Isten megfizeti.

– Az meg – derült fel erre a nemes vármegye rendes bírája –, az a fizetség sose marad el. – Felállt, gémberedetten ledöcögött az emelvényről, s ellépegetett az ablakig.

Lent a várudvaron, a töredezett falak alatt néhány süvölvény őgyelgett csupán. Figyelték a magisztrátus hátsó kijáratát meg a kazamata omladozó gádorát, hogy megvigyék a hírt a piacra, ha majd hozzák a pálcázandó kocsisokat. A várudvar túlsó sarkában, nagy hársfák alatt a két elárvult szekér. A lovak kipányvázva szimmogták a mohos kövek tövén sarjadt gyenge gyepet.

– Hű, micsoda szép lovaitok vannak, az áldóját. Kövérek, erősek, gondolom, csak úgy repítik a szekeret.

– Olyan semmirevaló volt a mező egész tavaszon – ijedt fel az asszony Tompay Vajtha úr harapósan derűs szavaira. Közben mind az ajtó felé kémlelt, nem jön-é vissza az a deákféle szolga, mert az mintha nékik fogná a pártjukat.

– Ha én egyszer azt mondtam, hogy szép kövér lovak…

– Pedig az enyimek kaptak még zabot is… Oszt úgyis ki akarom cserélni őket holnap Nagyfaluban… – mondta a molnár, közben ő is igen elbizonytalanodott.

– Na, a kezesleveletek rendben, mehettek früstökölni, vagy a boltokba; szétnéztek biztos a piacon is – hangja megenyhült, szinte rábeszélő lett. S ezt félre is értették a kezesek:

– Nem vihetnénk el őket mégis azelőtt, hogy…

– Meghálálnánk mi azt kegyelmednek…

– De most aztán sürgősen hordjátok el magatokat – gerjedt éktelen haragra Tompay Vajtha úr: még hogy „kegyelmednek”… – Ide pofátlankodtok a Tövishátról, itatjátok a hóhért, a deákot, a vármegye szolgáit, s végül paktálni akartok még velem is. Hát mi a vármegye, cigányvásár? Hát mi vagyok én itt, kurvapecér? – Reszketett a fölindulástól, s az csak külön bosszantotta, az a furcsa szánakozás, ami tegnap óta kísérti a nyomorult kocsisok miatt. Ezért aztán a kezesekre sem tud haragudni úgy igazán. Tompay Vajtha Mátyás úr tudta, nem jó dolog ez, erőt kell vennie magán.

...

Megjelenés napja: 
november 8.