Ha visszanézek most jövőidőből,
ahogy régi étlapra, eltűnődve közben,
hogy milyen is volt az a zónapörkölt,
ha visszanézek, hogy megköszönjem,

azt mondom, a fán verebek zsibongtak,
és biztonságban éltünk itt viszonylag,
a falaink mögött, a birtokon,
úgy látszott, mindenki szegény rokon,

hát megfértünk muszájból valahogy,
örökös kollégiumi diákok,
kik be-beszólnak a tanári karnak,
s nem hagyják abba soha a vitákat;

akár egy szertár, olyan volt a boltunk,
kicsiben öltünk, kicsiben raboltunk,
kerültük a mindent s a semmit egyként,
ha adtuk is olykor-olykor a hetykét;

ha visszanézek most, ha visszaintek,
azt mondom, nem ugráltunk örömünkben,
bár nem bántottak igazán itt minket,
intézhettük a napi ügyeinket,

nem volt vízágyú, nem volt maró füstgáz,
nem vágtak gumibottal az arcunkba,
nem néptelenedett el riadtan az utca,
és mégis… nem voltak fölös illúzióink,

csak terveink – tervek mindig teremtek,
meg néha vérre menő pingpongmeccsek,
és folyton újra megnevettető,
mesévé kerekülő régi heccek;

nem volt eldöngetés, csak melldöngetés,
csak ködbe vesző kicsi haldoklások,
csak valami megfoghatatlan, álmos
rosszérzés, levertség időközönként,

mint késő őszi szúrós, szürke permet,
hideg veríték a homlokon, varjú-
károgás, hogy más viszi át helyettünk
a túlpartra foga közt a szerelmet.

1983–2009
 

Szerző: 
Megjelenés napja: 
szeptember 23.