A tél elején egy nyírfából épült, nádfedeles madáretetőt akasztottunk a lodzsa falára. Napraforgót is vettünk, s felkészültünk a cinkék etetésére. De a cinkék helyett a verebek lepték el a madáretetőt, s elég nagy szemetelést csaptak. A januári hidegek idején már néhány rigó is csatlakozott a verebekhez, de a rigók nem mentek bele az etetőbe, csak a tetejére szálltak, s onnan lesték, hogy az ügyetlenebbje mikor ejt le egy kenyérdarabkát. A rigóknak almaszeletkéket raktunk ki a kövezetre, így annyira megkedvelték a helyet, hogy akkor sem repülnek el, ha kilépünk a lodzsára. Cinke csak egy jött, ez is ritkán, a legkeményebb hidegek idején. Ezt a kis fenyőcinegét furcsa módon tiszteletben tartották a verebek, s mindig elreppentek, ha a cinke megérkezett. Ez azért is furcsa volt, mert ilyenkor a „háziúr” is otthagyta az etetőt.

A háziúr egy veréb. Egy erőszakos, goromba, önző, irigy veréb. Eleinte csapatostul lepték a verebek az etetőt, de aztán megjelent a háziúr, és úgy döntött, hogy ez a nádfedeles madárházikó egyedül az övé. Nem tudom, mikor támadt a fejében ez a gondolat, azonnal, amikor megpillantotta a szép fehér nyírfa építményt, vagy csak később? De annyi biztos, hogy január közepe óta mindenkit kiver a házból. Szinte megkülönböztethetetlen a többi verébtől, talán csak a csőre egy kicsit erősebb és nyúltabb. Bent áll a házban, és eszik, eszik. Amikor jóllakott sem jön ki belőle, bent áll és védi a verebek ellen. Azok a falra és az etető nádfedelére szállnak és tekingetnek befelé. Az éhesebbje megpróbál becsapni a házba, de a háziúr kiveri őket onnan. Ha valamelyik reménykedve a tetőről kihajolva befelé pislant, a háziúr azonnal odacsap neki. Néha elmegy inni, vagy valamilyen más fontos dolga után, ilyenkor a többiek megrohanják az etetőt. A gyávábbja csak kikap egy magot vagy kenyérdarabkát, és sietve elrepül vele, de a bátrabbak maradnak a háziúr visszatéréséig. Esznek, s amennyi magot és kenyeret csak lehet, kidobálnak a földre, hogy az ételhez akkor is hozzáférjenek, ha a zsarnok visszatér. A háziúr három-négy verébbel is felveszi a harcot, és kíméletlenül kiveri őket a házából. A pohár akkor telt be, amikor február közepén egy bicegő, sánta verebet elkapott a farkánál fogva, meglóbálta a levegőben, és kihajította. A sánta madár visított, a háziúr pedig diadalmasan kiállt a tornácra, és körülnézett: „Na, akar még valaki egy csőrvágást?”

Nem illik beleavatkozni a madarak belügyeibe, de ekkor kimentem és elkergettem a háziurat. De hiába, mert egy perc múlva visszatért és diadalmasan nézegetett az ablakon át befelé. Újra elkergettem, s a nap folyamán többször. Másnap reggel hat órakor már bent állt a házban, evett s közben verte verébtestvéreit. Nagy ötletem támadt, a házba nem raktam madáreleséget, csak a lodzsa kövére. „Most kitoltam a háziúrral” – gondoltam, és az ablak mögül kajánul néztem, hogyan álldogál üres házában. Elég értetlen pofát vágott, de aztán feltalálta magát. Leszállt a kövezetre, szétcsapott a verebek között, megragadta a legnagyobb kenyérdarabkát, és felszállt vele a házba. Megette, aztán újra leszállt és elragadta a kívánatos madárfalatot. Fent evett és őrködött.

Eleinte azt hittem, hogy az ennivalót félti, azért nem enged senkit a házba. De az üres házat is védte, eszelősen ragaszkodott hozzá, hogy a nádfedeles nyírfa ház az övé.

A verebek nagy közösségekben élnek, vérükben van a kollektív mentalitás, legalábbis mi emberek így képzeljük. Mégis akad közöttük egy-egy háziúr. Miért csodálkozunk akkor az embereken?

Szerző: 
Megjelenés napja: 
február 12.