...

– No, kis Vince, sorsod megoldva látszik.

S elmondá, minek egy részét már tudtuk is; nevezetesen, hogy van itten a vendégek között egy Vallon Pál nevű, nagy lovas és birtokos úr a közeli Náznánfalváról, kinek egy fia tanul a kollégyiomban mint tógás nagydeák. Eme Vallon Zsigmondnak, mert a deák úrnak ily neve van, hát ennek vala ugyan a tavalyi esztendőben egy szolga tanulója, de mivel azzal elégedetlennek mondja magát, helyébe engem fog mostan venni. Mivel elegendő mértékben világi ember a deák úr, s pénzzel is udvarolják hazulról, nekem rossz dolgom mellette nem lesz.

Irgalommal nézhettem a kisasszony fénylő szemébe, mert azt kérdezte:

– Hát nem örvendesz?

– Köszönöm a velem bajlódását, mint szíves gyámolomnak – mondtam.

Atyám azonban többet is mondott, mert szemérmetességgel mentegetvén engem, Vallon Pál uramnak köszönetét küldötte, és Zsigmond fiának sok jó kívánságot. Márton bácsi még ezt is megtoldotta, mondván, hogy Zsigmond deák úrfi könnyű gazdám leszen, ha a fiú az atyjára ütött, mert bizony az atya igen világot kedvelő ember, s nem zsugorgató.

Így körülrakosgatván dicséretekkel a kisasszonyt, ő csorba nélkül vitte vissza a kedvét az udvarházba; én pedig ott maradtam, lepottyanva a reménység ágáról, bele a szolgaság borulatába. Nem néztem atyámra, mert a szemem ellene szólott volna, bajt idézvén azzal elő; de Márton bácsira sem, mert abban a percben nem szerettem a vénembert, mivel az előbb a szolgaság dicséretével szól vala szinte. Így a borulatos asztalon járt a tekintetem, mint valami kedvetlen fekete bogár, mely meg-megáll egy-egy repedés előtt, majd hirtelen más irányba utat vált. S nem találván az asztalon semmi vigasztalót, aztán ég felé repült a bogaram.

Úgy láttam meg az esti csillagot.

Egyedül volt az is a nagy mindenségben, miképpen én éreztem, hogy abban a majorban egyedül vagyok. Lassan felálltam, s elindultam a gyümölcsöskert felé, melyre az este már úgy ráborult volt, hogy a fák csak halovány rajzolatok voltak, s a lovak tömött foltok a fátyolon. Mivel atyámék utamba semmi szót sem tettek, kimentem messze a kertbe, s ott egy dombosabb részen valami fa tövében leültem.

S üldögélvén nagyon szomorán, lassan körém gyűltek a csillagok.

Közöttük aztán elaludtam.

Nem tudom, hogy meddig lehettem álomba takarva, mert csak arra emlékeztem, hogy atyám kedvesen szólongat vala, mitől kipattanván a szemem, hát egy lámpással ott áll előttem, s ott áll véle a vénember is. Magukhoz kebelezve engem, béfelé vittek-vezettek, kerülgetvén a lovakat, melyek a lámpafénynek aprókat röhintettek. Bent a szolgaházban is ők ketten tettek az ágyba, mert az urak Györgyina nénét elnyelték volt egészen; hanem én így is igen jól aludtam.

Másnap senki sem beszélt az én kollégyiomi sorsom dolgáról, sem az elmúlott estéről, mit én a fényes napvilágon egy kicsit szégyellettem is. Igen, mert hiszen tizenhárom esztendős voltam immár, s mégis úgy viseltem magamat, mint egy elbecézett úrficska. Elgondoltam eddigi életemet is, melynek folytában senki árnyékától meg nem ijedtem, de sőt más fiúknál hátrább sem állottam; s elgondoltam az atyám sorsát is, mely zsenge korában reá méretett, lévén szinte az én időmben gazdája a kicsi gazdaságnak.

Jókedvem ismét feltámadott, s meggyűlt a bizodalom.

– No, madarat fogtál? – kérdezte atyám.

– Fogék – mondtam.

– Milyen színe van?

– Zöld.

Ennyiből is jól megértettük egymást, s attól kezdve felhő közöttünk nem volt. Hasznoskodtunk a majorban s az udvarház körül, hogy a szívesen látott bereckieknek is valami látszatja legyen; s vártuk a hölgy-kisasszony híradásait, mert ő gondjába vette az én kollégyiomi sorsomat egészen. Így múlott el három nap is, míg aztán csütörtökön meghozta a nagy hírt, vagyis a kollégyiom hívó szavát, hogy másnap álljak a vizsgáló tanárok elé, kik aztán vagy bévesznek a tanulók közé, vagy pedig jó utat kívánnak nekem hazafelé.

...

 
Szerző: 
Megjelenés napja: 
szeptember 18.