...
3.
A takácsok monumentális műhelyével szemben állott egy másik ház – ezt Halléban mindenki mint a Pietisták Házát ismerte. A pietistákat igazán nem kell történelmi részletességgel bemutatnom: ez a vallási mozgalom (szemben az ortodox egyházakkal, legyen az merev katolikus, lutheránus vagy kálvinista): részben az egyéni misztikus átélésekben, részben már-már az ateizmust súroló deizmusban látta a vallás lényegét. Persze volt bőven más árnyalat és változat is. Egy dúsgazdag özvegyasszony pártfogolta Halléban őket, egyik hatalmas házát a pietistáknak rendezte be – vagy inkább ki? – és a Pietista Hölgy most ott állt az ablakban és leste, amint a hugenotta szövőművésznő a szász herceg Zsuzsánna-gobelinjét a takácsok házába becsempészi. A Pietista Hölgyről, mint festő, hozzávetőleges arcképpel is szolgálhatok:

A hölgy sovány volt és magas. Fején ódivatú fehér, apácás ékítmény, ez füle fölött jobbra-balra messzire elállt, mint Mózes homlokából a fényesség szarvai – jéghideg baldachin volt ez, szigor és ünnepélyesség; a csipkedísz rikító tisztasága maga a szűzi vagy özvegyi agresszió; az óriási két fehér lefutó szalag orcái mellett: vasalt, kékített, keményített, mintha a vallási kegyesség felsőfoka a megsemmisítő – kegyetlenség volna. A patróna kihullt szemöldökei, tekintete üregessége, orra hosszúsága és ajka frissen metszett, aligrózsaszín irgalmatlansága, testének szoborszerű merevsége, apró hasának biblikus gömbölyűsége – igen, olyan volt ez a kihűlt pókhas, mint valami megsemmisítő idézet Szent Pál leveleiből a herceg szeretője ellen – besózott húsként hasán-virító keze: valóban Pietista Hölgyre vallott. 

A Pietista Hölgy, alattomos leselkedése alkalmából, nem volt egyedül: fantasztikus pietista banyák vették körül, mint valami ördögi halálkórus, az örök gyűlölködés és bosszúvágy fúriái és erinnysei. Ez ugyebár elkerülhetetlenül hozzá tartozik a modern (és örök) pietáshoz. Vagy nem?

A Pietista Hölgy háza ablakában elátkozta a szajhát (a szövőnőt), nyilván sajátos erkölcsei miatt, elátkozta a hugenottákat általában is, nyilván „Libertas” elveik miatt – esküt tett a fogatlan szüzek és özvegyek boszorkány-gyülekezete előtt (zümmögő, szervilis kórus), hogy a gobelin nem és nem és nem fog, ajándékképpen, a Városi Tanács falán lógni – ellenben? ellenben? Lipcséből vagy honnan száműzött, kiutasított pietistákat fog falai közé fogadni Halle városa – ez utóbbi gesztus: az igazi, szép jubileumi ünnepség.

A Pietista Hölgy igen agresszív természetű hölgy lévén – különben mi köze lett volna a keresztény pietáshoz? – elhatározta, hogy most, azonnal indul a Városi Tanácshoz, természetesen nem a „Rathaus”-ba, hanem az egyik tanácsúr kies fekvésű palotájába, ahol – a pletykás Pietista Hölgy mindig mindent tudott – a tanácsurak szigorúan bizalmas titkos megbeszélésre gyűltek össze. A Pietista Hölgy eredetileg nem akart egyedül menni a palotába, hogy az urakat rábeszélje a száműzött pietisták befogadására – hanem a pietista házból diplomáciai uszályt keresett maga mellé. Ez a terve azonban dugába dőlt. Házában: az egyik pietista pár épp esztelen misztikus önkívületben társalgott egymással – a másik pietistáról kiderült, hogy vakond könyvmoly – a harmadik meg oly forradalmi elveket vallott a vallást illetően, hogy a Pietista Hölgy félretehette volna 1789-re. Ez a háromféle típus tehát nem volt alkalmas kíséretnek, tervezett követségébe. Maradt a már említett banya-kórus: ezeket vitte tehát magával, óriási fekete, igen pietista, igen koporsószerű batárban az urak bizalmas privát összejövetelére.

 

A pietista batár útja is igen figyelemreméltó, mind a Hogarth-karikatúrák, mind az olasz komédiák (barocco operától vásári rögtönzésekig), mind a szocietást taglaló traktátusok szempontjából. Ebben az időben még napirenden voltak a boszorkányégetések és a pietista batár a város falain kívül épp egy ilyen boszorkányégető helyen döcögött keresztül. Félmáglyák, bitók, kerékbetörő kerekek között azonban nem (az éppen akkori és helybeli fogalmak szerinti) szent inkvizíció bíráit és áldozatait találták – hanem? Olasz vándorszínész-truppot: ezeket a beteges szász herceg rendelte magához Velencéből, és most éppen útban voltak a herceg felé – itt éppen kis (utolsó) pihenőt tartottak, élvezték festett maszkjaik és a hollók-lepte akasztófák pikáns ellentétét. A Pietista Hölgy persze nem mulasztotta el az alkalmat, hogy a hitvány talján pojácák ellen erkölcsi prédikációt tartson. Ez a nyilván kifogástalan egyházi beszéd a ringyóskodó színészek ellen azonban nem hangzott el abban a zavartalan tisztaságban, ahogy azt őszintén vallásos lélek kívánta volna.

Váratlanul megjelent, a züllött életű „szövőlepkével” az élen a hugenotta (mindig rebelliskedő) takácsok egy csoportja, és be akarta jelenteni a titkosan ülésező tanácsnak a Zsuzsánna-kép körüli átmeneti bonyodalmakat – nehogy aztán a nyilvános jubileumi ünnepség alkalmával törjön ki a botrány. A „rencontre”, ahogy a franciák mondták e színes találkozásról, bizony épületes volt. A színpadi dekoráció, ha szabad így mondanom: a boszorkányégető, kísértetjárta, kopasz fennsík. Ott bohóckodnak, pihenőképpen, a velencei színészek. Ott ágál a Pietista Hölgy, mögötte az Irgalom Lányainak sátánian gyűlölködő szipirtyó kórusa. És erre most váratlanul, ráadásul a „Libertas”-os hugenották, a szabadszájú Szajhával élükön.

Szabad szájban nem volt hiány: a Zsuzsánna alkotónője nyilvánosan leleplezte a Pietista Hölgy múltját – „mindig azzal a ronda múlttal van baj” – sopánkodott vért izzadva magában a Hölgy, mintha ez a kompromittáló múlt egyenesen a Sátán első számú intrikája volna a legtisztább keresztény dámák szeplőtelen jelene ellen. A szabadszájúság hangos summája körülbelül az volt, hogy a Pietista Hölgy akár rokongyilkossággal is vígan azonnal perbefogható volna, pénzügyei egyáltalában nem fogantak szeplőtelenül különböző nemzetközi bankházakban, képmutatása átlátszóbb, mint a reneszánsz nimfák fátylai – ami Vénusz istennő aggályos kultuszát illeti, a Pietista Hölgy ebből a szempontból igazán aggályosnak minősíthető, ama bizonyos bosszantó „múlt”-ban – az alázat helyett: inkább a hiúság jellemző a Hölgy karakter-képző nedveinek paracelsusi működésében – modorai erősen támadó jellegűek, ami zavarja a „pietás” fogalmának logikai korrektségét – azonkívül botrányos naplopása sem egyezik száz százalékban az evangéliumi félreérthetetlen javallatokkal. Erről szólt Zsuzsánna alkotónőjének orációja.

A Pietista Hölgy (közismert figuráció, ha efféle jellem kutyaszorítóba kerül): a vad visszavágás és a színpadias bűnbánat között tétovázott, de tépelődésre nem sok alkalma és ideje volt – egy pár gyáva „mea culpa” és még gyávább „aljas rágalom!” mormogás után: a hugenották – ezek a csúnya rebellisek – a Pietista Hölgyet, fogatlan banyakórusával egyetemben, visszadugták a batárba, nem engedték a tanácsurak titkos megbeszélésére, hanem hazatoloncolták a pietisták házába.

 

Ez ugyan elég drámai jelenet volt, de az anekdotázó kedvű Sors antik istennő még fokozásról is gondoskodott – egyúttal arról is, hogy történetünk vészes iramban a hallei Händel család felé terelődjék. A Zsuzsánna-gobelin alkotónőjét, nagy cicerói vádbeszéde végén: szülési fájdalmak lepték meg. No! A szász hercegnek illegális utódja is lesz? Épp most, mikor kivonulóban vannak és Nagy Brandenburg lép helyükbe? Az olasz komédiások, akik különleges érzékkel nézték végig az imént leírt „színdarabot”: a legnagyobb lelkességgel vették ápolásba a szövőnőt (mindennapi dolog volt a komédiáslányok életében) – azonnal valami színpadi Kleopátra aranyhintójába fektették és vitték, vitték – ugyan hová vitték? Ahová a vajúdó nő parancsoló rimánkodással kívánta: egy bizonyos „doktor” Händelhez (a mi George-unk édesapjáról van szó), persze a képzelhető legnagyobb titokban és diszkrécióban, amit Kleopátra aranyhintója nem tett különösebben könnyűvé.

...

 

Megjelenés napja: 
december 11.