...
6.
 

A Raguza bejárati részén néhány magányos asztalka állt, a fal mentén körbefutó pamlagok előtt. Ide ültem be egy-két napja. Egy üveg sört rendeltem és rántottát, három tojásból. A Centrál-kávéház is nyitva tartott egész éjszaka, de itt, ebben a sötétben nekem jobban ízlett a rántotta, s amellett némileg olcsóbb is volt. Lili végigsétált az asztalok között, s köszöntöttük egymást. Habozott, visszafordult. Megfogta egy üres szék támláját, s rám mosolygott.

– Mi újság?

Mondtam valami barátságosat.

– Mit szól hozzá – kérdezte –, milyen csend van ma itt?

– Igen, csakugyan.

– Látta volna szerdán! Ujjé! Albert hordta a poharakat!

A többi lány „Albert úrnak” hívta a tulajdonost. Lili tegeződött vele, noha nem mindig. A pincér meghozta az ételemet.

– Nem ülne le? – kérdeztem Lilit. Bólintott. – Kérünk egy tojáslikőrt – szóltam a pincérhez. A lány tiltakozott.

– Nem, nem! Hagyja csak.

Sarkon fordult. Egy tányérral a kezében tért vissza. Láttam, hogy tormás virslijét már megkezdte. Így, hajnali fél három, három körül az ember módfelett megéhezik. Lili mellém telepedett. Harapott egyet a virsliből, és sokáig rágta.

– Nem jó? – kérdeztem.

– De igen – mondta. Forgatta a falatot a szájában. – Érzi a huzatot? – kérdezte kis szünet után. Gyorsan folytatta. – Igaz is, találkozik néha a barátjával?

Rögtön megértettem, hogy Halász Péterről beszél. Latolgattam a választ. Lili kérdésében volt valami titkos ólomsúly.

– Ha találkozik vele – mondta megint –, megmondhatja, fel is út, le is út. Ezt üzenem.

– No? Csakugyan?

A lány gondterhelten felnevetett. Szerette volna értésemre adni, hogy a dolog egészen tréfás, s ugyanakkor ügyelnie kellett, hogy pontosan szájamba rágja az üzenetet.

– Így mondja – magyarázta –, csak így: fel is út, le is út. Ő már tudni fogja, miről van szó. Ugyanis ez jelent valamit.

Sört töltöttem a poharába.

– Megharagudott Petárra? – kérdeztem szelíden.

Rázni kezdte a fejét. „Nem.” Aztán újra. „Nem.”

– Biztosan találkozik vele – kérdezte, vagy inkább állította. – Csak úgy mondja, ahogy kértem.

– Jó.

Ivott egy kortyot, s reméltem, hogy lenyeli végre a falatot, ami a szájában van. Letette a poharat, gondosan elhelyezte. Felnézett.

– Három napja nem láttam – mondta egyszerűen. Riadtság bujkált a tekintetében.

– Ejnye, ejnye – mormoltam félszegen. Elvégre három nap nem sok. – Tudja talán…

– Tudom! – mondta halkan. Közelebb csúszott hozzám. Hirtelen bizalmas lett. – Tudom. De az az igazság, hogy megesküdött, az anyja sírjára! Amikor Ellával az a botrány volt. Én igazán nem is bántam. De ő megesküdött nekem, hogy csak akkor hagy el, ha küldöm. Ha én azt mondom neki: fel is út, le is út – de előbb nem! Képzelje el, az anyja sírjára megesküdött! Én igazán nevettem. Azt mondtam, nem szabad ilyesmire esküdözni. Egyszer beleszerethet valakibe, s aztán… És most, lám…

Nem értettem világosan a célzásokat, de hangja telve volt izgalommal. Sokat rágódhatott már ezeken a kérdéseken, ezt megértettem.

– Tudom én – mondta. – Szerelmes. Szép úrilány. Elveszi feleségül.

– Ugyan – szóltam. – A pénzéért veszi el.

Szenvedélyesen kapta fel a fejét.

– Ne higgye! Én is azt hittem sokáig! De nem igaz. Beleszeretett. Azért veszi el, mert addig nem hajlandó lefeküdni vele az a kitanult, fifikás kurva!

Most vettem észre, hogy a falatot még mindig nem bírta lenyelni, hanem félretolta, s bal arca megdagadt tőle. Megismételte üzenetét. Láttam, hogy ez tetszik neki, megnyugtatja. Regényesen visszaadja Péter szavát, feloldja az eskü alól.

– Jó – bólogattam –, átadom majd.

– Szerelmes – mondta Lili, összeszedve magát. – Egyre gyakrabban maradt el, most már három napja egyáltalában nem láttam. Gondolkoztam én azon az ügyön. Neki pénzre nem volt szüksége. Megvolt, ami kellett. Annál többre neki nem volt szüksége, nem, nem. Ismerem. Én szegény vagyok, de neki nem kellett több. A kártyát régen elhagyta. Szerelmes.

– Csacsiság.

Maradnom illett. Lili elmesélte, milyen nagyszerű ember, milyen úriember Halász Péter, s hogy természetesen neki nem lehet beleszólása ebbe a házasságba. Rendben van, egy szava sincs. Fütyül az egészre. S ha egyszer szerelmes, akkor úgyis hiába.

– Egy pillanat – mondta. Felállt, hogy kimenjen az árnyékszékre, kiköpni a papírgombóccá összerágott húsdarabot, mely nem akart lecsúszni a torkán.

– Roppant tévedésben van Pétert illetőleg – mondtam. – Igaz ugyan, hogy a nagy vagyonra nem vágyik, s hogy pénz csak annyi kell neki, amennyit vendéglőre, taxira, bárnőkre elkölt, de mégsem szerelem az, amivel én a házasságát megmagyaráznám.

Lili zavaros fejtegetéseit eddig hümmögve hallgattam, s most örültem, hogy végre egy ponton hozzá tudok szólni a tárgyhoz. Aljasságnak éreztem a közönyömet, dadogó részvétlenségemet a másik izgalma, bőbeszédű riadtsága mellett. Undorodtam mindenfajta érzéketlenségtől. Csakhogy Lili éppen akkor állt fel, amikor eszembe jutott egy-két elfogadható megjegyzés. Állva maradt.

– Hát mivel magyarázná? – kérdezte aggódva.

– Péter puhány – mondtam –, mint minden fenegyerek. Szelíd s főként gyáva lélek. Amellett váltig küzdenie kell, hogy züllöttnek ne érezze magát, hogy tudomásul ne vegye a valóságot. Elfáradt az öntudata. A lány, akit feleségül akar venni, semmit sem tud viselt dolgairól, s alapjában kifogástalan fiatalembernek tartja őt. Péter a rendre vágyik már, bizonyítékokra önmaga előtt. A házasság ténylegesítené úriemberségét.

Lili megrázta a fejét.

– Nem. Hiszen ő úriember.

Bizonyos voltam benne, hogy Péter nem szerelmes Adriani Aliszba, és nem is lesz soha, de nem reméltem, hogy Lilit meggyőzöm erről. Látszólag mégis sikerült. A lány nem unta elméleteimet, többször megismételtette, és hagyta, hogy megingassam véleményében. Holott elég rosszul tudtam.

Mire az Operaház soklépcsős útvesztőjében megtaláltam páholyukat, véget ért a szünet. Ott maradtam. Halász Péter korántsem aludta át a felvonást. Ritkán láttam éberebbnek. Két kézzel nyúlt a kezem után, kis híja, hogy meg nem ölelt. Fölszedte a földről a nagynéni kesztyűjét, villogó foggal mosolygott rá. Helyet cseréltek Alisszal. Én voltam az, aki elálmosodtam. Amikor végre lement a függöny, hátratoltam a székemet, és felálltam.

– Nagyszerű volt, nem? – kérdezte a lány csillogó szemmel. Egyet-kettőt tapsolt, nagyon finoman.

Vállat vontam.

– Nem szereti Wagnert? – vizsgáztatott gépiesen Alisz.

– Nem tudom – mondtam. – Ezt az operát például harmadszor hallgatom. Néha már-már ott tartok, hogy szeretem, tetszik, de akkor mindent elrontanak avval, hogy nem hagyják abba.

Kis szünet után így szólt Alisz.

– Ha nincs más dolga, vacsorázzék velünk.

– De hát – fordult hozzám a nagynéni –, hogyan hagyhatnák abba? Hogy képzeli ezt, Bébé?

– Úgy képzelem – mondtam –, hogy a hegedűsök leteszik a hegedűiket, s a fúvósok a fúvóikat, és valamennyien hazamegyünk.

– Furcsa gondolat. Valami kis vacsorát tudunk adni – mondta az asszony.

Péter vigyorogva vágott közbe. Belém karolt és nevetett. Megsajnáltam. Arra gondoltam, hogy engem gyerekkori jó barátjának tekint, s talán csakugyan nincs is jobb barátja. Hátrább vont.

– Bébé – suttogta –, fogadd el a meghívásukat. Tedd meg nekem. Ha nem jössz fel, nekem rögtön haza kell mennem, s a néni le nem megy a nyakunkról, amíg ott vagyok.

Rámeredtem.

– Kettesben akarok maradni Alival – suttogta.

Alinak, Ali babának szólította a lányt. Sem kedvem, sem bátorságom nem lett volna efféléhez. Hátborzongató volt. Úgy hangzott, mintha egy kegytárgyat becézgetne. Alisz anélkül, hogy képes lett volna szigorúságából veszíteni, ide-oda rebbenő szemmel nevetgélt tréfálódásomon, csak mert Péter nevetett, s nem a humoromtól meggyőzetve. Bizonyára illetlenségnek tartotta, hogy Péter a lépcsőn fütyürészett, de ehhez is mosolygott.

– Ezt a dallamot – mondta – a fonóbeli lányok énekelték, ugye? – Péter jókedvűen rábólintott, s nem hagyta abba a dúdolást. Nagy személykocsijuk a Révay utca sarkán várakozott ránk.

A vacsora nehézkesen folyt le. Alisz állva maradt az asztalfőnél, s megvárta, míg öccse, egy nyurga diákfiú, helyére kerül. Ekkor felemelte szép, hideg tekintetét, és elmondta étkezés előtti imájukat. Leültünk. A fehér cérnakesztyűs inas egyenként hordta körül a tálakat, igen lassan. Nem volt kenyerem. Legalább a salátát odatehették volna az asztal közepére. Sok cselédjük közül valamelyik segíthetett volna a kiszolgálásban. Azt hiszem, Alisznak kellett volna segítenie. Észre sem vette a zökkenőket. Mereven ült a helyén. Szinte azt hihette az ember, hogy ma reggel ütötték meg a főnyereményt, s az inast csak a vacsorához sikerült kölcsönkérniük. Pedig Alisz születése óta minden este ekként vacsorázott. Az éremnagyságú kenyér-, hús- és tortadarabokat mással, mint sonkaszeletelő-géppel, nem lehetett volna ilyen vékonyra vágni. Egymáshoz illesztettem három kenyérkét, s így haraptam beléjük.

Péter nevetni kezdett ezen. Alisz rám nézett. Megkérdezte, hogy én mindig tréfálok-e?

– Nem mindig – mondtam őszintén. Csakugyan nem szántam tréfának a hármaskenyeremet. Tápláléknak szántam.

Péter – látván, hogy a lány nem nevet – elkomolyodott. Alisz talán nem tartott éppen neveletlen fajankónak, de láthattam, hogy ha száz évig él, akkor sem lesz kedve úgy viselkedni, mint én. Cudarul bosszantott, hogy kénytelen vagyok pojácának érezni magam. Én is elkomolyodtam.

Alisz egyedül lakott az emeleten. Vacsora után hamarosan hármasban maradtunk. Felmentünk a lány sarokszobájába. Péter eloltotta a csillárt, miután meggyújtotta az alacsony dívány fölötti állólámpát s Alisz kis íróasztali lámpáját. A szobalány italoskészletet gurított be zajtalanul, a filccel borított padlón.

– Hozza fel – szólt Alisz – Iván úr hegedűjét.

– Igenis.

A szobalány tüstént értette, miről van szó. Péter töltögetni kezdett. Alisz poharába néhány csepp szódavizet is fröcskölt. A folyadék ettől fehérre felhőződött, tejszerűen, mint a tiszta alkohol. Megnéztem a palackot. Abszintot ittak.

Ámulva emeltem a poharamat Alisz felé.

– Tudja maga, hogy mi ez? – kérdeztem.

– Igen – mondta. – Abszint. Nagyon szeretjük.

Rámosolygott Péterre. Adrianiéknál gyakran kaptunk rosszul kezelt borokat, mert sem Alisz, sem az öccse, sem a nénje nem ittak meg semmiféle alkoholt, s nem is értettek hozzá. Most tehát a lány ennél a gyalázatos pálinkánál kezdte meg az ivást, ahol a legviharvertebb matrózok befejezik. Lenyeltem két kortyot. Olyan keserű volt, hogy a beleimet is megcsavarta. Legszívesebben egy álló óráig köpködtem volna egyfolytában. Ehelyett beszélgettünk.

Péter hátradőlt a kereveten, s maga mellé ültette a lányt.

– Jöjjön ide, Ali baba.

Ragyogóan mulattak. Arról társalogtunk, hogy egy hölgy, akit alig-alig ismertünk, milyen rokonságban van egy másik hölggyel, akit egyáltalában nem ismertünk.

Másodszor is megkíséreltem, hogy elbúcsúzzam tőlük. Nem mehettem, mert akkor Péter sem maradhatott volna. Alisz megkérte, hogy hegedüljön nekünk. Péter magas keménygallérban volt. Odaszorította a hangszert.

Cigánynótákat játszott. Talán nem is olyan csapnivalóan, mint gondoltam. Csöpögött az érzelgősségtől. Ütemnek nyoma sem volt. Egyszóval úgy hegedült, mint a jó és a rossz cigányzenészek. Nagyon ideges lettem. Telt az idő.

Péter már egy fél órája dolgozott. Mit tegyek? Eszembe jutott, hogy valaha operettdalokat is tudott. „Ha megversz is, imádlak én…”

– Játszd azt – kértem.

Alisz felrezzent.

– Nem, nem! – mondta csaknem szenvedélyesen. Az arca lázban égett. Újabb fél órát vártam. Ekkor elszántam magam.

– Sajnos, mennem kell.

A lány rémülten bámult rám, Péter pedig elkezdte játszani az operettdalt.

„Párizsban huncut a lány,
De komilfó…”

Szorosan egymás mellett álltak, velem szemközt, mint harcolók az ellenséggel. Szerelmesek voltak, mint két berúgott baromfi. Fátyolos volt a szemük a boldogságtól és az izgalomtól. Rájuk kellett szánnom még egy félórát.

Péter ülve hegedült tovább. Visszatért a cigánynótákhoz. Halkan játszott, s rekedt hangján még halkabban mondogatta a szöveget.

„Ha énnekem fészkem volna
Nem volnék én részeg.”

 

Térde hozzáért Alisz ruhájához. Megremegtek. Átmentem a szomszéd szobába, telefonálni taxiért. Rágyújtottam egy szivarra. Kinéztem a balkonajtón. Csillagtalan tavaszi éjszaka volt.

A nemezzel borított padlón nem hallatszottak a lépéseim. A szobájuk közepén álltak, és csókolták egymást. Péter bal kezével a lány tarkóját fogta, jobbjával pedig átkarolta a hóna alatt. Bennem meghűlt a vér. Láttam már féktelenebb csókot is, illetlenebb jelenetet is. De Adriani Alisz odaadóan hátracsukló, szép nyaka számomra olyan buján érzéki és olyan visszataszítóan szemérmetlen látvány volt, hogy szinte megrendültem. Péternek elszabadult egy fekete hajfürtje. Mozdulatát elképzelhetetlenül vakmerőnek éreztem. Csupasz hegedűje ott hevert az asztalon. Zavar fogott el és alázat.

Hazafelé menet némán ültem Péter mellett.

Ő is hallgatott. Aztán egyszer rám kacsintott.

– Tíz nap múlva esküszünk.

– Igen?

– Aranyos kis jószág, nem?

– Tessék? – kérdeztem.

– Mondom, édes kislány. Mármint Ali. Ilyen szerelmes még nem is igen voltam.

Elmesélte, hogyan akadtak össze. Úgy beszélt Aliszról, mint egy bűbájos, csacsi pásztorlánykáról.

– Ali baba kis szamár – mondta –, de imádom.

Még csak nem is mondhattam ellent. Halász Péter csakugyan okosabb volt a vezérigazgatónőnél. Gyorsabb eszű, szellemesebb, értelmesebb. Nevethetnékem támadt, mintha csiklandoznának.

– Hallod-e – mondtam. – Lili azt üzeni neked, hogy fel is út, le is út.

– Hogyhogy? – kérdezte zavartan. Szipákoltam néhányat a szivaromból, s megismételtem Lili üzenetét, híven.

– Nem értem – mondta Péter bizonytalanul.

– Én értem – mondtam. – Lili megmagyarázta.

Felnevetett.

– Megmagyarázta? Remek pofa, nem?

– Igen.

Eltűnődött.

– Remek öreg pofa – mondta megint. – Imádom.

Belőlem meglehetősen hiányzott a szigorúság. Barátságosan hangzott a kérdésem; éppen csak hogy nem nevettem.

– Lilit is?

Ezúttal csakugyan nem értette, mire célzok.

– Az imént mondtad – magyaráztam –, mennyire imádod Ali babát.

– Ugyan, Bébé. Ez egészen más.

– Miért lenne más? – makacskodtam.

– Csak nem kívánod, hogy Lilit vegyem feleségül? – kérdezte nevetve.

Valóban, ezt nem kívántam. Magam sem tudtam, mit is kívánnék. Péter váratlanul elkomolyodott.

– Csak nem képzelted, hogy én valaha is szerelmes voltam Lilibe? – mormogta. – Egy közönséges… izébe…?

– Na, na…

– Nem úgy értem. Lilivel el tudtam beszélgetni. Jópofa. Bánom is én, miféle ringyó. De sosem tetszett nekem. Ali, ó, Ali…

Felderült, s Aliszról mesélt tovább. Szabadon működtette képzeletét. Igyekezett a szájam íze szerint formálni hazugságait, ahogyan az előbb is, amikor észrevette, hogy Lilivel rokonszenvezem. Mindig alkalmazkodott a hallgatóihoz. Gyakran melléfogott, tévedett, rosszul ismerte fel emberét. Ezért óvatos volt, s zavarosan, nyakatekerten beszélt. Számomra az őszinteség látszatát igyekezett felkelteni, közvetlen, természetes hangot keresett, mert én ezt játszattam vele. Fáradságos dolog volt, azt hiszem, úgy oldotta meg, hogy szavaiba tényleg őszinteséget kevert. Sokszor azt gondoltam, Halász Péternek alapjában semmiről semmiféle véleménye nincsen, s egyetlen őszinte pillanata a hallgatás lenne. Ezért lehetetlen a szavaival jellemeznem, kivált azokkal, amiket hozzám intézett, vagy akár a jelenlétemben mondott. Kihámoztam a hazugságaiból, az őszinteségéből meg a saját szememmel látott tényekből egyet-mást, hogy milyen előzményei voltak az eljegyzésének.

...

Szerző: 
Megjelenés napja: 
október 10.