VI.
 
A kéklámpás nő naplójából
 

– Imádkozik?

– Gondolkozom.

Még mindig ez a két mondat jár az eszemben. Megyek a lépcsőn és hallom:

– Imádkozik?

– Gondolkozom.

Magától értetődő volt a kérdés abban a jelentéktelen neoklasszikus kápolnában, amely a gyár mellett, a park végében áll, mert mi egyebet lehet kérdezni az oltár előtt, egy elhagyatott kápolnában. Magától értetődő volt a kérdés, mégis furcsa, ahogy hirtelen elhangzott a csendben, mint mikor valaki véletlenül megrúgja az orgona pedálját. Talán ő is furcsállotta a választ, nem tudom, mégis olyan természetes volt.

– Imádkozik?

– Gondolkozom.

Nem emlékszem, melyikünk lépett ki először a kápolnából. Azt gondoltam akkor este, hogy magabiztos és harmonikus vagyok, mint egy hármashangzat, és ez tetszett nekem. Ezt gondoltam, ahogy mentem lefelé a lépcsőn, és minden pórusomon áradt befelé a hideg levegő, nagyon éreztem, hogy élek, és jó volt akkor este, jó volt, hogy hideg van, hogy a felhőknek testük van, és csak a kezemet kell kinyújtanom, és mindent elérek.

Zavart, hogy jön utánam. Főleg, hogy olyan sután jön. Hol elébem, hol mögém került a Kálvárián, lehajolt, mintha keresne valamit. Egyszer fel is vett egy kavicsot, messzire dobta. Aztán megfordult, és hirtelen megkérdezte:

– Hogy hívják magát?

Semmi sem bosszant úgy, mint ha egy félszeg férfi szemtelenkedni próbál. Nem feleltem.

– Nem mondja meg a nevét?

Elhúztam a számat.

– Természetesen Anna vagyok.

Ezen meghökkent. Talán valami mást várt, nem tudom, de megsajnáltam.

– Engem nem szoktak megszólítani. Vagy hogy pesties legyek: leszólítani. Maga bizonyára költő.

– Én?

Most már nevettem az elképedésén.

– Maga. Száz férfi közül kilencvenkilenc ugyanis megvárta volna, míg kijövök a kápolnából, s akkor megkérdezte volna, nem fázom-e, nincs-e kedvem „meginni egy kávét”. Maga pedig bejött a kápolnába, és megkérdezte, hogy imádkozom-e. Egy ötéves gyerek is ezt kérdezte volna, hallja-e, költő. Hát én meg Anna vagyok.

– Nagyon szép név. Annuska.

– Anna! Sosem engedem becézni magam.

– Talán nincs, aki becézze.

Valami ilyesmit mondott. Helyben vagyunk, gondoltam, végezzünk röviden.

– Isten áldja – mondtam. – Azt hiszem, jobb, ha én nem kérdezem meg, hogy hívják magát.

Másnap megint ott volt a kápolna előtt.

– Mindennap ide jár?

– Ez az egyetlen hely, ahol nyugodtan lehet gondolkodni.

Esett az eső, mint annyiszor, ha rosszkedvem van. A Jászberényi úton alig járt ember; a bisztrók ajtaját belülről belepte a gőz. Fáradt voltam.

– Nem meri megkérdezni, iszom-e egy kávét?

– Nem.

– Látja. Pedig most iszom.

Az eszpresszóban viszonylag csönd volt, a felszolgálónő valamit énekelt, és habot adott a kávéhoz, anélkül hogy kértük volna. Az asztaloknál vicceket meséltek, futballtippeket adtak egymásnak, zenegép szólt – az egész helyiséget átjárta az a pimasz jókedv, amit öt megállóval beljebb már nem lehet megtalálni, legfeljebb a törzsvendégekkel való bizalmaskodás formájában. Hat órakor meggyulladtak a lámpák, zöldessárga színük volt.

– Kedves ez a hely.

– Örülök, hogy jól érzi magát, Annuska.

– Ne becézzen. És közölje velem, miért örül. Az ember nem örül a mások örömének.

– Nem érzi jól magát?

– De igen. Utálom a neonfényes termeket, ahol minden öreg és lila. Itt nagyon jó. A zöldessárga megnyugtat.

– Érzékeny a színekre.

– Festő akartam lenni.

Nem válaszolt. Ideges lettem.

– Tessék! Kérdezzen! Kérdezze meg, mi nem sikerült, miért nem sikerült! Ne legyen velem tapintatos! Kérdezzen!

A kiszolgálónő fütyörészve járkált az asztalok között.

– Rendben van. Sokat kell meghallgatnia. Mindenekelőtt azonban feleljen egy kérdésre. Szép vagyok én?

– Gyönyörű.

– Téved. Én nem vagyok se szép, se gyönyörű. Én csúnya vagyok. Ahogy az életrajzot kezdeni szokták: már kora gyermekkoromban csúnya voltam. Csúnya, szegény, fekete kisgyerek. Az iskolában a legcsúnyább.

– Annuska, maga gyönyörű.

– Ne becézzen. Nézze meg ezt a babiloni képemet a szűk homlokommal. A szememet mintha odamázolták volna.

– A szeme világított a kápolnában.

– Az osztálytársaim Asszurbanipálnak hívtak. Sokáig fájt. Aztán tüntettem vele. Ódivatú holmikban jártam, és hosszan az arcom mellett leengedve viseltem a hajamat. Kamaszkor. Aztán a játéktól nagyon okos lettem. Gondolom, ez látszik.

– Igen.

– Köszönöm. Régész akartam lenni. Holt nyelveket tanultam, műtörténetet, és vasárnaponként temetőbe jártam. Gyűjtöttem a szellemes sírfeliratokat. Aztán elegem lett a mások múltjából, és elhatároztam, hogy pszichológus leszek. Akkor jöttem rá, hogy az emberek hazudnak. A puha családi fészektől az élet kapujáig mindenki. Szebbnek mondják az illúziókat és drámaibbnak a csalódásokat, hogy „óvják” az ifjúságot. Mitől? Közben nem értik meg a gyereket, aki bőg, mert a kávéját felitta az előre beleszelt kalács. Érti ezt maga?

– Értem.

– Az ember ezt fölényesen elmondja, utólag. Akkor rettenetes volt. Múltak az évek, emberek jöttek, és mindegyik mást mondott, nem azt, amit kellett volna. Sokszor azt hittem, rajtam kívül mindenki félrebeszél. Gondoltam, egyszerűbb, ha én is félrebeszélek. Do in Rome as the Romans do. Ért angolul?

– Nem.

– Akkor tudtam meg, hogy csak művész lehetek. Aki legalább a műveivel igazat mond. Hegedültem, verseket írtam, rajzoltam, beleírtam a füzetembe: „Legyen elved, hited…”

Az eszpresszó elsötétült. Senki se volt már ott rajtunk kívül. Összerezzentem.

– Fizessen. Gyerünk.

Az Orczy térről befordultunk a Kőbányai útra. Nekidőltem egy fának.

– Várjon. Hallja ezt a zajt? Érzi ezt a szagot?

– Furcsa egy szag.

Elindultam. Nem akartam, hogy remegjen a hangom, azért csak később szólaltam meg.

– Szeretem a széngázt. Ha egyszer megint találkozunk, elmondom magának, miért nem lett belőlem semmi.

Megálltam.

– Tudja mit? Röviden most is elmondhatom. A Képzőművészeti Főiskola növendéke voltam, és csudálatos képeket csináltam. Mosolygó olvasztár a tüzes kohó előtt. Pipacsos zöld mezőben kaszáló honvédek. Bányász, bátran néz. Aztán rájöttem, hogy nekem ehhez semmi közöm. Kimaradtam a Főiskoláról.

A temető felől nyikorogva jött az utolsó villamos.

– Milyen jó őszintének lenni egy névtelen emberrel. Szálljon fel. Mégis túl őszinte voltam, az az érzésem, mintha lehánytam volna magamat. Az pedig ugye csúnya látvány: egy nő lehányva. Szálljon fel. Én gyalog megyek. Most egy darabig nem találkozunk.

Másnap megint ott volt a Kálvárián.

– Szeretném, ha továbbra is névtelen maradna, kis lovag. Félek a nevétől.

– Glogovácz Simon.

– Simeon. József testvérei közül a második. A leggonoszabbik. Emberkereskedő.

Nyögött egyet.

– Tulajdonképpen novellista vagyok.

– Az lehetetlen. Már megmondtam, hogy költő.

– Prózát írok.

– Prózaírás a költő csődje. Simeon, maga csak írjon szép verseket holdfényről meg egyenlő szárú háromszögekről.

– A maga kedvéért mindent megtennék.

Ekkor megfordultam, és ránéztem erre a férfira. Megnéztem a külsejét. Mert bármilyen furcsán hangzik, neki nemcsak lelke, de külseje is volt.

Feje szabályos turáni koponya. Csapott, domború homlokán állandóan hideg verejték; mint aki egy életen át vizsgázni megy. Gyér, szőkésbarna hajával ijesztően ellentétes arcának makacs, fekete szőrzete, melyet, elképzelésem szerint, a legjobb borbély is csak nehezen tud eltüntetni egy hosszabb teadélutánra. Enyhén lebiggyedő, vékony szája fölött hajlott, keskeny orr, inkább arisztokratikus, mint keleti. Egyáltalán: egész feje a bakon ülő, büszkén tönkrement dzsentrié. Pontosan emlékszem az arcára, csak a szemére, a szeme színére nem emlékszem, hogy szürke volt-e vagy kék. Meglehet, hogy egészen színtelen szeme volt.

– Mondja csak, Simeon, minek jön elém? Tetszem magának? De ne becézzen!

– Hallottam magát a professzornál. Ott voltam a másik szobában. Kék lámpa égett.

– Úgy, szóval nyomozott utánam. Most mindjárt felpofozom magát.

Azt hiszem, valóban meg akartam ütni, de olyan sápadt volt, megsajnáltam. Ezért egyszerűen csak otthagytam az utcán. Aztán meggondoltam, visszarohantam: ott állt még, utánam bámult.

– Jöjjön, Költő. Megengedem, hogy ma este is csodálja a szellememet.

Beültünk a névtelen eszpresszóba, a felszolgálónő ismerős mosolygással tette elénk a haboskávét.

– Az okos ember mondatai valójában sohasem egyszerűek. Tömörségük valósággal tébolyító: ez az okosság tébolya. Azé az emberé, aki minden logikai és lélektani következtetés útját végigjárta, s a lélekismeretben odáig jutott, hogy már nem tart mást érdemesnek leírni, csak a végső konklúziót, a konklúziók konklúzióját, mert sok variáció a nagy kérdések megoldásában úgy sincs, csak e néhány felismerésnek a kombinációi. Az okos ember fáradtan hallgatja a mások vitáit, mert minden út az ő konklúzióihoz vezet, más nincs; úgy érzi, hogy ezeket a vitákat ő mind valamikor régen, talán már kamaszkorában lefolytatta. A sarlatánok aforizmákat gyártanak, és történelmi sorsfordulók másodnapján tanúkkal bizonyítják, hogy mindezt előre megjövendölték. Az okos ember tudja, hogy minden aforizma álokoskodás, és nincs szüksége tanúkra, mert egy idő után leszokik a jövőbe látásról – az események logikája amúgy sem térhet ki az ő következtetéseinek útjából. Kicsiny, szabályos rendszere van, mint a klasszicistáknak, akik az egyetemes világképet nem a káoszból, hanem a harmóniából származtatták. Öregnek érzi magát az okos ember, mint az idő. Közel tudja magához a dolgok kezdetét, az őselemeket; apokaliptikus víziói vannak. Ez az út az ész tébolyához. Hogy itt egyensúlyozzon valaki, ehhez már bölcsesség kell. Mert nem elég tudni a leszűrt lényeget, mint az öregdiák, aki a vegyes másodfokú egyenletnek már csak a végső képletére emlékszik, vagy Zweig sakkozója, aki néhány fő kombinációból minden variációt levezet – ez nem elég. Az összefüggések felismerése idővel mechanikussá válhat. Tudni a lényeget – de megőrizni az élményszerzés örömét: ez már több mint okosság. Ez a művészet. Ha nem így volna, minden lángelme megőrülne, és egyúttal alkotásképtelenné válna. Mednyánszky a naplójában épp csak felvázolja végkövetkeztetéseit a színhatásokról. És a képein üvölt a narancssárga, hallgat a fekete, és sírásba fullad a szürkéskék. Istenem! Idáig eljutni! Micsoda hatalom! Mondja, érti ezt maga?

– Nem egészen.

– Figyeljen rám, Simeon, most meg kell hogy értsen. Az utolsó próbálkozásom magammal egy illusztráció volt. Verseket kellett illusztrálnom. A szerzőre már nem emlékszem, csak a próbavers címére: Az akkumulátor balladája.

Úgy éreztem, fulladok, még egy kávét rendeltem.

– Nem tudom, jó vers volt-e vagy rossz vers. Inspirált, tehát nem figyeltem oda. Megcsináltam két változatban. Az első kuszaság nélküli, szürkén villogó öröm volt, a másik tárgyias ábrázolás, színes, kiömlő belű gép, több vetületben. Az elsőre azt mondták, absztrakt. A másodikat mindenki jól megértette, ott előttem elemezték, mi a mondanivalója. A Magyar Mirákulum a másodikat fogadta el.

– Az lóg a szerkesztő szobájában.

– Ott is járt? Mindenütt nyomozott utánam? Szimatolni, azt tud, de hogy miről van szó, most sem érti.

Csak nézett rám, nem felelt. Legyintettem.

– Persze hogy nem érti. A férfiak valahol mindig félreértik, vagy egyáltalán nem értik a lényeget.

– Haragszik a férfiakra, művésznő?

– Ki mondta, hogy így szólíthat!

– Annuska.

– Utálom a férfiakat.

A záróra itt, úgy látszik, mindig valami drámai kijelentésnél következik be. Pedig most nagyon élveztem a saját gondolataimat. Simeont ezúttal nem a temető, hanem a Keleti pályaudvar felé irányítottam.

– Kezdetben az ember vár. Egy Grál-lovagot. Egy Bornemissza Gergelyt. Aztán kimegy a vurstliba, és látja, hogy a férfiak sorban állnak a bódék előtt, és ragyogó arccal lőnek egy papírrózsát. Nem emlékszem már, ki mondta, hogy nincsenek hősök, csak szituációk. Tessék, ott a szituáció: egy részeg ember ökrendezik a Fehér Ökör előtt. Képzeljen el engem a helyébe. Maga akkor mit tenne? Maga persze elszaladna. A szégyent, azt nem tudják elviselni. A nő mosogasson, de maradjon meg eszményképnek.

– Miért nem lett festő?

Ez már több volt a soknál. Hogy ez az ismeretlen, kopaszodó szamár az otromba kérdéseivel mindig pontosan a seb mélyére nyúljon, ezt már nem bírtam tovább.

– Miért nem lettem? Hát hiába voltam okos, nem érti? Hiába szerettem élni, nem érti? Hiányzott az a kicsi plusz, az a mikromilliméter mit tudom én, micsoda, ami önmagam fölé emel! Hát mit tudok csinálni? Könyökölni? Szétszóródni? Elzülleni? Attól igazibb leszek? És ha akkor van mellettem valaki! De ez is csak önámítás. Ezt egyedül kell megoldani. Szembenézni a tényekkel. Leszámolni. Önkéntes száműzetésbe menni. Ezért volt minden. Ezért voltam rajztanár, fogcsikorgatva, ezért vagyok most műszaki rajzoló, ezért leszek még fafaragó, sírköves, giccsfestő, amit akar! Ez magának nem elég? És maga miért nem lett igazán költő, ha egyszer ilyen hülye? Menjen, menjen tőlem, menjen innen, menjen a fenébe!

Sarkon fordultam, és elkezdtem rohanni. Rohantam végig a Thököly úton; tíz perc múlva teljesen kifulladva megálltam. Reszkettem a dühtől. Egyetlen kiáltás sem hangzott mögöttem.

Nem mentem többé a Kálváriára.

 

Itt volna a történet vége. Megírom még, hogy ha akartam volna, megnézhettem volna a verseit, s ezzel talán valami kétségtelen tragédiának is elejét veszem; csak költő lehetett, semmi más, hiszen a szavaiból kilátszott a libalegelő. És voltaképpen érdekelt volna, hogy miket ír.

Azt is tudom, hogy szomorú barna volt a szeme, mint a farkaskutyáknak, s valószínűleg szeretett is. És jólesett, mikor azt mondta: Annuska – borzongatóan jó volt, ahogy megfogta a kezemet, kiskondás a népmesében.

És akkor hirtelen szörnyű lett az egész, mert izzadt a tenyere.

...

Szerző: 
Megjelenés napja: 
szeptember 15.