...

Sáppogja asszony, mint tekintélyes tojó, volt vezérgácsér özvegye, ott röpült mindjárt a vezérgácsér mögött az ékben. Sáppogja asszony mellett pedig leánya, Sáppika.

Mert Sáppika édesanyja kedvence volt. Sok lánya-fia közül Sáppikával társalgott legszívesebben Sáppogja asszony.

A tengerek és száraz fölött való sokezer kilométeres légi út unalmát csak természetes, hogy okos, szellemes és hasznos társalgásban töltik a kacsák. Igazán hol is közölhette volna legjobban egy erénydús kacsa-anya a lányával a legbizalmasabb dolgokat, mint itt, az ég és föld között éjt-napot húzó ékben?

– Az még bizony semmi jót sem hozott, ha a kacsák az öregeket félre tolták tanácsaikkal, szokásaikkal együtt. Azóta reszketek a csapatunk sorsáért is, amióta szegény uram helyett egy ilyen tacskó vezeti az éket, mint ez a Pápláp! – szólt például egyszer Sáppogja asszony.

– De hiszen eddig még kitűnően vezette az éket Pápláp! – vetette ellen Sáppika édesanyjának.

– Az nem bizonyít semmit! – mondta Sáppogja asszony. – Azért egy fiatal vezérgácsér legföllebb úgy tudna egzisztálni rendesen, ha legalább egy okosabb, tapasztaltabb párja volna, akitől tanácsot kaphat erre-arra nézve. Én magam is szívesen föláldoznám magamat az ék érdekében, hogy olyan nagyszerű vezérgácsér után, mint a boldogult uram, az utódjához menjek férjhez és támogassam nehéz hivatásában. Ősi kacsa-szokás szerint kiváló vezérgácsérok özvegyét mindig is nejévé fogadja az új vezérgácsér. Dehát lehet-e most erről beszélni? Hogy az én koromban egy ilyen fényescsőrű kölyökhöz menjek, mint ez a Pápláp?

Sáppika nem tudta szó nélkül hagyni édesanyja zsémbeskedését. Így szólt közbe:

– Na és, ha egy idősebb gácsért választottak volna az ék élére, akkor talán több esélyed lett volna, hogy az neked udvarolni kezdjen? Hiszen öregebb gácsérok mind nősek, és ha miattad válnia kellett volna a vezérgácsérnak régi nejétől, az aztán igazi egyenetlenkedést idézne föl az ékben. Nem gondolod?

– Most az egyszer igazad van! – ismerte be Sáppogja asszony. – Ez a Pápláp, ha csak egy suhanc is, de legalább szabad. Viszont nem akar nősülni egyáltalán. Azért ne is beszéljünk rólad, édes kis lányom. Gondolkoztál-e már, ki volna alkalmas a csapatból jövendőbelidnek?

– Eddig még nem! – felelte Sáppika. – De azóta, hogy fölvilágosítottál, már igen.

– Hát ki tetszik neked az ék gácsérai közül? Valld be nyíltan édesanyádnak!

– A vezérgácsér! – felelte Sáppika – Pápláp, ez a vezérgácsér tetszik nekem is legjobban az összes gácsérok közül.

– Ahh! – rebbent félre a sorból kissé a meglepetéstől Sáppogja asszony. De hát mint jó édesanyához illik, tüstént összeszedte magát és így szólt: – Ez igazán örömmel lep meg. Hiszen mi méltóbb a volt vezérgácsér lányához, mint hogy az új vezér párja legyen. Csak azt hiszem, ezt a konok kamaszt, ezt a Páplápot nehéz lesz meghódítanod.

– Ó, ezt bízd rám, édesanyám! – felelte Sáppika: – Én bízok a sikerben. Hiszen olyan kitűnő tanítómesterem volt, mint te!

Ilyen és más okos, elmés társalkodás űzte el anya és lánya között a végevárhatatlan utazás unalmát.

Végre egy napon, az alant zúgó végtelen víztábla keleti felén szürke, majd egyre barnulóbb, tömörülőbb sáv jelent meg. A száraz.

Néhány órával utóbb a kacsák csapata már ott úszkált, bukdácsolt a hízott halak és hüllők után egy Izland-szigeti mocsár sűrű nádasa zugában.

Nahát az egyes állomásokon a tartózkodás ideje attól függött, hogy milyen hamar és milyen dühvel rohanja meg a vidéket az északi, korai tél.

Az ék sorsa e tekintetben a vezérgácsér szimatától függ. A vezérgácsér indítványozza mindig a kacsacsapat megmozdulásait és bárha beleszól a dologba a kacsák parlamentje, a vezérgácsér szava dönt. Válságos helyzetekben pedig diktatórikus hatalommal intézkedik a vezérgácsér, teljes felelősségre.

A kacsacsapat, jó húsban, jó kedvben, idején indult el Izland szigetéről, és baj nélkül érkezett egy csodaszép norvég fjordra. Onnan egy alábbi fjordra. Azután egy szép kis szigetecske partján tanyáztak a Svéd-birodalom déli részén.

Innen hatalmas légi útban szelték át az Északi-tengert és a szép Finn-ezertó vidékén vándoroltak valameddig, még mindig kalamitás nélkül.

Onnan már szárazföld fölött húztak tova a Pápláp vezette kacsák, lejjebb, a szörnyű háborús emlékeket rejtő Mazuri-tavakra. Majd még alább, a lapos Lengyelország egy másik mocsaras vidékére szálltak a San-folyó mentén.

Ekkor már a szigorú decemberi telek járták. Egyáltalán ez volt a bukókacsák csapatának legkritikusabb útja. Szerencsére az utolsó téli tanyahely következett már csak. Ez egy finom, kiterjedt láp volt az Azóvi-tenger partján, a Krimi-félsziget egy hajlásában.

Ezúttal történt első ízben, hogy Pápláp vezér rendelkezése és a kacsacsapat szándéka kontroverziába került.

Tudjuk, hogy az 1934. évi télelő abnormisan enyhe volt. Legföllebb egy kis hűvös eső zuhogott a csúfabb napokon. De ha kiderült, akkor valóságos hőség volt.

Nos, mikor Pápláp indítványát megtette az utolsó téli tanyahelyre való útra, majdnem egyöntetűleg zúdult a vezéri indítvány ellen a kacsák parlamentje.

Kluk-kluk, a legvénebb gácsér állott az ellenszegülés élére díszszónoknak.

Kluk-kluk atyó kicsikét már agyalágyult volt. Egyik lábára sántított már ifjú korától fogva. Máskülönben Kluk-kluk atyó szónoklatát felesége, Kluk-kla néni súgta. A következőképp:

– Kacsák Népe! Pápláp vezérgácsér indítványát az indulásra nézve elvetendőnek tartom. Mert hová rohannánk úgy? Olyan meleg napok járnak itten, hogy majd megsülünk. Hát még akkor mi lesz velünk, ha a melegebb délre repülünk? A vezérgácsérunk túl nyugtalan, túl heves, hebehurgya. Nem csoda, hiszen csak egy tacskó.

A kacsák csapata, úgy az öregebbje, mint az ifja, elhízott, elpuhult, ellustult a túl enyhe időjárás következtében, és nem szívesen kerekedett útnak a kellemes galíciai mocsárból.

Pápláp, a fiatal vezér hiába szedte elő legeklatánsabb érveit:

– Kacsák Népe! Hiszen éppen azért használjuk föl a szép időt az utazásra, mert eztán, ha hirtelen beáll a zord tél, keserves lesz a szélvészeken át az út. Én részemről, ha leszavaztok indítványommal, nem vállalom tovább a felelősséget és leköszönök vezéri tisztemről.

Így beszélt Pápláp, a fiatal vezérgácsér, okosan, higgadtan, előrelátóan. De hiába! A bukókacsák csapata leszavazta. És a következő napok azzal teltek el, hogy a kacsák parlamentje új vezérgácsért választott.

Azaz: választott volna. De hát akkor tűnt ki, hogy a csapatban egyetlen méltó utód nem akadt a Pápláp helyére.

Kluk-kluk, a főjelölt nagyon öreg volt és sánta. Plák-hepp, egy másik vén, vaksi gácsér nagyon gyáva volt, s azonkívül tériszonyban szenvedett. Kellep, a harmadik élemedettebb gácsér, nagyon rest, önző, veszekedős kacsa volt. Sáp-plák rémes indulatos, szalmalángú jellem volt. És így tovább…

Elég az hozzá, hogy a kacsák parlamentje pár nap alatt öt vagy hat kormányt buktatott meg. Végül már az anarchia rémei fenyegették a csapatot.

Ugyanakkor az időjárás hirtelen szigorra fordult. Most aztán gyorsan szárnyra kellett kelni. Ha csak ott nem akartak rekedni a kacsák a teljesen befagyott mocsáron.

Mi történt? A bukókacsák csapata az ijedelem töredelmével újra az ifjú Pápláp gácsért kérte föl vezérnek.

Pápláp nemesszívűen viselkedett megszorult népével szemben. Nem makrancoskodott, elfogadta a vezéri tisztet újra.

És az ék fölemelkedett a hideg, szeles decemberi levegőégbe, hogy a sugarasabb délnek tartson. Pápláp ifjú vezérgácsérral az élen.

Talán még harmadrésze sem volt az ék mögött a hosszú légi útnak, amikor az ék élén Pápláp vezérgácsér kiáltását hallatta:

– Hóvihar szemközt!

Ráadásul pedig éppen ezzel a vad zimankóval egyidejűleg készült a sötét éjjel is a kacsák csapatára szakadni.

Persze, hogy az ék sorsa ilyenkor teljesen a vezérgácsér lélekjelenlétére és jó ösztönére van bízva.

Hát a fiatal Pápláp vezérgácsér megmutatta, mit tud. Ügyesebben, vakmerőbben a legöregebb vezérgácsér sem keresett volna kiutat ebből a hóviharból. Pápláp az ékkel lecsapott a legalsóbb légrétegbe, majd fölvágott a legmagasabb elérhetőbe a hóförgeteg felől. Megpróbálta Pápláp nagy ívben, kitartó repüléssel félre kanyarogni a zegernye útjából. Mindhiába! Mindhiába!

Mert ez a hóvihar a Szarmata síkságok réme volt: a Burána! Ez a napkeleti szélvész ritkán kerekedik föl, de akkor napokhosszat húz, ellenállhatatlan, minden légrétegben, mérhetetlen erővel.

Végül is fölbomlott minden rend a bukókacsák ékjében. A csapat rémes pánikban, őrjöngő hópihéktől csapzottan adta meg magát sorsának. És aztán vakon, kábultan sodorta tova a csapatot a szél vad ereje.

Senki sem tudta többé a csapatban, hogy: meddig és hová? Ismeretlen veszedelmek, éhínség gyilkos rémei fenyegették a csapatot a zűrzavarban.

Hosszú-hosszú, gyötrelmesen reménytelen ideig tartott ez a rohanás a bizonytalanban.

Végre-végre a szél ereje gyöngülni kezdett. Éppen a téli hajnal halvány világa kezdte átderengeni a léget.

A bukókacsák csapata az ősi megszokás önkénytelenségével formálódott újra ék alakba a légben, Pápláp vezérgácsérral az élen.

Ám Pápláp ezúttal ahelyett, hogy valami irányt vett volna röptével, körbe kezdett keringeni az ékkel. Ez a körrepülés a kacsák légi parlamentje megnyitásának jele volt.

Olyankor történik ez, amikor a vezérgácsér nem akar élni diktatórikus hatalmával, útközben sem, mert ő maga is bizonytalan a helyes cselekvési módozat felől.

De különben halljuk magát Pápláp vezérgácsért a kacsák légi parlamentjében, az első szó jogán.

– Kacsák Népe! Nem akarom azzal a szemrehányással nyitni meg ülésünket, hogy ezt a szerencsétlenséget megtakarítottátok volna magatoknak, ha rám hallgattok az indulással annakidején. Ha baj van, az az első, hogy segítsünk magunkon, és ne a mult sérelmeit és botlásait hánytorgassuk. A helyzet, Kacsák Népe, az, hogy én, vezéretek, ezúttal magam is zavarban és tudatlanságban leledzem azt illetőleg: mitévők legyünk? Fogalmam sincsen, micsoda égtájra sodort bennünket ez a vihar? Először ezt kell megállapítanunk. S aztán dönteni felőle, hogyan jutunk el legkönnyebben innen kitűzött célunkhoz?

Pápláp vezérgácsér szavai alatt a kacsák köre egyre alább és alább ereszkedett. Már régen jól kivehető volt, hogy pont egy nagy város fölött vannak, amelyet hatalmas folyam szel ketté. A hajnal köde tele volt keserű, büdös kőszén-szaggal, és az undok, artikulátlan nagyvárosi zajok is fölhatoltak a keringélő kacsák fülébe.

Kluk-kluk, a vén sánta gácsér szólalt meg:

– Na lám, Kacsák Népe! Így van az, ha a vezérgácsér egy takonypóc, aki semminemű tapasztalattal nem rendelkezik. Térjen el az ék csak egy kicsit is a múlt évi útiránytól, már a fiatal vezérnek dunsztja sincsen: merre vigye az éket?

Így beszélt Kluk-kluk a vén sánta gácsér és a többi társa hasonló értelemben kontrázott nekie. Nem hangzott más, csak zokszó és zokszó és zokszó a fiatal vezérgácsér ellen.

Ősi kacsa-szokás szerint a kacsák parlamentjében csak gácsérok vehetnek részt, tojó-kacsának nincs szava. Ennélfogva Sáppogja asszony és leánya, Sáppika, a többi kacsahölggyel együtt türelmesen várták: mit határoznak el az erős, okos gácsérok a csapat teendője felől?

Ámde a gácsérok tanácskozásának nem akart emberséggel vége szakadni. A vezérgácsér egyöntetű gyalázása után a gácsérok külön egymásnak estek szemrehányásokkal, személyeskedések támadtak, közbeszólás közbeszólást, sértés sértést ért, végül már össze-vissza ordibált az egész gácsértestület, akár csak egy valódi parlamentben, ahol a honatyák gondoskodnak a haza ügyéről.

Ebben a tehetetlen zenebonában Sáppika így szólt édesanyjának:

– Ne haragudjál, édesanyám, hogy zúgolódásra nyitom számat a kacsatörvények ellen, melyek nem engednek beleszólást tojóknak a kacsa nép ügyeibe. De én már nem bírom tovább ezt a feneketlen ostobaságot, amiben csapatunk derék gácsérjai leledzenek. Éhesek vagyunk és fáradtak. Pihenni szeretnék először és jóllakni. Aztán ráérnek nagyon tisztelt gácséraink egymással veszekedni azon, hogy melyikük a nagyobb hülye, és nagyobb csirkefogó a másiknál. Légy szíves, édesanyám és emeld fel a szavadat ez értelemben. Neked talán, mint a volt vezérgácsér özvegyének, megbocsáttatik, hogy áthágod rendkívüli esetben az ősi kacsatörvényt!

Így beszélt Sáppika édesanyjának. De Sáppogja asszony rémülten utasította vissza leánya javaslatát.

– Hová gondolsz, édes szívecském? A törvény, törvény. Éppen én, mint volt vezérgácsér özvegye, nem adhatok rossz példát a többi tojónak. Ezer gyilkos sörétre mondom! Én magam sem vállalnám ezért a felelősséget, hogy még mi tojók is szaporítsuk ezt a szóözönt, amit a gácséraink alkotmányos nemzetgyűlésnek hívnak.

– De hiszen, édesanyám! – vetette ellen Sáppiká: – Így is a vén Kluk-kluk-on kezdve, a többi nős gácsérnak is majdnem mindnek a felesége sugalmazza beszédeit, ezt csak látnod kell. Alig volna különbség abban, ha ezt nyíltan tennék meg a kacsatojók.

Nem! Sáppogja asszony továbbra is állhatatosan tiltakozott a kacsatörvény megszegése ellen Sáppika lányának. Sáppika tehát lemondott édesanyja nyaggatásáról. Ellenben beszélgetésük a gácsérok dicstelen zsivajgása közben tovább folyt, más tárgyban.

– Legalább azt hallanánk meg végre, hová jutottunk? És arról veszekednének már végre, merre indulunk?

Mire Sáppogja asszony így felelt:

– Ó, hogy hol vagyunk, azt már én is megmondhatom neked! Ez itten alattunk Magyarország, és ez a nagy város a fővárosa, Budapest. Sokat hallottam már erről az országról.

– Hogy-hogy? Miket? – érdeklődött Sáppika.

– Hát, kedves gyermekem, ezek a magyarok a világ legtébolyultabb vadászai. Az úrfajtának és jobb polgárnak legfőbb mániája a lövöldözés, aztán minden paraszt született és megátalkodott lesipuskás ezen a Magyarországon. Nem is beszélve a fészekrabló, parittyás, csúzlis gyerekeikről. Átkozott, veszedelmes egy nép, ezt mondhatom! Csak indulnánk már el innen mihamarabb!

– Ó, édes Kacsaistenkém! – sóhajtott Sáppika. – Pedig olyan fáradt vagyok, nem is szólva, hogy milyen éhes. Vajon meddig röpülünk innen még valami elfogadható tanyahelyig?

...

Megjelenés napja: 
december 10.