...

Judit először meghökken, azután élénken tiltakozik. Regény? Semmilyen regényről nem tud.

– Milyen regényről beszélsz, az isten szerelmére?!

– Amit még a halála előtt befejezett. És vagy kézírásban, vagy gépiratban neked átadott.

– Tudnám, honnan veszed ezt. Mondta neked? Talán leírta valahol? Végrendeletben, levélben, vagy…

– Nézd, Judit, ha eddig csak föltételeztem volna, most már biztos vagyok benne, hogy nálad a kézirat.

– Igazán?

– Miért nem akarod ideadni?

– Egyszerű: mert nem létezik.

– Léteznie kell – jelenti ki Keserű, és olyan biztos a dolgában, hogy szinte érzi a gyűrött kézirat tapintását, hallja a papiros susogását, amint belelapoz. Honnan meríti ezt a nagy bizonyosságot? Maga sem tudja. Annyira szilárd a meggyőződése, hogy Juditot valósággal kétségbe ejti vele.

– Olyan vagy, mint egy magánnyomozó valamelyik amerikai ponyvaregényből – panaszkodik. – Keresztkérdéseket teszel fel. Milyen jogon? Honnan veszed, hogy létezik egy regény, amelyről nem tudsz semmit? És ha létezne, miért volna nálam? Nem zavar, hogy már öt éve elváltunk?

– Nem számít. Én tudom, hogy még mindig élt benne valami homályos bűntudat irántad. És két ember között a bűntudat az egyetlen igazi kapocs.

– Én ismerek másfélét is – mondja Judit.

– Például? – és a kérdés talán kihívóbban cseng, mint azt Keserű szánta. Judit természetesen nem válaszol; pontosabban a hallgatása a válasz.

– És nyilván te is tápláltál iránta némi bűntudatot – folytatja Keserű –, különben nem hívogattad volna időnként telefonon.

– Ezt meg honnan tudod?

– Tőle.

Csend.

– Tudod, hogy mindig fájt valamije. Írtam neki altatót, nyugtatót, fájdalomcsillapítót…

– Mást nem?

– Mást? Mi mást?

– Például – itt Keserű habozik kissé, mielőtt kibökné: – például morfiumot.

Most ismét csend áll be. A kínos vallomások előtti csend.

– Morfium túladagolása okozta a halált – jegyzi meg Keserű, biztatóan.

– Bravúros fordulat. Nem utálod magadat? Én is tudom, hogy mi okozta a halált. De mit tudsz te? Semmit sem tudsz, és azt is milyen aljasul csinálod. Először is: csak nem képzeled, hogy bőrgyógyászati rendelésen morfiumot írok fel egy ambuláns betegnek?! Méghozzá injekcióban?!

– Hát akkor ki az ördögtől kapta a morfiumot?

– Tőlem.

– Most ezt nem egészen értem – hökken meg Keserű.

– Miért értenéd? – mondja Judit. – Általában semmit sem szoktál érteni. Recepteket akármelyik eszpresszóban is fölírhattam volna neki, ehhez nem kellett volna bejárkálnia a rendelőbe.

– És? – értetlenkedik Keserű.

– Ő mindig be akart jönni – mondja Judit. – Ott ült, a bőrbetegek között. Borzasztó volt. Míg aztán meg nem értettem, miért.

Egy estén, a rendelés befejeztével ugyanis, áttekintve a gyógyszeres szekrénye tartalmát, Juditot az a kellemetlen meglepetés éri, hogy megdézsmálták a morfiumkészletét. Függetlenül attól, hogy pótolnia kell majd, felmerül benne minden rendelőintézeti orvos réme: a titkos morfinista, aki a rendelőórákon lopkodja össze a szükséges fejadagját. Az ember nem mindig vágja zsebre a gyógyszeres szekrény kulcsát. Kinyitja, becsukja, a kulcsot benn felejti a zárban. Minden orvos tudja, mire képes a morfinista, hogy a szert magának megszerezze. Átnézi a beteglistát, ki fordult meg nála ma délután. B. még a rendelés megkezdése előtt kereste fel. És hirtelen az eszébe jut, hogy egy percre kiszaladt a szobából, mert Bének sürgősen szüksége lett egy tollra, s nála nem volt. Legközelebb maga intézi úgy, hogy B.-t a szobában egyedül hagyja. S attól fogva kizárólag a megfelelő időközökben ér rá B. számára. A megfelelő adagot mindig ott hagyja az üvegszekrényben, s az onnan mindig eltűnik.

Keserűt feldúlja a történet. Félszavakat motyog. »De hát ez… ez szemétség« – mondja. Judit arca kemény marad. Ő ennél nagyobb szemétséget is el tudna képzelni, mondja.

– Ennél nagyobbat? – hördül fel Keserű. – Mit?

– Például nyilvántartásba vétetni őt, és hagyni, hogy a kerületi rendelőintézetben, a lerobbant narkósok közt várjon a sorára, amíg megkapja az államilag kiutalt adagját. Ami a »függőknek« jár. Mert máskülönben nem tudom, hogyan jutott volna hozzá.

Keserű egy ideig hallgat. Amit hallott, megrendíti.

– Morfinista volt? – kérdezi aztán.

– Így is lehet fogalmazni. Valahol, valamikor elkezdte. És így legalább kordában tarthattam, ellenőrizhettem az adagokat…

– Miért nem szóltál?

– Kinek?

– Például nekem.

– És ha szólok? Kényszerelvonóra küldted volna?

Keserű hallgat. Erre a kérdésre nincs felkészülve.

– Vagy átszoktattad volna egy másfajta drogra? – folytatja Judit, könyörtelenül. – Egy még kártékonyabbra?

Keserű hallgat. No lám, folytatja Judit, a nagy moralista. A magánnyomozó. És most jól nyisd ki a füled, mondok neked valamit. Ha képes volt arra, hogy kihagyjon periódusokat, csakis azért, hogy a megfelelő adagot összegyűjtse: ha képes volt még ilyen fegyelemre, ilyen önmegtartóztatásra, akkor ez azt jelenti, hogy mindenre el volt szánva. Érti-e Keserű, hogy mit mond neki? Mert Keserűnek fogalma sem lehet arról, hogy milyen kínokat kellett közben elszenvednie Bének, sejtelme sem lehet róla, hogy mit jelent a morfinistának a nélkülözés.

Hallgatnak.

– Tehát szerinted – szólal meg végül Keserű – készült rá.

– Így van – feleli Judit.

– Régóta, szisztematikusan.

– Így kell lennie.

– És neked nem tűnt fel semmi.

– Nem, mert mindig annyit kapott, amennyivel éppen kihúzhatta a legközelebbi látogatásáig. Sőt, egyre kevesebbet, mert elvonókúrára fogtam.

Egy ideig megint hallgatnak.

– Tulajdonképpen mit akarsz hallani tőlem, Keserű? – szólal meg végül Judit. – Az adagokat akkor is összegyűjthette volna, ha hivatalosan jut hozzá… Csak micsoda megaláztatás árán… És még valamit, Keserű. Csak, hogy kielégítsem a morális szükségleteidet. Tudod… ha valóban látom rajta, hogy végérvényesen elege van, és megkérdezi, hogy hogyan és mi módon… Ha esetleg tanácsért fordult volna hozzám… Értesz engem? Én akkor sem tudtam volna neki ennél jobbat javasolni. Mert még ez a legkönnyebb, a legszelídebb… És ha most eszedbe jutna olyan hülyeséget kérdezni, hogy nincs-e lelkiismeret-furdalásom, akkor…

De Judit nem tudja befejezni a mondatát. Hirtelen omlik össze, látszólag következetlenül, így hát annál meglepőbben. Arcát a kezébe temeti, rázza a zokogás. Valamit a szájába gyűrhetett, egy zsebkendőt talán, mögüle most elfojtott, fel-felcsukló hangok törnek elő, Keserű tehetetlenül, kétségbeesetten próbálja lecsillapítani.

– Menjünk innen… Menjünk – mondja Judit.

Felállnak. Keserű kifizeti a kávékat. Azután karon fogja Juditot.
.

Szerző: 
Megjelenés napja: 
augusztus 21.