...

Születésemkor negyvenes éveiben járt. Anyám, Wéber Sarolta, harminc elmúlt már, előttem csak egy leánykájuk, ki picinykorában elhalt. Ezért, hogy engem, egyetlen fiukat elsőszülöttként neveltek s majdhogynem egyetlenként, noha utánam még négy leány következett: húgaim. Anyámnak sötét, hullámos haja és tündöklő kék szeme volt. Figyelmesen hallgatta az emberek panaszát, szomorúságát. Aki hozzáfordult, azt érezhette, több megértést senkitől sem kaphatott volna, mint tőle. Csak mi tudtuk, a család, neki, neki magának is mennyi gondja-búja lehetne. Szerette az embereket, szelídsége előtt a baromi lények, emberi vad teremtmények is megjuhászkodtak. Engem, egyetlen fiát remegő szeretettel övezett. Magát látta bennem, amint én is, ha reá néztem, saját lelki és testi tulajdonságaim tükrét láttam arcán.

Sokan rebesgették már, hogy anyai ágon német származék volnék. Ha így lenne, nem restellném. Igaz ugyan, hogy anyai nagyapámat Wébernek hívták, egyik szabadságszerető ősétől az András nevet örökölte. Fölöslegesnek tartom felsorolni, hogyan s mint házasodtak, keveredtek a Wéberek a magyarországi századok idején, elég tán, ha megemlítem, hogy házastársa (nagyanyám) Hidegkövy Erzsébet volt, de őreá, a szigorú nevű nagyasszonyra csak halványan emlékszem gyermekségemből.

Én szüleim, kivált igen vallásos anyám vezérlete alatt protestáns szellemirányú nevelést kaptam. A Biblia mindig asztalunkon, szinte a kenyér mellett. Jeleneteit, képeit, szólásait a családi körben oltották belém. Ötvenéves koromban félig néma lettem volna e tudás nélkül Angliában és Amerikában. Szónoklatra készülvén csak felütöttem az angol nyelvű Biblia magyarul ismert és megtanult szakaszait, mondásait, máris biztosnak éreztem magam a sikerben.

Egészen kisfiúként a téli hónapokra Tállyára költöztettek szüleim, hogy a református elemibe járhassak a református egyház főgondnokának, Bártfai Szabó Sámuelnak házából. Halovány téli emlék maradt bennem az a néhány hónap.

Apám megőrizte evangélikus hitét Sátoraljaújhelyben is, egy olyan városban, ahol nincs (akkor legalábbis nem volt) evangélikus egyház. Könnyedén elcserélhette volna pedig hitét kálvinistára. Nem tette.

Mert hatesztendős koromban Újhelybe költöztünk. Kitelt az időnk Olaszliszkán? Bizonyára, bár arról nem sokat tudok, mennyire voltunk (a leánykákkal gyarapodó Kossuth család) Wéber nagyapámék terhére. Költözködésünk legelső oka (hallottam) az én taníttatásom volt. Ám háztulajdon nélkül, más házába költözvén, lejjebb süllyedtünk volna még liszkai körülményeinkhez képest is. Hogy költözhettünk, azért történhetett, mert házat vásárolhattunk Újhelyben – a Barátszeren. Három utcára néző tekintélyes házat, számos zöld zsalugáteres ablakkal. Lehetőségeink alapja s talán hurcolkodásunk legnyomósabb oka volt, hogy apám egy idő óta rendes ügyésze volt ismét két földesúrnak: Török grófnak Kázmérban és Vécsey bárónak Szerdahelyen. Újhely mindkét községhez jóval közelebb esett Liszkánál.

Engem életem legelső (s legfényesebb) emlékei Újhelyhez csatolnak, a szülőföldhöz ragaszkodás gyönyörűségével. Újhely volt gyermekkorom bölcsője, hozzá fűződik agyam értelmi mécse felpislogásainak emléke.

Két évig normálista iskolába jártam. Tanítóm, Nováky József derék magyar ember volt, sohasem láttam másképp, mint térdig érő magyar mentében, zsinórövvel derekán. Tőle tanultam olvasást, írást, elemi számtant, latin grammatikát, egy kis földleírást. Magyarországot a Kis Tükörből. Tanított egy kevés magyar történelemre is.

Korai megkomolyodásomat kistestvéreim születése okozhatta. Négy leányka következett utánam, egymás után, húgaim, kik később rendre szívemhez nőttek: Karolina, Emília, Lujza, Zsuzsa.

Nyolcéves koromban íratott be apám a piaristák újhelyi gimnáziumába, ennek hat évig, 1816-ig voltam növendéke. Nem hencegés oly sok esztendők után egy öregember tollából: legtöbb évben a hat év alatt – első eminens valék.

Ismereteimet, képességet a gondolkodásra ott alapozták meg a kegyesrendiek gimnáziumában, ahol soha senki nem vetette szememre evangélikus voltomat. Hálásan emlékezem vissza a piaristákra, de ma már azért látom, az akkori gimnáziumi oktatási rendszer nem nevelt, nem tanított eléggé az életre. Mire gondolok? Arra, hogy az ép testi erőre fordított gond mellett a tudás vágyának felébresztését kellene feladatul venni, tehát hogy az egyes növendékeknél megnyilatkozhassék az egyéni hajlam s az egyik vagy másik szakra való rátermettség. S az ifjúság az önképzés eleven ösztönével mehessen át annak a nagy oktatásnak holtig tartó hatalmas iskolájába, amelynek neve: élet.

A matézisre kevés hajlandóságom volt, de korán, szinte eszmélő gyermekségemtől belső serkentést éreztem, szóban kifejezni érzelmeimet és gondolataimat. Nem néma írásban csupán, hanem fennszóval!

Míg a családban húgaim s anyám türelmesen hallgattak, eléjük öntöttem ki elmém játékait, egybefüggő, összekapcsolódó szavaimat.

Amint érlelődött lelkem, ezt a családi szereplést szégyellni kezdtem, s húgaim egy oktalan kacagása után (számukra furcsa latin szót használtam: facies) beláttam, mily külsőséges sikert arattam, s már anyám tetszésében sem bíztam – abbahagytam otthoni szónoklataimat.

Attól kezdve, ha időt tudtam keríteni, a városszéli mezőket s a közeli erdőséget kerestem.

(Mostanában növénygyűjteményemmel pepecselvén, gyakran gondolok rá: újhelyi diák koromban mennyit jártam a tavaszi-őszi rétet, s alig vetettem ügyet virágaira, növényeire, s az erdőben is inkább a surranó állatokra, madarakra esett figyelmem, s olykor a hivalkodó színű gombákra.)

Van egy emlékem – mondják szorgos életíróim –, ez a híres erdei kaland. (Én is ludas vagyok terjedésében: valahol leírtam tán, vagy valamelyik küldöttség előtt elmondtam itt nálam, hogy csitítsam kíváncsiságukat.) Tizennégy éves voltam, s szerettem bolyongani az Újhely vidéki csodás rengetegben. Vihar támadt. (Így a fáma.) Egy cigánykunyhóba menekültem. S az öreg cigányasszony azt jósolta, hogy az ország szabadítója leszek. Égzengés és villámlás közepett. Mintha a megnyíló ég a jövőbe engedett volna bepillantást.

...

Szerző: 
Megjelenés napja: 
július 5.