A nyelvtankönyv százhetedik oldalán a vastag betűs latin idézetek közül hirtelen kirajzolódott Müller Bea alabástrom arca, gesztenyeszín, sima haja, szája az ánizstorták és a sebtében felkent szőlőzsír ismerős illatával. A diák megrázta a fejét, hogy elűzze a káprázatot, és makacsul tovább olvasta a szöveget: „Ha az alany semleges nemű szó ugyan, de személyt fejez ki, akkor az állítmánykiegészítő melléknév hímnemű. Constructio ad intellectum. Pl. Capita coniurationis securi percussi sunt.” „Az összeesküvés fejeit fejszével végezték ki.” „A semleges nemű szó ugyan” szavakon elcsodálkozott, aztán továbbsiklott pillantása a „fejeit fejszével” példához. Elképzelte az udvarukat, a csepp faházat, melyben a favágótuskón, amit még a nagymamáéktól kaptak, az összeesküvés fejeit fejszével… „Sex milia hominum occisi sunt.” „Hatezer embert öltek meg.” A szájába harapott. Sokallotta a hatezer embert. Az udvaruk legfeljebb hét méter hosszú és öt méter széles lehetett. Elképzelte a hatezer embert, ahogy fejeivel tolong a kis faház irányába, hogy a nagymama régi tuskóján fejszével… Egy barackfa is állt az udvaron. Az összeesküvés fejei bizonyára letördelnék róla a macskamézet, de ezt nem érezte igazságtalanságnak. Oly ritkán engedték haza a kollégiumból, hogy a barackfa és az egész otthoni világ elvesztette az értelmét. Újra a szövegbe mélyedt: „Ha az alany semleges nemű szó ugyan…” Képzeletében hirtelen megjelent az otthoni utca, a Kálmán-féle vegyeskereskedéssel, melynek ajtajában szögre akasztva lógtak a szíjcukor fél méter hosszú kötegei. A szíjcukrot az egész környéken medveszarnak nevezték. „Mit kérsz, kisfiam…?” „Húsz fillérért medveszart…” Az út közepén hatezer tuskó állt. Amikor az összeesküvés fejei a tuskókra hanyatlottak, hatezer fejsze emelkedett a levegőbe. A fejek elgurultak. Mindez pontosan délben történt, a nyári szünidő legszebb napjaiban. Halkan mormolta a latin szavakat: „Sex milia hominum occisi sunt.”

A tanulószobában mozgolódás támadt. Asztalszomszédja ernyőt formált a tenyeréből, és átsuttogott hozzá: „Kitört a deres…” Mindenki az ablakra meredt. Az udvaron hatalmas, lobogó sörényű csődör vágtatott. Az istállók előtt lovászok sürgölődtek. Az istállómester rövid nyelű ostorral közeledett a csődörhöz. A ló irányt változtatott, és a pajta felé nyargalt. A pajta falánál Csokonya Imre lapult, a „nyakba ugró” lovász. Amikor a csődör melléje érkezett, hirtelen előugrott, és kötelet igyekezett a nyakába vetni. Pillanatokig lógott a vágtató deres nyakán, aztán a földre zuhant. A deres a hágatópalánk felé nyargalt, majd balra fordulva kiugrott a tréningpályára nyíló kapun. A nyakba ugró lovász mozdulatlanul feküdt a földön. Az istállómester és emberei a deres után vetették magukat. A tanulószoba ablakain át harminc izgatott diák bámult az üresen maradt arénába. Néhányan az órára pillantottak, mivel a délutáni stúdium éppen a vége felé járt.

Az épület, melyben a kollégiumot és az iskolát elhelyezték, néhány évvel korábban még tüzérlaktanya volt. A főépületet és az udvar felét az iskola kapta meg, a raktárakat, pajtákat, istállókat pedig az Állami Méntelep 10-es számú Fedeztető Állomása. A pajták mögött elterülő gyakorlótérre az iskola és a Fedeztető Állomás egyszerre jelentette be az igényét. Az iskola igazgatója sportpályát szeretett volna létesíteni, a Fedeztető Állomás pedig gyakorlópályát a sportlovaknak, mivel a későbbiekben saját tenyésztéssel is akartak foglalkozni. A gyakorlótér így népgazdasági érdekre való tekintettel a lovak és a diákság ideiglenes közös használatában maradt. Az iskola igazgatója a pajták mögötti térségen felállíttatott két futballkaput és egy palánkot a kosárlabdázóknak. A lovak a hajnali és a délutáni tréningeken két ellipszis alakú pályát gázoltak maguknak a gyakorlótér füves talajába. A kisebbik ellipszis szorosan a futballpálya köré rajzolódott, a nagyobbik egészen az erdőig ívelt, s az ellipszis vége a folyó távoli partját is érintette. Mindebből sejthető, hogy az iskolává alakított tüzérlaktanya a városka legszélső utcájában állt, s hátsó kapui erdőkre, mezőkre nyíltak. Az épületet félig-meddig átalakították az iskola céljainak megfelelően, de aki valaha járt már ilyen helyen, az tudja, hogy a laktanya lényegében átalakíthatatlan. Miért is kellene a laktanyákat teljesen átalakítani? Később, néhány év vagy évtized múltán úgyis katonák költöznek a falaik közé. Lehet, hogy éppen azok a diákok, akik a béke éveiben szorongva vizsgálgatták a vasalt ajtókat, rácsokat a földszinti ablakokon. Az udvarra néző földszinti ablakok előtt fedett, faoszlopos tornác húzódott, bizonytalan, távoli emlékeket idézve. A folyosókat nyirkosan málladozó, vörös téglapadló fedte. A tégla teknős kopása ezer és ezer bakancs nyomát őrizte, bakancsokét, melyek aztán az Isonzó völgyében vagy később Sztarij Oszkol környékén egyesültek a földdel. A hálóterem nagy volt és befűthetetlen, a padlója olajos és bakaszagú. Bakaszag áradt a falakból, ablakkeretekből, bizonyos idő elteltével a diákokból is. A tüzérlaktanya külső falai hímszagú párákat leheltek a városka felé, felizgatva a romalányokat s az unatkozó vasutasfeleségek némelyikét.

A villanycsengő rekedtes hangja akadozva hatolt a szoba áporodott levegőjébe. A diákok felugráltak, és egymást legázolva rohantak az ajtó felé. A szobafelelős összefont karral állt a repedt kályha előtt, és gúnyosan mosolygott. Amikor a szobafelelős is elment, a diák kedvetlenül az ablakra pillantott. A többiek feje már a tornácon túl imbolygott. Valamennyien a nyakba ugró lovászhoz rohantak, és körülvették. Csokonya Imre ájultan feküdt a földön. Néhányan megragadták, s erőlködve a pajtába vitték. A nyakba ugró lovásznak néhány bordája valószínűleg újra eltörött. A lovak bizony hetenként kétszer-háromszor kitörtek az istállókból, s vad táncba kezdtek. Az is előfordult, hogy egyszerre több ló is elszakította a kötelékét, és a lovászokat szinte megőrjítették. A jól táplált, erős állatok vágtatni vágytak… Hajnalonként valamennyit végiglovagolták a tréningpályán, de a hajnali munka nem sokat ért. A csődörök csak akkor nyugodtak meg, ha a hágatópalánknál teljesíthették kötelességüket… Ha elmaradtak a kancák, sűrűsödtek a kitörések. Ilyenkor az istállómester kezében napjában többször is felharsant a riadót jelző öreg vadászkürt. A kürtszó megvadította a méneket, dühös kapálással jeleztek egymásnak, és horkantásuk megrezegtette az ablakokat. A kürtszóra Csokonya Imre szeme vérbe borult… Lassan előrenyomult a falak mentén, aztán hirtelen szembefordult a vágtató ménnel. Ha elhibázta az ugrást, legtöbbször a földön maradt, s azt sem lehetett tudni, él-e, hal-e.

„Miért ugrik a vágtató lovak nyakába Csokonya? – tűnődött a diák. – Ha elhibázza, holtan maradhat a paták alatt… És ugrik… Mindig újra ugrik… Mint a farkasok… A lovak félnek tőle, és szeretik… Egyszer aztán, egy hajnalon vagy éjszakán beteljesedik a sorsa…”

– Bár lennék én ló – mondta hangosan, és a falra meredt. A falon illedelmes magasságban három arckép lógott. Marx Károly és Engels Frigyes kétoldalt, Rákosi Mátyás pedig középen, valamivel magasabban, mint a másik kettő.

– Bár lennék én ló – sóhajtott újra, s a fekete szégyentáblára meredt, melyen a saját nevét olvashatta: „Harta József alávalóan vétett a közösség ellen!”

– A lovak nem vétenek alávalóan a közösség ellen… A lovak csak rántanak egyet a fejükön, és foszlányokban lóg a kötelük… Ló vagyok… Ló úr… – Szomorúan az asztalára borult. Ánizs és mandulatorták illatát érezte az asztalból előszivárogni. Müller Bea illatát, aki szeptember első szombatján megfogta a kezét, s az arcát az övéhez érintette, az ő közönséges József arcához, mely abban a pillanatban sajnos verejtékben úszott. A hangját is hallotta: „Józsika, te olyan férfias vagy… A kezed is szőrös…” Álmodozott: „Szőr… Szőrös… Milyen bársonyosan tudta mondani a szőrt és a férfiast… Bársonyosan, és ánizsos volt a lehelete… Nézd… Mondta, és egy egészen kicsit felemelte a szoknyáját… Akkor le kellett volna térdelni, és megcsókolni a combját… És mindenütt… Mindenütt ánizs, az ánizs és a test illata együtt… Tiszta lány… Nagyon tiszta… Muszáj is neki tisztának lenni, hiszen úrilány, és azonkívül cukrászdájuk van… A cukrászdájuktól ilyen hamvas, ánizsosan szép… Biztos, hogy soha nem evett paprikás krumplit, mindig csak finom ánizsos tortát és mandulás tortát… Az apja direkt neki süti, hogy szép legyen a bőre… Most a ligetben sétálnánk éppen kézen fogva. Himbálva a kezünket… És a fáknak meg az avarnak ánizsszaga lenne… Valódi ánizsszag… Megcsókolnám… Már réges-régen meg kellett volna csókolnom… Hiszen ott volt a szája egészen közel, még pihegett is… De nem… Ha igen, akkor talán már ellökött volna… Úri, finom lány… Nem hinném, hogy megengednék neki a csókolózást… Most vár… És be vagyok zárva… Rabságban tartanak… Istenem, bár lennék én ló… Egy rántás a nyakon, és a kötél foszlányokban… Csak a lóságnak van értelme…” Felnézett, s szavait egyenesen Engels Frigyeshez intézte:

– A lóság, Engels úr, az utolsó lehetőség… Lóként már Müller Beánál lennék, és megcsókolnám a száját… Engels úr, legyünk lovak… Nem lehet?… Tudom, hogy nem lehet… Ilyen a világ, Engels úr. A diák nem lehet ló, a ló nem lehet diák…

Beleszimatolt a levegőbe. Felállt, és körbejárta a tanulószobát. Egyenként megszagolta a tárgyakat, a kályhát, a székeket, a betűket, melyek szembetűnően hirdették, hogy: „Harta József alávalóan vétett a közösség ellen.”

Csüggedten az asztala mellé ült. Alávalóságára gondolt. Pontosan emlékezett mindenre.

A szeptemberi lóvizit alkalmával zöld posztós asztalt tettek az udvarra. Az asztalon néhány lilába hajló tintafolt, néhány injekciós fecskendő és néhány orvosi műszer hevert. Az asztal mögött fehér köpenyben ült a lódoktor s két oldalán a vizitelő bizottság tagjai. A lovakat egyenként az asztal elé vezették, megvizsgálták a fogaikat, lábukat és egyebüket is. Némelyik injekciót is kapott. Nagy, kétdecis fecskendőből nyomták beléjük a lószérumot. A csődörök idegenkedtek a gyógykezeléstől. Kiszakították magukat a lovászlegények markából, felrúgták a zöld posztós asztalt, s a 297fecskendők és a műszerek kétóránként a földre zuhantak. Ezen a fénylő szeptemberi napon az egész iskola irigyelte a kollégistákat, akik a délutáni órákban is az udvarban maradhattak, és élvezhették a lóvizit látványosságát.

A derest az előző napokban hajnaltól késő estig lovagolták, hogy fáradtan kerüljön a bizottság elé, s ne maradjon ereje arénázni. Amikor felvezették, bárányszelídségűnek látszott, fáradtan lógatta busa fejét.

– Ez az a bizonyos mén? – kérdezte az orvos, és alsó ajkával biggyesztett.

A deres hatalmasat rúgott az asztalba. Az orvos székestől hanyatt esett, az asztal fejtetőre állt, a műszerek pedig kilenc-tíz méterre repültek a bizottság háta mögé. A diák ekkor lehajolt, és szerényen magához vette a nikkelezett fülű, fémdugattyús lófecskendőt. Később a szobafelelősnek azt mondta, hogy a fecskendő ereszt a dugattyúnál, s az orvos, tekintettel a drága lószérumra, népgazdasági érdekből eldobta. Ő személyesen egyébként a nyakba ugró lovásztól kapta, akit meg is kérdezhetnek a dolog felől. Csokonyát meg is kérdezték, s az bizonygatta, hogy a lószérum drága, és a fecskendőt saját kezűleg adományozta a Józsi diáknak. Harta Józsi ekkor nagyon megszerette a nyakba ugró lovászt.

...

Szerző: 
Megjelenés napja: 
július 3.