Az éjszakák! Az éjszakák!
Nem ismerik meg egymást az éjszakák!
Az egyik ujja furcsa szirom, a másik keze vág.
Egyik éjjel búcsúzik tőlem az életem,
a másikon áll a világ a mérlegen,
mert álmok érkeznek, és sok barát,
verseket olvasunk egymásnak, és soha nem
öli meg a magzat-szót az esztétikánk.

És a nappalok! A nappalok!
Nappal a magam ártere vagyok,
pedig minden percem úgy dobog,
hogyha kiszakadna szívem, se fájna, míg
cinkéket nézek, viszem etetőbe a magot,
nagy hóesés, olvasom a filozófusok nefelejcseit.
Nappal nem hiszem el, hogy az óramutatók
farkasai széttépik, amit az öregség meghagyott.
 

Szerző: 
Megjelenés napja: 
február 23.